Diósgyőr-Vasgyár vagy a diósgyőr-vasgyári kolónia, a helyiek szóhasználatában Vasgyár, Miskolc egyik városrésze. Létrejötte a Diósgyőri Vasgyár létesítéséhez és fejlődéséhez kötődik. A Diósgyőr-Vasgyár név jelentheti magát a gyárat, a lakótelepet (manapság már inkább ezt), vagy mindkettőt egyszerre.
Az új vasgyár felépítésére vonatkozó állami elhatározás 1867 végén született meg, és a Diósgyőr közigazgatási területére telepítendő gyár mellett Péch Antal már az első tervrajzán is feltüntette a kolóniát, azt a lakótelepet, ahol a gyári dolgozók és családjaik élhetnek. A házakat zömmel vörös tégla falazattal látták el, elhelyezésüknél pedig a legcélszerűbb, négyszöghálós megoldást választották. Az egyenes utcák alkotta, egymást derékszögben metsző úthálózatban a beépítést ikerházas vagy fésűs, kertvárosi jellegű elhelyezéssel valósították meg. A gyári vezetők (tisztek, főtisztek) számára nagyobb, kényelmesebb házak épültek, de a munkások számára tervezett lakházak is a kor általános színvonala fölött álltak. Az építkezés – a gyári munkáslétszám növekedéséhez igazodva – a második világháborúig tartott. Az első időben „gyarmat”-nak nevezett lakótelepen széles körű intézményhálózat is megvalósult. Építettek óvodát és iskolákat, korszerű kórházat, gyógyszertárat, közfürdőt, postát, munkáséttermet, könyvtárat, olcsó beszerzést biztosító kereskedelmi létesítményeket és templomokat. A kolónia már 1900-ban a monarchia legkorszerűbb lakótelepének számított.
A kolónia többször is megpróbált elszakadni Diósgyőrtől, amelyhez közigazgatásilag tartozott, de ez a törekvése nem járt sikerrel, így Diósgyőr-Vasgyár soha nem volt önálló település. Ebben a helyzetben csatolták a kolóniát – Diósgyőrrel együtt – 1945 januárjában Miskolchoz, több környező, Miskolccal gyakorlatilag már összeépült településsel együtt. Ezzel a lépéssel jött létre Nagy-Miskolc. A fejlesztések a szocializmus korszakában is folytatódtak, de az eredeti lakosság az 1960-as évektől kezdett eláramlani a város különböző részein, nagypanelből épülő lakókörzetekbe. A kolónia – újabban ismét ezt a megnevezést használják – állapota a diósgyőri kohászat megszűnése óta folyamatosan romlik, lakossága – nem kevés szociális gondot okozva – cserélődik. A házak állaga – a karbantartás és a gondoskodás elmaradása miatt – egyre rosszabb, több bezárt, magára hagyott egyéb létesítménnyel együtt. Mindazonáltal a lakóházak egy részét (főleg az egykori tiszti lakásokat) tulajdonosaik bővítik, korszerűsítik, de szabályozás híján ezek az átalakítások nem igazodnak az adott ház, illetve a kolónia általános stílusához. Pedig a kolónia, az egykori minta-lakótelep – építészeti értékeit tekintve – védelemre szorulna, ehhez azonban az elhatározás egyelőre hiányzik.
Vasgyár létesítése Diósgyőr és Miskolc között bélyegkép|balra|300px|A vasgyár 1900-ban Ipari léptékű vaskohászattal Fazola Henrik kezdett el foglalkozni a környéken, aki 1765-től vashámorokat telepített a Garadna és a Szinva patak völgyében, Ómassa, majd Újmassa térségében. Első kohója 1772-ben kezdte meg működését, majd fia, Fazola Frigyes 1813-ban új nagyolvasztót épített Újmassán. Itt 1867-ig folyt a termelés, de a megnövekedett igényekhez képest kis kapacitás és a lassan elavuló technológia miatt új gyár telepítésére volt szükség. Az erre való elhatározás 1867 végén érlelődött meg a pénzügyminisztériumban, miszerint egy „kizárólag vassínek és hozzá való kapcsolószerek gyártására berendezett vasgyár létesíttessék”. A környék adottságainak figyelembe vételével, a lehetőségek feltárásával megbízott Péch Antal egy Diósgyőr és Miskolc közötti helyszínt javasolt, amely kincstári tulajdonban volt. 1867. november 30-án Lónyay Menyhért pénzügyminiszter „az új vasgyár műszaki keresztülvitelével” Glanzer Miksa bányatanácsost bízta meg, aki 1872-ben így indokolta a javaslatot: „… legalkalmasabbnak ajánlkozott Diósgyőr, az ország közepén feküdvén, a vasúti hálózatnak legnagyobb összecsoportosulásával sőt avval nemsokára összekötve, kifogyhatatlan barnaszén telepek közelébe, jó indulatú és az ellentét által nehezen bevethető vidéken és tősgyökeres magyar nép közepette, termő talajon oly előnyöket nyújtanak, hogy a helyiség választása kétséget nem szenvedhetett…”. Mindazonáltal az elhelyezésből fakadóan a későbbiekben gondok adódtak (a megerősödött Vasgyár le akart válni Diósgyőrről, Diósgyőrnek természetesen ezzel ellentétes elképzelései voltak, majd Miskolc törekedett egyesítésre, Nagy-Miskolc létrehozására).
Egy 1868 májusában készült jegyzőkönyv tartalmazza a tervezett építkezés költségeit, benne az alkalmazottaknak és a munkásoknak szánt lakásokra vonatkozó összegeket is: „… hivatalos helyiségek, hivatalnokok, felügyelők és munkások részére éspedig bánya részére 49000-, K. a vasgyár részére 60950-, K. indokoltatik. A hivatalos helyiségek, a hivatalnokok, felügyelők és munkások lakásainak felépítésére, az utolsók azonban tekintve azon körülményt, hogy a legtöbb munkások Diósgyőrt és Miskolczon lelhetnek kellő lakást, a legszükségesebbekre szorítva célszerűnek találtatott.”
Az új vasgyár építése 1868-ban kezdődött el, és a beruházás kétmillió forintos befektetéssel valósult meg. Már a gyárépítés elején megkezdték a lakóházak építését, és kiépítették a vasútvonalakat Lyukóbánya és Pereces irányába. 1870-re elkészült a nagyolvasztó, az acélt kavaró eljárással állították elő, és 1871-ben termelni kezdett a „hengerde”.
A „gyarmat” építése bélyegkép|250px|Péch Antal telepítési rajza 1867-ből A diósgyőr-vasgyári kolónia megnevezésére eleinte a gyarmat kifejezést használták, később inkább a kolónia terjedt el. Valójában mindkét kifejezés idegen területen létesített települést, ebben a vonatkozásban pedig nagyüzemi lakótelepet jelentett. Az 1945 utáni években – egészen a rendszerváltásig – a lakótelep volt az elfogadott, azóta ismét a kolónia elnevezést használják.
Glanzer Miksa írásaiból tudjuk, hogy a munkáslakások kérdését kezdettől igen fontosnak tartották, és ennek érdekében 1853-ban Mülhausenben társulat alakult. A társaság a lakások építésén kívül célul tűzte ki „egy nagy étkezési terem, kenyérsütőház, mosó-intézet, széles fasorokkal beültetett utak, csatornák stb. építését is”. A munkáskolónia kialakítására vonatkozó elképzeléseket nagyban befolyásolta az 1867-es párizsi világkiállításon bemutatott munkáslakás-koncepció, ami nagy visszhangot váltott ki itthon is. Már ezelőtt is nagy ütemben folytak az építkezések, és 1886 végén már 800 ház állt készen. A felépített házak egy- vagy kétemeletesek voltak, és négy–négy lakást tartalmaztak. „A házak alatt pincze és élelmezési kamra létezik, a ház azonkívül egy kerttel van körülvéve. Minden egyemeletes házban következő helyiségek vannak. Földszinten egy nagy szoba, mely szükség szerint két részre osztható, és egy konyha, az első emeleten 2 szoba, egy harmadik szoba pedig a tető alatt rendezhető be. Nagy kényelmet nyújt a munkásoknak egy jól és kellőkép felszerelt fürdő és mosóház.” A jó szociális ellátásra való törekvés jegyében egy „nagy terem 250–300 gyermeket, 3 és 6 év között, vesz fel azon kívül két elemi iskola építtetett a város által a munkások városnegyede közelében. A nőtlen munkások részére egy bútorozott szobákat tartalmazó ház épült. Orvosok hetenként többször rendelnek, azon felül irgalmas nénék laknak a munkások negyedében a betegeket ápolandó. Egy terjedelmes könyvtár is áll a városrész közepén.”
Az építés korszakai A vasgyári kolónia építése során négy jól megkülönböztethető időszakot tartanak nyilván: Az első épületek építésének időszaka (1868–1877) Az intézményhálózat kiépítése és a lakótelep építése a Szinváig (1878–1908) A „száz ház” építése (1909–1914) A két világháború közötti építkezések (1914–1944)
Az építkezés első szakasza (1868–1877) bélyegkép|balra|250px|A kolónia térképe 1873-ból bélyegkép|250px|Az egykori ideiglenes hivatalház (később iskola, majd lakóház) Az első, Péch Antal által 1867-ben készített telepítési rajzon már szerepelt a lakótelepi rész megjelölése is. Az 1873-ban, Hilbert Leó által rajzolt térképen határozottan megjelent az „Új vasgyári belsőtelek”, ami voltaképpen a kolónia építésének első ütemét tartalmazza. Az első igazán részletes tervrajz készítője nem ismert, 1870-ben készült, és az 1868–1869-es állapotot rögzíti. A terv átlátható, logikus elrendezésű, jól megtervezett szerkezetű, kertvárosias lakókörzetet mutat. Az egymásra merőleges utcákat szalag- és téglatelkek alkotják, és a háló gerincét a Közép utca (mai neve Ballagi Mór utca) adja, rá merőlegesek az Ó, a Vasút, a Gyár, a Lónyay, a Felső- és az Alsó-Szinva utcák. A lakótelep a vasgyártól nyugatra és északra terült el. A térképen kijelölték a vasgyári temető helyét is. Az építkezések azonban nem gondok nélkül kezdődtek. Egy Glanzer által írt jelentésből tudni, hogy az építési anyagok gyakran erős késéssel érkeztek, bár a terep előkészítése, az árkok kiépítése jól haladt. Mennyiségileg nem volt kielégítő a vöröstégla-gyártás, ami miatt még az is felmerült, hogy eltekintenek a tervek szerinti vörös téglás építkezéstől. A téglahiány miatt az ideiglenes hivatalházat és az „építési kunyhót”, amely a felügyelő személyzet irodáit és lakásait tartalmazta, kőből, és csak részben téglából, illetve (az utóbbit) fából építették fel. A nyolcablakos, földszintes épület ma is áll a Lónyay Menyhért–Gózon Lajos utcák sarkán (később iskola, majd lakóház lett). Gondot jelentett a megfelelő színvonalú munkáslétszám biztosítása is, minthogy a térségben más nagyobb beruházások is folytak. 1868 nyarán a munkáslétszám „…állt 11 felügyelőből és mesterből, 51 kőművesből, 68 ácsból, 4 kovácsból, 4 asztalosból, 208 napszámosból és téglaverőből, 48 kőtörőből, összesen 396 főből”.
1868 és 1871 között felépült a Mester utcában 13 egyszobás munkáslakás, valamint a Lónyay utcában egy bányavéd-lakóház. Az első épületek vályogfalúak voltak, a következő tíz azonban már téglából épült, mind zsindelyfedéssel. Az első ikerház 1868–1869-ben épült, a Lónyay és a Közép (ma Ballagi) utca sarkán. A lakásokban egy-egy szoba, konyha és kamra volt. Már az első évben felhúztak három ideiglenes tiszti lakóházat a Lónyay utcában, három, illetve négyszobás kialakítással. 1868-tól évente három altiszti lakás épült, ezek kétszobásak voltak. Hamar kiderült azonban, hogy a munkáslakások túlságosan kicsik, ezért a pénzügyminisztérium engedélyével nagyobbakat építettek. 1871 végére összesen 841 épület készült el.
Az intézményhálózat kiépítése, a lakásépítés folytatása (1878–1908) bélyegkép|A lányiskola korabeli fotója Az építkezéseken közreműködőkön kívül a vas- és acélgyárnál 1230 ember dolgozott, és a munkásállomány állandósítása érdekében a gyár további építkezéseket határozott el. 1884-ben kezdődtek a katolikus templom környéki munkáslakás-építkezések, melynek során földszintes, félemeletes, tetőtér-beépítéses és emeletes, négylakásos házak épültek. 1887-ben készült el a fiúiskola a Téglagyári utcában, 1895-ben felépült a lányiskola a Kabar utcában. Ugyanebben az évben kibővítették a vendéglőt, és 1000 személyes munkáséttermet létesítettek. Új mészárszék is épült. 1896-ban gőz- és kádfürdőt építettek a mai Gózon Lajos utcában (akkor ez is a Fürdő utca része volt). 1897-ben felépült az „Angyalvár”, amelyet eredetileg hat nős és három nőtlen tisztviselő elhelyezésére szántak (ez lett később a zeneiskola és a rendőrség épülete, ma egészségügyi gondozó). 1898-ban bővítették a vendéglőt, és nyári kerti ebédlőt építettek hozzá („Árnyaskert”). 1899-ben épült a vasgyári kórház a fiúiskola szomszédságában, elkészült a gyógyszertár és a posta-távírda épülete, utóbbiak szolgálati lakásokkal.