Az Anna királynő bosszúja (Queen Anne’s Revenge) Feketeszakáll angol kalóz zászlóshajója volt 1717 novembere és 1718 júniusa között.
Az 1710-ben épített vitorlás első ismert tulajdonosa egy francia kereskedő, Rene Montaudoin volt. Ez idő alatt az akkor La Concorde de Nantes nevű hajó három rabszolgákat szállító utat is teljesített a franciaországi Nantes, Nyugat-Afrika és a Karib-térség között. Az utolsó, harmadik útja során azonban 1717 novemberének végén, úti célja elérése előtt nem sokkal Feketeszakáll megtámadta és elfoglalta. A kalózok megtartották, átalakították és Anna királynő bosszújára keresztelték át, melynek hajónaplóját később maga a kalózvezér vezette. A vitorlás Feketeszakáll zászlóshajója volt egészen 1718 júniusáig, amikor egy homokdűnén zátonyra futott az akkori Topsail-öböl (ma Beaufort-öböl) bejáratánál. A balesetben olyan súlyosan megrongálódott, hogy a kalózok hátrahagyták. Egyes feljegyzések szerint a hajó elsüllyesztését Feketeszakáll előre eltervezte.
1996 végén a Beaufort-öbölben végzett kutatás során egy hajóroncsra bukkantak, amelyről 2011-ben hivatalosan is bejelentették, hogy az az Anna királynő bosszúja. A roncsot már megtalálása óta jelentős nemzetközi érdeklődés övezi, 2011-ben egy felszínre hozott ágyú okán került a média figyelmének középpontjába. A felfedezése óta tartó feltárás során a tengerfenékről megszámlálhatatlan hajótartozékot, személyes tárgyat, hajózási és egyéb eszközt emeltek a felszínre. Mivel elsüllyedésekor az Anna királynő bosszúja jól fel volt fegyverezve, a kutatók sok ágyút és lövedéket találtak, valamint néhány, a legénység tagjai által használt kézifegyver maradványait is azonosították. A legfontosabb leletek közé tartozik egy harang és egy horgony is.
A roncs 2004-ben bekerült az amerikai Nemzeti Történelmi Helyek Nyilvántartásába (National Register of Historic Places).
Technikai jellemzői Az Anna királynő bosszúja egy háromárbócos könnyű fregatt volt, hossza 100 lábnál (30,40 méter), szélessége pedig 28 lábnál (8,53 méter) nem lehetett több. Súlyát a források 200 és 300 tonna közé helyezik.
Az „Anna királynő háborújá”-nak befejezését követően Montaudoin felfegyverzett privateerból kereskedőhajóvá alakíttatta át a La Concorde-ot. A békeidők ellenére a hajót továbbra is veszélyeztette a kalóztámadás lehetősége, így a fedélzetén maradtak ágyúk, ám már kevesebb számban. 1717-re a vitorláson már csak 14–16 ágyú volt. Azért, hogy rabszolgák szállítására legyen lehetőség a raktérben, a La Concorde módosítások során eshetett át. Ezek közül a legfontosabb változtatás a két sornyi félfedélzet kialakítása volt, ahová a rabszolgákat elhelyezték. A rabok lázadása esetén a hajótat számított a legbiztonságosabbnak, így itt kapott helyet a hajókonyha, valamint a lőszerraktárat és a kormányállást is innen lehetett elérni, az általánosan megszokott, raktáron keresztülhaladó úttal ellentétben. A legénység és a tisztek is a felső fedélzeten és a hajótatban voltak elszállásolva, az élelmiszerraktár pedig a hajófenékben volt.
Amikor Feketeszakáll elfoglalta a hajót, a kalózvezér 40 ágyút helyezett el fedélzetén, hogy növelje az ex-La Concorde fegyveres erejét.
Története Építése és korai évek A vitorlás építéséről és kezdeti éveiről kevés dokumentum maradt fenn. Az ekkor még Concord nevű hajót 1710-ben építették Angliában, Franciaországban vagy Hollandiában. Hamarosan egy francia kereskedő, Rene Montaudouin kezére került. Montaudoin 26 ágyúval szereltette fel és a La Concorde de Nantes nevet adta neki. Az éppen ekkor folyó „Anna királynő háborúja” alatt Montaudouin partizánhajóként (privateerként) használta. Az első ilyen útjára 1710. július 21. és 1711 novembere között került sor Afrika nyugati partjai mentén egészen a Karib-térség szigeteiig, a megtámadott hajók között pedig egyaránt volt angol, holland és portugál. Az út során a La Concorde kapitánya egy bizonyos Le Roux volt.
A 18. században a Loire tölcsértorkolatánál fekvő kikötőváros, Nantes, a francia rabszolga-kereskedelem központja volt. Ez idő alatt a Montaudoin-család kezében volt a legjelentősebb ezzel foglalkozó vállalat. Az áruval megrakott hajók tavasszal hagyták el a francia várost és Afrika nyugati partjaira hajóztak, ahol megvásárolták a rabszolgákat. Az úti cél az Atlanti-óceán túloldalán fekvő Újvilág volt, amit két hónapnyi utazás után értek el. A rabszolgákat általában a francia szigeteken, Guadeloupe-n, Martinique-on, vagy Saint-Domingue-on (a mai Haiti), adták el, majd megszabadulva az élő rakománytól, általában cukorral megpakolva tértek vissza Franciaországba. A La Concorde Nantes-ből indulva három ehhez hasonló utat is megtett a háborút lezáró utrechti béke aláírását követően. Az elsőre 1713-ban, a másodikra 1715-ben, a harmadik, végsőre, pedig 1717-ben került sor.
Az 1717-ben bekövetkező utolsó francia útjáról és a kalózok általi elfoglalásáról két tisztje, Pierre Dosset kapitány és Francois Ernaut hadnagy hazatérése után tett tanúvallomása számol be. Ezek szerint a La Concorde 1717. március 24-én hagyta el Nantes-t, 16 ágyúval és 75 fős legénységgel. Július 8-án érkezett Judas-ba, vagy Whydah-ba (mai neve Ouidah), Beninben. Itt 516 rabszolgát vettek fel, valamint a kapitány és tisztjei saját maguk számára körülbelül 20 fontnyi (kb. 9 kg) aranyport is a fedélzetre hoztak. A La Concorde-nak nagyjából nyolc hétbe telt átkelni az Atlanti-óceánon, mely út során 61 rabszolga és 16 francia tűnt el.
A vitorlás Martinique-tól mindössze 100 mérföldnyire volt, amikor találkozott Feketeszakáll két szlúpjával. Ernaut állítása szerint az egyik 120 fős legénységű és 12 ágyús volt, a másikon pedig 30 kalóz szolgált és fedélzetén 8 ágyú volt. Mivel a franciák 16 emberüket már elveszítették, ráadásul 36-an súlyos skorbutban és vérhasban szenvedtek, nem tudtak védekezni. A kalózok két sortüzet is leadtak a La Concorde-ra, és Dosset kapitány hamar feladta a hajót.
Feketeszakáll irányítása alatt
A kalózok Bequilára vitték újonnan szerzett hajójukat, ahol kitették a franciákat és a rabszolgákat. Amíg átkutatták a vitorlást, Louis Arot, egy francia hajósinas tájékoztatta őket az aranyporról. Erre megmotozták a tiszteket és a legénységet, és elkobozták az aranyat. Az inas és három francia önként, tíz ember (egy kormányos, három sebész, két ács, két tengerész és a szakács) pedig kényszerből csatlakozott a rablókhoz. Ezek után Feketeszakáll úgy döntött, hogy megtartja a La Concorde-ot, ezért az eredeti legénységének átengedte legkisebb szlúpját, amit a franciák a találó Mauvaise Rencontre-ra (Rossz Találkozás) kereszteltek át. A rabszolgákat végül két részletben ezen az apró vitorláson szállították át Bequilából Martinique-ra.
Feketeszakáll új szerzeményét az Anna királynő bosszúja névre keresztelte, negyven ágyúval szerelte fel, majd miután megtette zászlóshajójának, ő maga vezette hajónaplóját. Bequilát november végén hagyta el és a Karib-tengert járva több hajót is megtámadt. Ezek közül néhányat megtartott, flottája hamarosan több vitorlással is bővült. 1718 májusában blokád alá vonta Charleston (akkor még Charles Town) kikötőjét. A közel egy hétig tartó elzárás során több hajót is megállásra kényszerített, és csak akkor vonult el a kikötő alól, miután a terület kormányzójától megkapta a váltságdíjként követelt gyógyszereket.
A sikeres blokád után Feketeszakáll az észak-karolinai Topsail-öböl (ma Beaufort-öböl) felé hajózott. Nem egészen egy héttel a blokád után a kalózok elérték az öböl bejáratát, ahol az Anna királynő bosszúja és az Adventure, egy kisebb szlúp, is megfeneklett. Az öböl maga elég mély a hajók számára, azonban ennek eléréséhez egy sekély és keskeny bejáraton kellett keresztülhaladni. A szűk csatorna apály idején 3,65 m, dagály idején pedig 4,87 m mély volt. Az átjutás nem tűnt lehetetlennek, az Anna királynő bosszúja azonban mégis több szempontból is hátrányban volt. Felfegyverezve a vízbe merülése legalább 3,65 m lehetett. A legtöbb többletsúly a felső fedélzeten volt, így a hajó súlypontja magasan volt, ami nehezebb kormányozhatóságot okozott. Ráadásul, mivel a vitorlás már több mint egy éve vízen volt, irányíthatóságát az összekoszolódott és szivárgó hajótest is csökkentette. Feketeszakáll elővigyázatosnak bizonyult, mivel a manővert napfényben, feltehetően dagály idején kísérelte meg, azok után, hogy három szlúpja már előtte sikeresen átjutott.
Arról, hogy a zászlóshajó valójában hogyan futott zátonyra, David Harriot és Igniatus Pell, Feketeszakáll embereinek vallomása ír részletesen. Egyik beszámoló sem említ rossz időjárási körülményeket, elromlott műszereket, illetve halálos áldozatokat. Az, hogy a hajóról sikerült az egyes értékeket csónakon megmenteni, szintén arra utal, hogy a tenger nyugodt volt. A beszámolók arra engednek következtetni, hogy a hajófenék egyszerűen az öböl egyik külső zátonyára futott egy mérföldnyire a szárazföldtől, és mivel mindez az öböl külső oldalán történt, a vitorlás ki volt téve a nyílt tenger felől érkező szélnek és hullámoknak. A Feketeszakáll többi hajójáról érkező segítségének köszönhetően senki nem halt meg a balesetben, sőt még néhány értékes tárgyat is ki lehetett menteni a végzetesen megsérült Anna királynő bosszújáról, később azonban már nem tudtak visszatérni a rakományért.
Harriot beszámolójában azt állította, hogy Feketeszakáll szándékosan futtatta homokdűnére a zászlóshajót, illetve az Adventure-t. Az lehetett a célja, hogy ezzel tizedelje meg az ekkorra már több mint 300 főre duzzadt legénységét, ráadásul ezen felül a kalózvezér még néhány embert partra is tett.
Tettei ellenére Feketeszakáll az észak-karolinai Bathban még 1718 nyarán királyi kegyelmet kapott. Nem sokkal később azonban visszatért a kalózkodáshoz, és a virginiai kormányzó, Alexander Spotswood által toborzott katonák egy véres csata során megölték 1718. november 22-én.
Az Anna királynő bosszújának roncsai Felfedezése 1988-ban az Intersal Inc., egy kalózok nyomai után kutató társaság, engedélyt kapott az Észak-karolinai Vízalatti Régészeti Vállalattól (North Carolina Underwater Archaeology Branch, UAB), hogy felkutassák az Anna királynő bosszúja és az Adventure roncsait a Beaufort-öbölben. Az engedély egy szintén ezen a területen 1750-ben elsüllyedt spanyol hajó, az El Salvador keresésére is kiterjedt. Az első nyolc évben az Intersal csak szakaszosan, és kevés eredménnyel dolgozott az öbölben. 1996 novemberében csatlakozott a csoporthoz Mike Daniel kutató, hogy irányítsa a terepen történő keresést. A történelmi dokumentumok átvizsgálása után Daniel kijelölt egy olyan területet, amely véleménye szerint a 18. század elején az öböl bejárata lehetett. A meghatározott részt átkutatva az Intersal munkatársai számos korabeli tárgyra bukkantak a tengerfenéken, többek között egy mordályra és egy 1705-ből származó bronzharangra. A felszínre hozott leletek megvizsgálása után a régészek megállapodtak abban, hogy azok az Anna királynő bosszúja elsüllyedésének helyszínéről származhatnak. A felfedezés hónapokon keresztül titokban maradt, míg végül 1997-ben nyilvánosságra hozták. A komolyabb munkálatok, valamint Feketeszakáll másik itt elsüllyedt hajója, az Adventure utáni kutatás is ekkor, 1997 végén kezdődött meg.
A kutatások kimutatták, hogy a maradványok nagyjából 7,62 m (25 láb) mélyen, körülbelül 27–61 m (90–200 láb) hosszan terülnek el, észak–dél irányba. A roncs helyzetéből arra lehet következtetni, hogy a hajó orral a tengerfenék felé süllyedt el, és merülése közben a bal oldala felé megdőlt, aminek köszönhetően a fedélzetén tárolt rakománya és ágyúi a tengerbe zuhantak. Egy déli irányban 128 m-nyire (420 lábnyira) talált horgony arra enged következtetni, hogy a vitorlást megpróbálták biztonságos helyre vontatni.