Luxemburgi Zsigmond (, ; Nürnberg, 1368. február 14. – Znaim, 1437. december 9.) 1378-tól 1388-ig és 1411-től 1415-ig brandenburgi választófejedelem, 1387-től Magyarország és Horvátország királya, 1411-től német király, 1419-től cseh király, 1433-tól német-római császár, a hercegi birtokáról elnevezett, német eredetű Luxemburg-ház tagja. Egyértelműen a késő középkori Európa egyik legjelentősebb személyisége. IV. Károly német-római császár és Pomerániai Erzsébet fiaként született. 1385-ben feleségül vette Mária magyar királynőt, majd nem sokkal ezt követően magyar királlyá koronázták.
Elsősorban rendkívüli diplomáciai érzéke és szervezőképessége emelte korának legbefolyásosabb európai uralkodójává. Nevéhez fűződik az utolsó összeurópai keresztes hadjárat megszervezése 1396-ban, a nagy nyugati egyházszakadás felszámolása 1417-ben és a huszitizmus elleni harc megkezdése. Magyarországon 1395-ig első feleségével, Nagy Lajos király leányával, Máriával együtt ült a királyi trónon. Magyar királyként elsősorban Dalmácia elvesztésével, fényes visegrádi, budai és székesfehérvári építkezéseivel, illetve az Oszmán Birodalommal szembeni defenzívába vonulással, a végvárrendszer kiépítésével, valamint törvényeinek előremutató jellegével írta be magát a történelembe. Az oszmánok elleni döntő vereséget követően megalapította a Sárkány Lovagrendet az oszmánok elleni harc kollektív szervezésére, majd megszerezte a német és a cseh trónt is. Fiúörökös hiányában királyságaiban utódjául lánya férjét, a tehetséges Habsburg Albertet jelölte meg. Több mint ötven évig viselte a magyar koronát, ezzel a magyar történelem második leghosszabb ideig regnáló uralkodója. Nagyon művelt uralkodó volt, hét nyelven beszélt, nagyon társaságkedvelő volt, és rajongott a lovagi tornákért. A pápai egyházszakadást lezáró, de a huszita háborúkhoz is vezető konstanzi zsinat egyik vezéralakja volt.
Trónra kerülése Amikor Nagy Lajos elhunyt, vele meghalt a magyar Anjou-ház (Capeting) utolsó férfisarja, ezért a két lánya, Hedvig és Mária örökölte a trónt. Hedvig a bárók akarata szerint Lengyelország uralkodója lett, Mária pedig Magyarország királynője, s ezzel megszűnt a két ország perszonáluniója. Szinte azonnal megindult a verseny Mária kezéért, hiszen aki a férje lesz, az lesz Magyarország uralkodója.
A bárók három pártba tömörültek, és mind a három pártnak megvolt a maga jelöltje. A Lackfiak Mária vőlegényét, Luxemburgi Zsigmondot (IV. Károly német-római császár fiát, Vencel német és cseh király fivérét) támogatták. A Garaiak, Garai Miklós nádor és Erzsébet anyakirályné jelöltje Lajos orléans-i herceg (V. Károly francia király gyermeke és VI. (Őrült) Károly fivére) volt; Lajos és Mária diplomáciai úton házasságot is kötött. A délvidéki Horváti család II. Anjou vagy Kis Károly nápolyi királyt akarta a trónra, és 1385-ben meg is koronázták. 40 napig uralkodott, majd Garai nádor és Erzsébet megölette. Zsigmond még Kis Károly koronázása előtt Csehországba menekült.
A Horváti testvérek összefogtak a királynő és édesanyja ellen, és 1386-ban a nádorral együtt elfogták őket. A nádort, aki hősiesen küzdött, lekaszabolták, majd lefejezték, az anyakirálynőt és lányát Novigrad várába zárták. A bárók így jobb híján Zsigmond mögé sorakoztak fel, mivel ő 1385-ben már feleségül vette Máriát, így őt 1387-ben szintén királlyá koronázták.
Zsigmond a trónért egyezséget („ligát”) kötött bizonyos bárócsoportokkal, mert a megcsappant királyi hatalom már nem tette lehetővé, hogy mindenkitől függetlenül politizáljon. Az egyezség értelmében a nádor pedig Lackfi István lett. Zsigmond ugyan elnyerte a koronát, de kénytelen volt együttműködni a ligával, kielégíteni a bárók területi igényeit. Az Anjou-kor elején helyreállított várbirtokrendszer összeomlott, mert Zsigmond a királyi birtokok felét eladományozta. Nagy Lajos halálakor a király még az ország háromszáz vára közül 160-nak volt az ura, Zsigmond uralma alatt ez a szám 70-re csökkent. Ekkor kezdtek kialakulni a hatalmas mágnásvagyonok.
Összeesküvés és fogság
Az uralkodó kísérletet tett hatalmának megszilárdítására. Új embereket emelt a bárók közé, olyan hozzá hű urakat, mint Cillei Hermann, Ozorai Pipó, Stiborici Stibor, de a Báthory, Rozgonyi, Tallóci, Garai családok felemelkedése is ekkor kezdődött. Mivel a bárók helyett inkább köznemeseket juttatott hatalomra, 1401-ben már az egész liga szembe fordult vele. Elfogták, de Garai Miklós hősiesen túszul adta magát a királyért cserébe. Miután Zsigmond visszakapta trónját, létrejött a királyhű bárókat tömörítő Garai-Cillei liga. A megállapodás következtében pedig az 1395-ben lovasbalesetben életét vesztő várandós Mária halála révén megözvegyült Zsigmond 1401-ben felbontotta eljegyzését Piast Margit briegi hercegnővel, és még ebben az évben eljegyezte Cillei Borbálát, akit 1405-ben feleségül is vett. bélyeg|300px|Magyarország és Közép-Európa Zsigmond és utódai korában
Belpolitikája
Zsigmond a helyzete megszilárdítása érdekében a magyar egyházat, elsősorban mint anyagi forrást igyekezett a királyi hatalom szolgálatába állítani. 1404-ben rendelkezést hozott, amelynek értelmében királyi engedményhez kötötte a pápai bullák kiadását (placetum regium – királyi tetszvényjog). Ennek értelmében még a pápa rendelkezéseit is csak akkor lehetett kihirdetni az országban, ha abba a király beleegyezett.
A 14. század gazdasági fejlődése a városok, különösen a szabad királyi városok számának és lélekszámának növekedését eredményezte. Kevés szabad királyi város volt, mint például Buda, Pozsony, Bártfa, Eperjes, Kassa, a városfejlődés viszont önmagához képest jelentős volt Magyarországon. 1407-ben Pásztót mezővárossá tette. Mivel a városok lakossága elkötelezetten támogatta Zsigmondot, nagy szerepük volt a politikai stabilizációban, hiszen egyikük sem akart főúri függés alá kerülni, vagy kiváltságaikat elveszíteni. Az uralkodó növelte a fallal körülvett városok számát, kedvezett a városok kereskedelmének, elrendelte a súly- és mértékrendszer egységesítését. A mértékek közül a Budán szokásosak maradtak használatosak (1405. évi I. törvénycikk: „hogy a folyó és szilárd testek mértékét az egész országban Budaváros mértékéhez kell alkalmazni”).Forrás: 1000 év törvényei – 2014. május 30. Gazdasági törvényei egyfajta korai merkantilizmust képviseltek, védővámokat szedett a külföldi kereskedőktől és azok csak nagyobb tételben adhatták el áruikat, miközben a belföldi kereskedők szabadon kereskedhettek. A nemesfémek és bármely feldolgozatlan érc kivitelének, a só behozatalának tilalma a királyi jövedelmek növelését szolgálták.
1405-ben a király városi dekrétumokat bocsátott ki, ezek a törvények a városok és polgárságuk pozícióit erősítette; egyebek közt szentesítette a városok jogát a lakosaik fölötti önálló ítélkezésre, bíráit pallosjoggal ruházta föl. Az 1405. évi dekrétumoknak már a bevezetője is falvakat emel mezővárosi, mezővárosokat városi rangra, és elrendeli a védőfalak építését. Az 1435-ben tartott rendi gyűlésen már a negyedik rend, a polgárság is képviseltethette magát.
Budán az 1370-es évek végétől Nagy Lajos király nagyszabású palotaépítkezésekbe kezdett, amelyet Zsigmond még nagyobb léptékben folytatott, majd 1408-ban végleg Budára költöztette udvarát. Az ország központjában megalapította az első fővárosi egyetemet. Az uralkodó kérésére IX. Bonifác pápa 1395. október 6-án kiadta az Óbudai Egyetem első alapítólevelét. A pápa teljes, négy fakultásból álló egyetem létesítésére adott engedélyt. Vezetője Órévi Lukács (budai prépost, majd csanádi püspök) lett. Az új egyetemen az összes – teológiai, kánonjogi, orvosi, valamint szabad művészetek – fakultáson megindult a tanítás. Szoros kapcsolatban állt az új intézmény a bécsi egyetemmel, ars-fakultásán bécsi magiszterek is tanítottak, viszont óbudai bakkalaureusokról tudunk, akik a bécsi egyetemen adtak elő.
1402-ben Budán a városigazgatás demokratizálását célzó társadalmi mozgalom bontakozott ki. A fővárosi felkelésbe az egyetem vezetői is belekeveredhettek, s Zsigmond 1403-ban feltehetőleg bezáratta az egyetemet, melyet hét év múlva indított újra. XXIII. János ellenpápa 1410. augusztus 1-jén írta alá bulláját az óbudai egyetem újraalapításáról. A négy klasszikus fakultású egyetem megkapta mindazon kiváltságokat, amelyeket a nagy európai egyetemek élveztek. A kor kiemelkedő jelentőségű eseményén, a nyugati egyházszakadást megszüntető (1414 és 1418 között ülésező) konstanzi zsinaton a rangos egyetemek képviselői is megjelentek, és – Ulrich Richental korabeli krónikája szerint – köztük az óbudai egyetem 7 tanárával képviseltette magát. 1419 után már nincsenek adataink az óbudai egyetem további működéséről.
1408-ban Zsigmond létrehozta 24 bárói család részvételével a Sárkány Lovagrendet, a királyhű liga megerősítésére. Tagjai, báróként, helyet kaptak a királyi tanácsban, és birtokokat is kaptak, ami által csökkent a királyi birtokok területe és jelentősége, erősödött a nemesi vármegyerendszer. A török közelsége miatt (Szerbia hűbéres török állam lett) az ország déli részén végvárakból álló védelmi rendszert építtetett Ozorai Pipó irányítása alatt. Létrehozta a telekkatonaságot: a birtokosoknak minden 20 (később 33) jobbágy után fel kellett szerelni egy lovas íjászt. Zsigmond sokszor került pénzügyi zavarba, hogy bevételekhez jusson, gyakran rendkívüli hadiadót vetett ki, vagy elzálogosított várakat, falvakat. Így történt, hogy 1412-ben 16 szepesi helységet zálogosított el a lengyel királynak 37 ezer cseh garasért. Ezek a települések csak Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben tértek vissza Magyarországhoz.
1437-ben kirobbant a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés, aminek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Lépes György, az erdélyi püspök három éven keresztül, míg rossz pénz volt forgalomban, nem szedte be az adót, majd amikor ismét „jó” pénz került forgalomba, visszamenőleg is követelte a tizedet. A kolozsmonostori egyezményben az erdélyi vajda enyhített a parasztok terhein.
Külpolitikája
A törökök ellen bélyegkép|Kálvária oltár Zsigmond királlyal (Kolozsvári Tamás, Garamszentbenedek, 1427) 1389 júniusában a rigómezei csata következtében Szerbia I. Bajazid vazallus államává vált. Zsigmond és bárói az első pillanatban felismerték a veszélyt, és a király belső gondjai ellenére 1389 és 1392 között minden évben hadjáratokat vezetett a Balkánra. Zsigmond első balkáni hadjárata 1389-ben elfoglalta a mai Kragujevac környékén Borač és Čestin várát. Ez volt az első olyan eset, amikor magyar király a macsói bánság határán túl fekvő szerb területet vett birtokba. Ezután a törökök és a szerbek együttes erővel először 1390 elején törtek be Magyarországra. Az év júliusában Sárói László temesi ispán Vitovnicánál szétvert egy újabb, betörni készülő török–szerb csapatot Zsigmond második balkáni hadjárata 1390-ben semmilyen értékelhető sikert nem hozott (valószínű célja Ostrovica elfoglalása lehetett). A törökök ezenközben elfoglalták Galambóc kulcsfontosságú várát, amelyet Zsigmond még az év decemberében megpróbált visszavenni, de sikertelenül. 1391-ben meghalt I. Tvrtko bosnyák király, és Zsigmond hadjáratot hirdetett Boszniába, de végül inkább (valószínűleg) fegyverszünetet kötött Dabišával, az új királlyal, és kisebb haddal a Szerémségbe ment, és az azt végigpusztító szerb–török csapatok ellen indult. (A sereg másik fele Perényi Miklós szörényi bán vezetésével a Temesközben harcolt – sikeresen – az oda is betörő török ellen.) A törökök elpusztították Szávaszentdemetert, Nagyolaszit és Nagyenget. Zsigmond harmadik balkáni hadjárata. A magyarok Nagyolaszinál, majd (immár Zsigmond vezetésével) Nagyengnél fölvették velük a harcot, de még a második ütközet is csak döntetlennek minősíthető eredménnyel zárult. A nagyengi csatában kitüntette magát az ennek hatására egyre nagyobb szerephez jutó Maróti János, akinek öccsét, Maróti Dénest előzőleg (Nagyolaszinál) elfogták a törökök.