A hangul a koreai nyelv ábécéje, melynek létrejöttét hagyományosan Nagy Szedzsong királynak tulajdonítják, aki az 1440-es években fejlesztette ki. Az egyik leginkább tudományosnak tartott, jelenleg is használatban lévő ábécé a világon. A nyelvet korábban handzsával, azaz a koreai nyelvre adaptált kínai írásjegyekkel írták. Bár Szedzsong hivatalossá tette a hangult, a konfucianizmus és a kínai kultúra befolyása miatt egészen 1945-ig nem nagyon használták. A hangul a hivatalos írásmód Észak-Koreában és Dél-Koreában. A két változat között van némi eltérés a helyesírásban és a kiejtésben, továbbá Északon csoszongul a megnevezése.
A hangul összesen 24 gyökből (betűből) áll, 10 magánhangzóból és 14 mássalhangzóból. A gyökök a latin írással ellentétben nem feltétlenül egymást követik, hanem egységekbe rendeződnek. Egy egység egy szótagot jelöl, például a han szótag írásképe 한, amely három gyökből (betűből) áll, ezek a ㅎ h, az ㅏ a és az ㄴ n. Egy egység kettő–öt gyökből állhat, ebből egy mindenképpen mássalhangzó és egy magánhangzó. Összesen egységet lehet a segítségükkel létrehozni, azonban nem mindegyik létező szótag a nyelvben.
A hangul rendszert bevezető, 1446-ban publikált Hunmindzsongum dokumentum 1997-ben bekerült az UNESCO A világ emlékezete programjába.
Elnevezései Az ábécé eredeti elnevezése Hunmindzsongum (훈민정음) volt, amelynek jelentése „a nép helyes kiejtésre tanítása”. Az azonos című dokumentumot Nagy Szedzsong adatta ki 1446-ban, azzal a céllal, hogy a kínai írást nem ismerő köznép is megtanulhasson írni és olvasni. Dél-Koreában az ábécé elnevezése hangul, Észak-Koreában azonban csoszongul. A hangul kifejezést 1912-ben Csu Sigjong nyelvészprofesszor adta az ábécének, ami több jelentéssel is bír: „koreai írás”, „nagyszerű írás”, „egyedüli írás”, illetve „helyes írás”.
A huszadik századig a tanult elit a hangult nem alkalmazta, a következő nevek léteztek erre az ábécére: csongum (정음, a Hunmindzsongum rövidítéseként) acshimgul (아침글, „egy reggel alatt megtanulható írás”) kungmmun (hangul: 국문, handzsa: 國文, „nemzeti írás”) onmun (hangul: 언문, handzsa: 諺文 „népírás”) amgul (암글, „női írás”; másképp: amkhul, 암클). ahetkul vagy ahegul (아햇글 / 아해글, „gyerekírás”)
Az amgul és az ahetkul alakok tényleges használatára nincs konkrét bizonyíték.
Története
bélyegkép|A Hunmindzsongum egy oldala. A balról a harmadik oszlopban található hangul írás mellett (나랏말ᄊᆞ미) hangmagasságot és hangsúlyt jelölő diakritikus jelek láthatóak. bélyegkép|Na Singol katonatiszt levele feleségének, 1490-ből; a legrégebbi ismert, hangullal írt levél A jelenlegi ismeretek szerint Koreában a kínai írásjegyek átvétele előtt nem létezett önálló írás, az első ilyen írásos emlék Kr. u. 85-re tehető.
A kínai írásjegyű handzsa felváltására készített hangult Nagy Szedzsong, a Csoszon-dinasztia negyedik királya vezette be. Bár a kutatók egy része szerint az ábécé megalkotásában nagy valószínűség szerint részt vettek az udvar legtehetségesebb tudósai, a Csiphjondzson (집현전, „a kiválóságok csarnoka”) tagjai, az írásos feljegyzések elemzése után arra a következtetésre jutottak, hogy sokkal valószínűbb, hogy Szedzsong maga találta fel az ábécét, és nem vonta be a tudósokat, tudván, hogy a kor művelt emberei elutasították volna a gondolatot, hogy a köznép is műveltté válhasson.
Az ábécét valamikor 1443 decemberében vagy 1444 januárjában fejezte be, és a rendszert a Hunmindzsongum („A megfelelő hangok a nép oktatására”) című dokumentumban tette közzé, ami után az ábécé az első nevét kapta. A kézirat közzétételének napja, október 9-e Dél-Koreában a hangulnap, amelyet 1926 óta ünnepelnek. Észak-Koreában január 15-re esik.
A Hunmindzsongumhoz készült kiegészítő dokumentumban (Hunmindzsongum herje, „magyarázat és példák”) lelhető fel a hangul alkotási folyamatának leírása, valamint a betűk alakjának magyarázata. E szerint a betűk a jin-jang-harmónia elvére épülnek, és az alakjuk a hangképzésüket imitálja, például a k/g hang betűje, a ㄱ a nyelv mozgására utal ennek a hangnak a képzésekor. Ezen felül az ábécé megalkotása két lépcsőben történt: Szedzsong megalkotta az egyszerűbb alapgyököket, majd ezekre építette a többit. A reprezentált hangok kiejtési sajátosságai alapján a betűk csoportokba rendeződnek, például a hasonló magánhangzók esetében (ᅡ a → ᅣ ja; ᅩ o → ᅭ jo), rendszert alkotva.
Szedzsong azzal érvelt az ábécé mellett, hogy a koreai nyelv teljesen különbözik a kínaitól, így a kínai írás nem megfelelő a leírására, a köznép pedig képtelen megtanulni a bonyolult írásjegyeket. Éppen emiatt a felsőbb osztály tagjain kívül nem tudtak a koreaiak írni és olvasni. A hangult tehát úgy tervezte meg, hogy „a bölcs ember elmélyülhet benne, mielőtt még véget érne a reggel, az ostoba ember tíz nap alatt tanulhatja meg.”Hunmin Jeongeum Haerye, Jeong Inji, p. 27a, Gari K. Ledyard fordításában, The Korean Language Reform of 1446, 258 o., Singu Munhwasa: 1998
A hangul bevezetését Cshö Malli (최만리) oktatásügyi miniszter és más koreai konfucianisták is ellenezték, mert úgy vélték, a handzsa az egyedüli törvényes írásrendszer, és valószínűleg a pozíciójukat is féltették. A rendszer mégis népszerű lett, ahogy azt Szedzsong is eltervezte, különösen a nők és az írók körében, illetve a köznépnek szánt közleményekben használták. Egy 2011-ben felfedezett, alacsony rangú katonatiszt által az 1490-es években, hangullal írt levél alapján most már úgy vélik a történészek, hogy az ábécé elterjedtebb volt a nép körében, mint azt korábban gondolták, és nem csak a nők, de az írástudó férfiak is használták, már alig fél évszázaddal a megalkotását követően.
1504-ben, miután hangullal írt szövegekben kritizálták az uralkodását, Jonszangun, a Csoszon-dinasztia 10. királya betiltotta a hangul használatát és oktatását. 1506-ban Csungdzsong király megszüntette a hangul kutatásával foglalkozó minisztériumot, az Onmun Cshongot (언문청).
A 16. században a hangul iránti érdeklődés a kasza és a sidzso műfajának megjelenésekor újjáéledt. A 17. században számos regény született hangul írással. Mivel az emberek hallás után próbálták leírni a szavakat, nem volt általános helyesírási rendszer.
Európába az első, hangulról szóló könyvet Isaac Titsingh hozta be 1796-ban, a WorldCat, Sangoku Tsūran Zusetsu; Sankoku Tsūran Zusetsu 1785-ben jelent meg Japánban, és többek között a Csoszon-dinasztiával és a hangullal is foglalkozott.
A 19. században a növekvő nacionalizmus hatására, valamint a nyugati misszionárius iskolákban végzett népszerűsítő munkájának köszönhetően a kapo reformok idejében, 1894-ben először készültek hivatalos dokumentumok hangul írással. Egy évvel később az elemi iskolai tankönyvekben is elkezdték használni, 1896-ban pedig megjelent az első hangullal írt újság, a Tongnip Sinmun (독립신문, The Independent, magyarra lefordítva "a független"). Ennek ellenére az irodalmi elit továbbra is a handzsát használta, és a lakosság jó része továbbra sem tudott írni és olvasni.
Amikor 1910-ben Korea japán uralom alá került, a japán lett a hivatalos nyelv. A japán rendelkezések ellenére a koreaiak a nacionalizmus jegyében mindent megtettek a hangul népszerűsítéséért, úgy az oktatásban, mint az irodalomban. 1912-ben Csu Sigjong nyelvészprofesszor adta az ábécének a hangul nevet, és ő alapította a Hangul Társaságot, amely 1933-ban kiadta az első, helyesírást szabályozó dokumentumot. 1938-ban a japánok megtiltották a koreai nyelv használatát az iskolákban, 1941-ben pedig minden koreai nyelvű kiadványt betiltottak. 1946-ban, a japán uralom végeztével, kiadták a hangul modern helyesírási szabályzatát, 1953-ban pedig Li Szin Man próbálta meg egyszerűsíteni az írást egy rendelettel, amit azonban 1955-ben kénytelen volt visszavonni, olyan ellenállásba ütközött.
A koreaiak egyre kevésbé használják a handzsát, bár az 1980-as években Dél-Koreában voltak olyan kezdeményezések, amelyek a Kínával és Japánnal való gazdasági versengés miatt újra be akarták vezetni a kínai írás tanítását az általános iskolákban. Észak-Koreában 1949 óta kizárólagosan hangullal írnak, a handzsát egyáltalán nem használják.
A szöuli Hunmindzsongum Társaság (훈민정음학회) célja, hogy az írásrendszerrel nem rendelkező ázsiai nyelvek beszélőinek megtanítsa a hangul írásrendszert. 2009-ben az indonéz Celebesz szigeten található Bau-Bau faluban nem hivatalosan használni kezdték a hangult a Cia-Cia nyelv leírására.
Gyökök
A hangul ábécé gyökökből (betűkből) illetve digráfokból áll, melyek koreai elnevezése csamo (자모). A 24 gyök (betű) 27 digráfot alkothat. A 24 gyökből 14 mássalhangzót (자음, csaum) és tíz magánhangzót (모음, moum) jelöl. Öt mássalhangzó megkettőződik, ezzel jelölve az erőteljesebb, „kemény” ejtést. A tíz magánhangzó segítségével 11 további kettőshangzó alkotható.
bélyegkép|A hangul szó koreai betűkkel
Mássalhangzók és átírásukAz átírás az Osiris-féle Helyesírás és a Keleti nevek magyar helyesírása útmutatásait követi. Az átírás nem kiejtési útmutató, a kiejtéshez lásd a koreai hangtan szócikket. ㄱ ㄴ ㄷ ㄹ ㅁ ㅂ ㅅ ㅇ ㅈ ㅊ ㅋ ㅌ ㅍ ㅎ g/k n d/t r/l m b/p sz - / ng cs/dzs csh kh th ph h ㄲ ㄸ ㅃ ㅆ ㅉ kk tt pp ssz ccs
Magánhangzók és átírásuk Alap +i Alapㅏㅓㅗㅜㅡㅣㅐㅔㅚㅟㅢaoouuieeöüij+ㅑㅕㅛㅠㅒㅖjajojojujejev+ㅘㅝㅙㅞvavoveve
Vonássorrend
A vonássorrend a kínai kalligráfián alapuló koreai kalligráfia szabályait követi.
A jésített magánhangzóknál a rövid vonás megkettőződik.
Alakjuk magyarázata Mássalhangzók A Hunmindzsongum herje részletes magyarázatot ad a betűk alakjára. E szerint a mássalhangzók öt alapbetűre épülnek, ezek alakja a hangképzést imitálja. A betűk alakja ezen felül utal az egymáshoz való fonológiai viszonyukra is, az azonos helyen képzett hangokat jelölő betűk alakja hasonló, a hehezetesen ejtett hangokat pedig egy plusz vonással jelzik. Ezzel a rendszerrel a hangul jelentősen különbözik például a latin ábécétől, ahol a betűk ejtésére vagy egymáshoz való viszonyára semmi sem utal.
ᄀ (k/g): az alak azt mutatja, ahogy a nyelv elzárja a levegő útját a lágy szájpadnál. ᄂ (n): azt mutatja, ahogy a nyelv a szájpaddal érintkezik. ᄆ (m): a száj sematikus ábrája. ᄉ (sz): alakja a metszőfogra utal. ᄋ (hangtalan szótagkezdő): a torok alakjára utal.
A Herje szerint a többi mássalhangzó kialakítása a következőképpen történt, egy-egy vonal hozzáadásával:
veláris: ᄀ (k) → ᄏ (kh) alveoláris: ᄂ (n) → ᄃ (d/t) → ᄐ (th) bilabiális: ᄆ (m) → ᄇ (b/p) → ᄑ (ph) dentális: ᄉ (sz) → ᄌ (cs/dzs) → ᄎ (csh) glottális: ᄋ (hangtalan szótagkezdő) → ㆆ (ʔ) → ᄒ (h)
Magánhangzók
Young-Key Kim-Renaud, a koreai nyelv professzora szerint a magánhangzók hangulbeli jelölése egyedülálló Kelet-Ázsiában, mivel korábban egyetlen nyelvben sem jelölték őket önállóan, az indiai írásrendszerekben például a mássalhangzó integrált részei vagy diakritikus jelekkel jelölik őket.
A magánhangzókat jelölő betűk megalkotásakor a konfucianista filozófia elveit olvasztották össze a nyelvészettel. Az alapokat adó három alak a következő:
A 8px kereksége a Mennyeket szimbolizálja. A ㅡ (/ɯ/) lapossága a Földet szimbolizálja. A ㅣ (/i/) egyenes alakja az embert szimbolizálja.
A többi betűt ennek a három alaknak a kombinációjából hozták létre, a jin-jang elv alapján két csoportra osztva a magánhangzókat, ezek megfelelnek a magánhangzó-harmónia elvének is:
Eredetelméletek
bélyegkép|200px|Gari Ledyard elmélete szerint a hangul betűinek kialakításában mintaként szolgálhatott a pakpa ábécé. Fent: a pakpa [k, t, p, sz, l] hangjait jelölő betűi, alatta: a hangul [k, t, p, cs, l] betűi. Lent: a [h] betűből alkotott [w, v, f] betűk a pakpában, alatta a [p] betűből alkotott (azóta kikopott) [w, v, f] betűk a hangulban.