III. (Velencei) András (vagy Endre; Velence, 1265 körül – Buda, 1301. január 14.) Magyarország és Horvátország királya 1290-től haláláig, az Árpád-ház utolsó, férfiágon született uralkodója.

Utószülött István herceg és a velencei patríciuslány, Morosini Tomasina fiaként származását a kortársak közül sokan vitatták, ám IV. László meggyilkolása után a magyar politikai elit mégis őt hívta meg a megüresedett trónra. Uralkodását végigkísérte a hatalmaskodó tartományurak elleni folyamatos küzdelem. Hatalmának megszilárdítása érdekében merőben új típusú szövetségre lépett a katolikus klérussal és a formálódó köznemességgel, amit az 1290-es óbudai és az 1298-as pesti országgyűlések modern, rendi szellemű törvénykezése is fémjelzett. Külpolitikáját a szomszédos nagyhatalmak – a Habsburgok, majd a nápolyi Anjouk – trónköveteléseinek elhárítása határozta meg. Bár az 1290-es évek végére belső katonai és diplomáciai bázisát sikerült részben stabilizálnia, 1301 elején bekövetkezett, váratlan halála a központosítási kísérletek végét és az Árpád-dinasztia végleges kihalását jelentette. Egykori híve, Ákos nembeli István nádor szavaival ő volt a dinasztia „utolsó aranyágacskája”.

Származása és trónra lépése

jobbra|bélyegkép|250px|III. András Magyarországra jön. Miniatúra, Képes krónika Nagyapja, II. András 1235-ben bekövetkezett halála után az özvegy királyné, Estei Beatrix terhes maradt. A magyar udvari körök házasságtöréssel vádolták meg, azt állítva, hogy a gyermek valójában egy befolyásos főúrral, Apod fia Dénes nádorral folytatott titkos viszonyából született. Az ellenséges légkör elől az özvegy királyné elmenekült az országból, és fiát, Utószülött Istvánt már német földön szülte meg. II. András utódja, IV. Béla soha nem ismerte el féltestvérének a fiút, és Magyarországon általánossá vált a nézet, hogy István herceg nem az Árpád-házból származik.

Beatrix 1245-ben meghalt, az így árvaságra jutott, kalandos életutat bejáró Utószülött István végül az előkelő velencei patríciuscsaládba, a Morosini családba nősült. Morosini Tomasinavel kötött házasságából 1265 körül született meg fia, András. A névválasztás nyílt hitvallás volt: bár Magyarországon kétségbe vonták apja származását, István öntudatosan ragaszkodott Árpád-házi identitásához. Ezt bizonyítja az is, hogy 1271-es végrendeletében fiára hagyta a Szlavónia hercege címet, jogalapot teremtve számára a magyar trón későbbi igényléséhez. A gazdag Morosini család tudatosan magyar királyi hercegnek nevelte az ifjú Andrást.

András személye a magyarországi feudális anarchia kiéleződésével vált reális politikai tényezővé. Amikor IV. László törvényes öccse, András szlavón herceg 1278-ban tízévesen elhunyt, a hatalomból kiszorult, ellenkirályt kereső oligarchák a Velencében élő herceghez fordultak. Ez a figyelem egyúttal azt is bizonyítja, hogy a tartományurak – bár az uralkodói hatalmat sárba tiporták – a dinasztikus lojalitás miatt csakis királyi vérből származó jelölttel mertek fellépni. András IV. László uralkodása alatt kétszer is Magyarországra jött, de mindkétszer távozni kényszerült. Második kísérlete alkalmával, 1290 nyarán a Hahót nemzetséghez tartozó Arnold zalai várúr elfogta, és kiszolgáltatta Habsburg Albert osztrák hercegnek. IV. László 1290. júliusi meggyilkolásakor az ifjú trónkövetelő bécsi házi őrizetben volt. Lodomér esztergomi érsek megbízásából két szerzetes álruhában szöktette ki Ausztriából. A magyar politikai élet szereplői – érdekeiktől vezérelve – meglepően gyorsan félretették a származásával kapcsolatos korábbi kételyeiket, és egységesen felsorakoztak mögötte. Míg a tartományurak abban bíztak, hogy a hazai támogatókkal és birtokháttérrel nem rendelkező uralkodót könnyen irányítható bábként használhatják fel saját hatalmi törekvéseikhez, addig az egyház és a köznemesség a szétesett feudális államrend helyreállítását várta tőle.

Lodomér érsek 1290. július 23-án Székesfehérvárott koronázta királlyá Andrást. A ceremónia a magyar alkotmánytörténetben új mozzanattal bővült: az uralkodónak esküt kellett tennie egy felolvasott koronázási hitlevélre. Ebben fogadalmat tett arra, hogy az egyház hű fia lesz, üldözi az ország rablóit és gyújtogatóit, gyarapítja az országot, és fegyverrel foglalja vissza a jogtalanul elidegenített királyi területeket. Utóbbi esküpont már nemcsak a belső anarchia felszámolására, hanem egyértelműen a Habsburg Albert által évekkel korábban megszállt nyugati határszél (Kőszeg és környéke) visszafoglalására is vonatkozott.

Uralkodása

A központi hatalom válsága

III. András trónra lépésekor a tartományúri hatalom már kiépült és országszerte megszilárdult. A főurak (a későbbi oligarchák vagy kiskirályok) saját területeiken uralkodói jogköröket bitoroltak: magánhadsereget tartottak fenn, önálló külpolitikát folytattak, és folyamatos fegyveres harcokat vívtak egymás, valamint a központi királyi hatalom ellen. A hatalmi viszonyok drasztikus eltolódását jól mutatja, hogy míg IV. Béla halálakor (1270) a magyarországi váraknak több mint a harmada volt királyi kézen, addig 1290-re ez az arány alig egyötödre zuhant. Ekkor a négy leghatalmasabb bárói liga együttesen már több várral rendelkezett, mint maga az uralkodó.

A hazai birtokbázis nélküli András jelentős külföldi katonai segítségre sem számíthatott. Bár 1290 őszén feleségül vette a lengyel Piast-házból származó Fenenna hercegnőt, a felesége rokonságát a lengyel részfejedelemségek belső trónviszályai kötötték le, így érdemi fegyveres támogatást nem tudtak nyújtani a magyar királynak. Andrásnak ezért az adott belső hatalmi viszonyok között kellett megoldást találnia. Kezdetben egyértelműen mellé állt a később a leghatalmasabb oligarchává váló, trencséni Csák Máté, a nyugati határszélen uralkodó Kőszegi családot pedig András egy ügyes dinasztikus lépéssel próbálta semlegesíteni: az 1290 végén Magyarországra érkező nagybátyjának, Albertino Morosininek egy Turcho nevű velencei rokonával házasították össze Kőszegi Nagy Henrik leányát.

Bár András a megkoronázását egy szűk egyházi és bárói érdekcsoport összefogásának köszönhette, hatalmának stabilizálása érdekében kénytelen volt új politikai bázist kiépíteni. Ez a kényszer egy merőben új típusú szövetséghez vezetett a korona, a katolikus egyház és a formálódó köznemesség között. A saját politikai szerepét és rendi jogait intézményesíteni kívánó magyar nemesség, valamint a velencei patrícius köztársaság államkormányzati tapasztalatait és a korai rendiség eszméit jól ismerő király érdekei ekkor szerencsésen egymásra találtak.

Az óbudai program

Az új hatalmi szövetség politikai programját az 1290 szeptemberének elején Óbudán tartott országgyűlésen fogalmazták meg, amelyet egy harmincnégy cikkelyből álló, királyi kettőspecséttel megerősített dekrétum kiadása követett. Ezt a dokumentumot a magyar történetírás III. András első törvénykönyveként tartja számon.

A dekrétum egyértelműen a klérus és a köznemesség érdekeit tükrözte. A harmincnégy cikkelyből tizenkilenc közvetve vagy közvetlenül a magánhatalmukat építő tartományurak ellen irányult, egyúttal garantálta az egyházi birtokjogok helyreállítását és megerősítette a nemesség kiváltságait. A törvénykönyv szigorúan megtiltotta az örökös ispánságok és teljes vármegyék eladományozását, elrendelte a IV. László alatt bevezetett, jogtalanul szedett vámok eltörlését, valamint a kiskorúsága idején tett királyi birtokadományok felülvizsgálatát.

Utóbbi revíziót a tervek szerint egy – a két érsekből, a püspökökből és az országgyűlés által választott nemesi tanácsosokból álló – testület végezte volna el. A nemesség ezenfelül kísérletet tett az ország irányításának ellenőrzésére is: törvénybe iktatták, hogy az uralkodó az országos méltóságokat (nádor, országbíró, tárnokmester, alkancellár) kizárólag a nemesség bevonásával működő királyi tanács beleegyezésével nevezheti ki.

Bár a dekrétummal a rendi-képviseleti monarchia egy európai mércével is korai modellje körvonalazódott, a jogi program és a politikai realitás éles ellentmondásban állt egymással. Az országtanácsot továbbra is ugyanaz a főúri elit uralta, amely András hatalomra jutását lehetővé tette. A kényszerítő erőviszonyok miatt a király rövidesen maga szegte meg a törvényeket: épp azoknak a báróknak adományozott országos méltóságokat és örökös ispánságokat, akiknek a hatalmi terjeszkedése ellen az óbudai program irányult.

András felismerte a helyzet tarthatatlanságát, és társadalmi bázisának szélesítésével próbálkozott. 1291. február 22-én a gyulafehérvári gyűlésen megújította az óbudai végzéseket, kiegészítve azzal, hogy az erdélyi szászok birtokos vezetőrétegét, a gerébeket a magyar nemességgel azonos jogállásba emelte. A velencei patrícius közegből érkező király emellett céltudatosan támaszkodott a városfejlesztésre és a kereskedelemre is, amit a Tordának, Pozsonynak, illetve a regensburgi kereskedőknek 1291-ben kiadott kiváltságlevelei bizonyítanak – noha a polgárság országgyűlési képviselete ekkor még nem merült fel. Bár az uralkodás kezdete a rendi intézményesülés ígéretét hordozta, a belső erőviszonyokat a király saját, független katonai és gazdasági erő hiányában nem tudta érdemben megváltoztatni. Az átmeneti konszolidáció 1292 táján végleg megtört, amikor a külpolitikai fenyegetések (a külföldi trónkövetelők) felerősödése ismét a tartományurak kezébe adta a politikai kezdeményezést.

Külföldi trónkövetelők fellépése balra|bélyegkép|339x339px|Magyar zászló a königsfeldeni kolostorból (14. század első fele), III. András magyar király özvegye, Habsburg Ágnes kolostorából III. András belpolitikai konszolidációs kísérleteit kezdettől beárnyékolta az ország ingatag nemzetközi megítélése. Bár belföldön a rendek egységesen elismerték uralmát, IV. László halála után szinte az összes környező nagyhatalom az Árpád-ház kihalásaként értékelte a helyzetet, és bejelentette igényét a magyar trónra.

A követelések három irányból fogalmazódtak meg. IV. Miklós pápa arra hivatkozva követelte a magyar trón betöltésének jogát a Szentszék számára, hogy Szent István a korona elfogadásával egyúttal a pápa hűbéruraságát is elismerte. A nápolyi Anjouk leányági örökösödés címén, V. István leánya, Mária nápolyi királyné jogán tagadták meg András elismerését, és maguknak követelték a koronát. A legközvetlenebb veszélyt azonban I. Habsburg Rudolf német király fellépése jelentette, aki a Magyar Királyságot megürült hűbérbirtoknak nyilvánította, és 1290. augusztus 30-án kelt oklevelében saját fiának, Habsburg Albert osztrák hercegnek adományozta. Rudolf az igényét arra a korábbi közjogi aktusra alapozta, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot II. Frigyes német-római császárnak. A német udvar szándékosan figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy mivel a császár akkor nem küldött fegyveres segítséget, a felajánlás közjogilag érvényét vesztette.

thumb|220 px|Habsburg Albert osztrák és stájer herceg, német király, III. András ellenfele, majd apósa és szövetségese

A három irányból jelentkező külső fenyegetés eltérő súlyú volt, így az udvar is eltérő stratégiával válaszolt rájuk. A Lodomér érsek vezette magyar klérus diplomáciai óvatossággal, de határozottan visszautasította a pápa hűbéri elméletét. Az Anjouknak – elsősorban a földrajzi távolság és az itáliai politikai viszonyok miatt – időre volt szükségük trónigényük gyakorlati érvényesítéséhez. A legközvetlenebb fenyegetést így a szomszédos Habsburgok jelentették. Mivel András a koronázási esküjében és az óbudai országgyűlésen már kötelezettséget vállalt a jogtalanul elidegenített nyugati országrészek visszaszerzésére, a diplomáciai feszültség 1291 közepére nyílt magyar–osztrák fegyveres konfliktusba torkollott.

A magyar–osztrák háború és a hainburgi béke