A kékszakállú herceg vára Bartók Béla egyfelvonásos és egyetlen operája (op. 11, Sz. 48, BB 62), amelynek szövegkönyvét Balázs Béla írta. Balázs 1910-ben írta meg azonos című misztériumjátékát, amelynek történelmi alapja is volt. Kékszakáll történelmi előképe Conomor, 6. századi breton gróf,Conomor gróf illetve Gilles de Rais marsall, Jeanne d’Arc fegyvertársa, akit 1440-ben halálra ítéltek Franciaországban.

Alakját többször feldolgozták, jellemét ettől függően többféleképpen is jellemzik az egyes irodalmi művek. Balázs művében – amit Kodálynak is felajánlott megzenésítésre – a Kékszakállú egy magyar népballada hőseként jelenik meg, amit hangsúlyoz Bartók akkoriban feléledt érdeklődése a magyar népzene iránt, valamint az opera elején elhangzó prózai rész, a regös szövege. Az operát Bartók 1911-ben komponálta, de bemutatását előadhatatlanságra hivatkozva elutasították, így csak hét évvel később, 1918-ban volt a premierje a budapesti Operaházban. A vegyes fogadtatást követően az opera csak az 1938-as felújításon ért el átütő sikert. A darabnak két főszereplője van: a Kékszakállú herceg (bariton vagy basszus) és Judit, az új felesége (szoprán vagy mezzoszoprán).

A mű keletkezése bélyegkép|200px|Gilles de Rais, az egyik „igazi” Kékszakáll Az 1900-as évek elejét Európában az elmagányosodás, a „világfájdalom” hangulata jellemezte. Ezt tükrözte a korszak filozófiája, művészete, irodalma. Nagy hatással volt a korra Friedrich Nietzsche filozófiája, Sigmund Freud lélektani felfedezései, a francia szimbolizmus, Magyarországon pedig Ady Endre költészetének „Új versek”-es vonulata. Ez a világnézet, vagy inkább hangulat, komolyan hatott a kor értelmiségére, a művészvilágra, így Balázs Bélára és Bartók Bélára is. Ilyen körülmények között írta meg 1910-ben Balázs Béla – a kékszakállú régi korokból származó, eredetileg francia mondájára alapozva – A kékszakállú herceg vára című misztériumjátékát. Kékszakáll történelmi előképe Conomor, 6. századi, legendás breton gróf, aki a Szent Trephine legendájában is feltűnik, és aki megölte a feleségeit, amikor azok gyereket szültek neki,Conomor gróf Szent Trephine legendájában illetve Gilles de Rais, Franciaország marsallja, akit bűnei miatt az inkvizíció 1440-ben halálra ítélt. Az irodalmi műben a sok más helyen asszonyfaló szörnyetegként bemutatott Kékszakállú a magányos, sorsszerűen egyedülvaló ember példája lett, maga a darab pedig a férfi és a nő egymásra találásának, vagy inkább egymásra nem találásának lélektani mélységeit, a lélek rejtelmeit és szenvedéseit igyekszik bemutatni. Balázs Béla a Kékszakállút egy magyar népballada hőseként értelmezi és mutatja be, ehhez járul a megzenésítéskor Bartók Béla akkoriban – nem kis részben Kodály hatására – feléledt érdeklődése a népzene iránt. Ekkortól számíthatjuk Kodály és Bartók, valamint Balázs Béla barátságát. Az egyébként is – már gyermekkorától – melankóliára hajló Bartók már 1905-ben, egy édesanyjához, Párizsból írt levelében magányosságáról, annak sorsszerűségéről írt, és azt is megjegyezte, hogy hiába keres társat, ez mindig hiú kísérlet fog maradni, a magányosságot vállalnia kell.

Bartók még nem heverte ki Geyer Stefi iránt érzett visszautasított szerelmét, és még ilyen hangulatban találkozott Balázs szövegkönyvével, bár ez a magánéleti válság jelentősen oldódott, mert 1909-ben megnősült, első felesége – korábbi tanítványa – Ziegler Márta volt. Balázs Béla Kodály Zoltánnak is felajánlotta a művét, de Bartókot azonnal elbűvölte a téma és a szöveg filozófiai mélysége. Meglepő, hogy milyen rokonságot mutat ez a mű Ady Endre 1906-os, az Új versek című kötetben megjelent A vár fehér asszonya című költeményének a hangulatával. „»A kékszakállú herceg vára« című misztériumot 1911 márciusától szeptemberéig zenésítettem meg” – írta a bemutatóra készült kiadványban. Új művét – amit feleségének, Mártának ajánlott – a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára nyújtotta be, de azt előadhatatlanságra hivatkozva visszautasították.

Az opera színpadra állítása

Bartók operáját hét évvel a keletkezése után, 1918. május 24-én, 19 órai kezdettel mutatták be a Magyar Királyi Operaházban, Zádor Dezső rendezésében, a díszleteket Bánffy Miklós tervezte. A premieren a Kékszakállút Kálmán Oszkár, Juditot Haselbeck Olga énekelte, a karmester Egisto Tango volt. Figyelemre méltó, hogy a regös szövegét Palló Imre mondta el. A szünet után bemutatták A fából faragott királyfit is, amelynek sikeres bemutatója egy évvel korábban volt, ugyancsak az Operában. A mértékadó kritikusok általában dicsérték Bartók zenéjét, de nem voltak kíméletesek Balázs Béla szimbolista librettójával. Az operát és szövegét Kodály védte meg a Nyugat hasábjain. Szerinte Balázs szövege a legjobb, legköltőibb munka, „a dráma íve és a vele párhuzamos zene-ív hatalmas kettős szivárvánnyá erősítik egymást.” Ezzel együtt, Balázs Béla tisztában volt vele, hogy a darab sikerében a főszerepet a zene viszi. Erre utalt egyszer tréfásan: „Legszívesebben azt nyomtatnám névjegyemre: Bartók Béla szövegírója.”

Az operát nyolc előadás után levették a műsorról, és egészen 1936-ig nem is adták elő többé Magyarországon. Az 1936. október 29-ei, Sergio Failoni vezényletével felújított előadáson Székely Mihály és Némethy Ella énekelt, a rendező Nádasdy Kálmán, a díszlettervező Oláh Gusztáv volt. Az előadás hatalmas sikert hozott, Bartókot több mint tízszer tapsolták ki a színpadra. Az operát külföldön először Frankfurtban mutatták be, 1922-ben. Ezen az előadáson Székely Mihály és Némethy Ella énekelt.

2012-ben Japánban színpadra vitték az opera alapján készült 7 Doors című színdarabot, melyhez a zenét Sugizo dolgozta át.

Szereplők Az operának – amely műfaji értelemben inkább misztériumjáték, vagy szcenírozott ballada – két szereplője van. A Kékszakállú korábbi feleségei néma szerepek, a regös prózai prológja pedig gyakran elmarad az előadásokból, felvételekből. Kékszakállú szerepét többnyire basszus énekesek (például Székely Mihály, Koréh Endre, Kováts Kolos, Fried Péter, Polgár László, Altorjay Tamás, Cser Krisztián, Rácz István, Sir John Tomlinson), vagy basszbaritonok (Fodor János, Losonczy György, Walter Berry, Siegmund Nimsgern, Samuel Ramey) kapják. Rendszeresen éneklik azonban jó mélyekkel rendelkező baritonok is (Melis György, Dietrich Fischer-Dieskau, Kálmándi Mihály). Judit szólama eredetileg mezzoszoprán, szoprán (például Palánkay Klára, Meláth Andrea, Tiszay Magda, Sass Sylvia, Wiedemann Bernadett, Jelena Obrazcova, Tatjana Troyanos, Várady Júlia, Christa Ludwig, Komlósi Ildikó), drámai szopránok is éneklik (Marton Éva, Birgit Nilsson, Kasza Katalin, Jessye Norman). Rejtett női kar jeleníti meg a korábbi asszonyok emlékét.

A cselekmény

Az opera a „legendás időkben” játszódik a Kékszakállú várában. Valójában azonban nem valódi környezetben és időpontban történnek az események, hanem egy férfi lelki életének meg nem fogható zárt világában, amelynek rejtelmeibe igyekszik behatolni az azt megismerni akaró szerelmes nő.

Az opera a regös népies ízű prózai prológusa után kezdődik. A Kékszakállú herceg – Judit szüleinek ellenére, vőlegénye is volt már – új feleséget visz a várába. A szövegkönyv a következőként írja le a színpadi helyszínt: Hatalmas, kerek, gótikus csarnok. Balra meredek lépcső vezet egy kis vasajtóhoz. A lépcsőtől jobbra hét nagy ajtó van a falban; négy még szemben, kettő már egészen jobboldalt. Különben sem ablak, se dísz. A csarnok üres, sötét, rideg, sziklabarlanghoz hasonlatos. Mikor a függöny szétválik, teljes sötétség van a színpadon, melyben a regös eltűnik. Hirtelen kinyílik fent a kis vasajtó és a vakító fehér négyszögben megjelenik a Kékszakállú és Judit fekete sziluettje. Kékszakállú: „Megérkeztünk./Íme lássad:/Ez a Kékszakállú vára./Nem tündököl,/mint atyádé./Judit, jössz-e még utánam?” Judit szerelmes, a Kékszakállúról és a váráról szállongó szörnyűséges hírek ellenére is követi férjét: „Megyek, megyek Kékszakállú.” bélyegkép|250px|Gustave Doré illusztrációja Charles Perrault meséjéhez