Ozorai Pipó, eredeti nevén Filippo di Stephano Scolari, gyakran Filippo Scolari vagy Pippo Spano (Firenze, 1369 – Lippa, 1426. december 27.) itáliai származású magyar országbáró (barones regni). A korabeli iratokban 1399-től a de Florencia mellett a de Ozora előnévvel is illették, önmaga a Pipo de Ozora nevet használta.
A tizzanói Stephano de Scolari fia a 14. század végén kereskedősegédként került Budára, 1397-ben a Kanizsaiak simontornyai várnagya, 1399 végén a magyar király körmöcbányai urburaispánja, 1401-ben pedig már a királyi sókamarák ispánja – ezen hivatalát 26 éven át, haláláig viselte. 1404 végétől temesi ispán, ezzel a délkeleti országrészben Csanád, Arad, Krassó és Keve vármegyék ispánságát is elnyerte, 1407-től Csongrád és 1409-től Zaránd vármegyék ispánja is. Hét megyére kiterjedő tartományát haláláig igazgatta, a kormányzása alatt álló megyék királyi birtokaival (pro honore) is ő rendelkezett. 1406-tól a bárókat megillető magnificus címmel illették, 1407-től egy évig főkincstartó, 1408–1413 táján Fejér vármegye ispánja is. A váradi püspökség, majd a kalocsai érsekség kormányzója. 1408-ban szörényi báni címet kapott és így mint ország-báró (barones regni) a Sárkány-rend alapító tagjai közé is bekerült. Kivételes képességű hadvezér hírében állt, nevéhez köthető az al-dunai magyar határ Szörény és Nándorfehérvár közötti várláncának kiépítése.
Jellemrajza Köszönhetően korabeli életrajzírójának, Jacopo di Poggionak,Jacopo di Poggio (1442 – 1478): Pipó legmegbízhatóbbnak tűnő korabeli életrajzírója. Domenico Mellini is Poggio írását vette alapul az 1570. évi, már firenzei levéltári forrásokkal is kiegészített munkájában. Ozorai Pipóról valószínűleg hiteles jellemrajz maradt fenn:
Származása A firenzei Scolari család az olasz történetírók és genealógusok szerint a guelf párti Buondelmonte családból vált ki.
A Scolari család birtokai a hajdani Firenzei Köztársaság területén Tizzanóban és Vicchiomaggióban voltak. Pipó 1368/1369-ben született Tizzanóban, édesapja Stephano di Francesco Scolari, édesanyjának nevePoggio szerint: Antonia a korabeli dokumentumokból nem azonosítható be. Testvére Matteo, egy leánytestvére is valószínűsíthető, a magyarországi forrásokban is előforduló Leonardo di Caccia Altoviti édesanyja. 1400-ban a fivérek még mindketten firenzei lakosok.
1412-ben Pipó és Máté, magyarországi birtokaikra nézve testvérükké fogadták unokaöccsüket Altovitoi Lénárdot. Még ez évben Máté és Lénárd közös fogadalmat tett, hogy Pipó halála vagy akadályoztatása esetén nejét Borbálát jogaiban fenntartják és megvédik. A tizzanói birtokot Pipó öccse kezelte, Máté 1426 évi halálát követően a birtok csak rövid ideig maradt a család tulajdonában. Vicchiomaggio, unokatestvérük Andrea Scolari – később zágrábi, majd váradi püspök – tulajdona volt. A püspök is 1426-ban halt meg Váradon, halála után a birtokot unokaöccsei (Lorenzo, Filippo, Giovanni) örökölték, akik Pipó halála után a család vezetését is átvették.
Scolari-Buondelmonte család tagjai a 14. században már nem játszottak jelentős politikai szerepet Firenze vezetésében, de az 1426-ot közvetlenül megelőző években, házassági kapcsolataik révén a firenzei társadalom legfelső rétegéhez kötődtek.
Firenze ebben a korban egyik központja volt Európa pénzügyi és gazdasági életének. Pipó és testvére is az üzleti életben próbált érvényesülni. Pipó tizenöt évesen egy kereskedő inasa (giovonéja) lett, hogy mellette a szakmát kitanulja.
Pályafutása
Hazai forrásokban a Scolari névvel az 1372–1381-es velencei–magyar háborúhoz kapcsolódóan találkozunk, amikor is Bernardo és Rinieri Scolari a Lackfi István által vezetett magyar hadak oldalán zsoldosként szerepeltek. Pipóról első esetben 1393-ból van adatunk arra vonatkozóan, hogy apja halála után, testvérével Mátéval a Magyar Királyság területén tartózkodott.
Pipó a magyarországi forrásokban 1398-ban bukkan fel első ízben Piponis Gallici filij Stephani de Scolari -ként. Poggio szerint kereskedősegédként előbb Németországba, majd onnan Budára került. Budán, Luca Pecchia firenzei üzletember alkalmazásában állt, itt figyelt fel rá Kanizsai MiklósAz osl nembeli Miklós 1388-ban lett tárnokmester. Kanizsai János esztergomi érsek és főkancellár testvére.tárnokmester 1390 táján.
„Szorgalma, tudása folytán” pályája gyorsan emelkedett, pár év múlva már a Kanizsaiak simontornyaiA Lackfiaktól elkobzott simontornyai uradalmat 1397 márciusában kapták adományul a Kanizsai fivérek. várnagya. Kortársainak nagy részétől eltérően írni, olvasni és számolni is tudott. Anyanyelvén és a magyaron kívül állítólag tökéletesen tudott németül, lengyelül, csehül és románul is. 1399-ben Pípó eljegyezte a szomszédos Ozorán élő Ozorai András leányát Ozorai Borbálát (fl. 1398–1426); Ozorai Borbála fivére András fia, Ozorai Miklós (fl. 1327–1335) mester, hadvezér, nagybirtokos, I. Károly király híve volt. Az eljegyzés rendhagyó módon Borbála fiúsításával is együtt járt. A fiúsítás csak arra az esetre volt érvényes, ha Borbála Pipóhoz megy nőül, a birtokra is mindketten együtt kaptak királyi adományt. A beiktatást elrendelő királyi parancsot június 2-án Kanizsai János érsek állította ki Esztergomban.
1399 novemberében Pipót már a király szolgálatában találjuk, mint körmöcbányai urburaispán az ország legfontosabb aranybányáit igazgatta.Zsigmond idejében a harmadik legjelentősebb királyi jövedelem a nemesfémbányászatból és a pénzverésből származott. A jelentősebb bányák a Felvidéken és Erdélyben voltak, a bányák négy kamara: a körmöci, a kassai, a nagybányai és a nagyszebeni fennhatósága alá tartoztak. A legjelentősebb közülük a körmöci kamara volt. A nemesfém-monopóliumból származó bevételt 50-60 ezer aranyforintra tehetjük. 1401. január 21-én pedig már a királyi sókamarákA középkori Magyarország legjelentősebb bevételi forrása a só regáléból származott. A jelentősebb sóbányák Erdélyben és Máramarosban voltak. A kibányászott sót sókamarákba (camera salium) szállították, és vagy közvetlenül használták fel fizetőeszközként, vagy kiárusították. A só regáléból származó bevétel ebben a Zsigmond-korban 100 ezer aranyforintnyi lehetett. ispánjaként szerepel. Ezen új hivatalát megszakítás nélkül 26 éven át, haláláig viselte. A hivatalnoki pályáról a sorozatos bárói felkelések hozták meg számára a felemelkedést.
1401. április 28-án az ország nagyjai Budán Zsigmondot őrizetbe vették, mint Zsigmond bizalmi embere Pipó is fogságba került. Pipót – az életét megmentő – Kanizsai érsek Esztergomba vitette, és a király szabadulásáig őrizet alatt tartotta. 1402 őszén Pozsonyban, az Albert osztrák herceggel kötött örökösödési szerződés aláírói között szerepel, majd a király bécsi kíséretének tagja. Az 1403 évi bárói felkelés alatt azon néhányak egyike akik Zsigmond oldalán maradtak. Zsigmond 1407 évi adománylevele szerint, Pipó Veszprém várába vette be magát, amit a királyhű Szécsi Miklós tartott kézen és itt is maradt „a lázadás végső lecsillapításáig”. A lázadás leverése után a felkeléssel kapcsolatos kegyelmi kérvények elbírálása Pipó hatáskörébe tartozott, a „hűtlenek” ügyeiben kibocsátott oklevelek nagy része is Pípó relációját viseli. Jelentős szerepe lehetett a hűtlenek leszerelésében: „egyeseket fenyegetésekkel rémisztve, másokat rábeszélő érvekkel és bőséges ígéretekkel, megint másokat, akik fékezhetetlenül ellenálltak, vesztegetéssel csillapított le”. Meghatározó személy lehetett az 1403. október 8-i kegyelemlevél kibocsátásában is, de az elkobzott javakból nem részesült.
Egy évvel a felkelés leverése után, 1404 őszén a temesi ispánságot kapta „az alsó részek több megyéjével együtt”. Így a király hivatalnokából, comes Themesiensis-ként az ország legnagyobb zászlósurainak egyikévé lépett elő – olasz ragadványneve (Spano) is ezen tisztségéből származik. Új tisztségének politikai súlya egyenrangúnak tekinthető az erdélyi vajda és a jelentősebb bánságok bánjainak szerepével. Az ország királyi váruradalmainak mintegy negyedét, több mint két évtizeden át Pipó uralta. Temesen kívül kezdetben Csanád, Arad, Krassó és Keve vármegyéket és a Lugostól Orsováig húzódó vlach kerületeket igazgatta. Ezek mellé 1407-től a csongrádi, 1409-től pedig a zarándi ispánságot is megkapta. 1407-től egy éven főkincstartó,A királyi főkincstartó (summus thesaurarius) felügyelete alá tartozott a királyi kincstár – a budai tárnoki ház – és esetenként más jövedelmek kezelése is. A pénzügyek központosítására irányuló kísérletnek tekinthető Ozorai Pipó valamennyi kamara élére történő helyezése, Pipó halála után a pénzügyek kezelése újra szétaprózódott. és 1408–1413 között Fejér vármegyei ispán is. 1408-ban a Sárkány-rend alapításakor, szörényi báni címet kap ezzel bekerült az országbárókA 14. század közepétől a tizenkét legnagyobb országos méltóság viselői tartoztak az országbárók sorába. sorába és a Sárkányos társaság alapító tagjai közé.
Zsigmond, 1410-ben hatalmas kísérettel a Bolognában székelő XXIII. János ellenpápához küldte követségbe. Pipó megbízása a magyar egyház ügyeiben történő kiegyezés létrehozására terjedt ki, ugyanis a szentszékkel való viszonyt az 1403 évi felkelés óta feszültség terhelte. Háromszáz lovasával szülőföldjén nagy feltűnést keltett. Ferrarában a város krónikása feljegyezte életrajzát, jellemzése szerint Pipó új hazájában „a legfőbb ember mind a király udvarában, mind a királyi tanácsban”. 1412-ben a lengyel királlyal kötött lublói szerződésben, neve az ötödik helyen szerepel. Magánvagyona nem volt rendkívüli, nem mérhető kortársai, a Garaiak, a Cilleiek vagy Stiborici Stibor birtokszerzeményeihez. Szerénynek tekinthető vagyonát 1406–1409 között kapta, amely főként Tolna, Vas, Bodrog és Temes vármegyék területére korlátozódott.
Pipót élete végén köszvény kínozta, utolsó török hadjáratát állítólag már hordszékről irányította. Az 1426. november 4-i lippai tanácskozáson még részt vett, egy újabb havasalföldi hadjárat ügyében. Az év utolsó napjainak egyikén itt érte a halál.
A fehérvári koronázóbazilika általa alapított kápolnájába temették. Sírkövén a 16. században még olvasható volt a felirat:
Tevékenysége Hadvezéri tevékenysége Ozorai Pipó kivételes képességű hadvezér hírében állt, Zsigmond szívesen állította nagyobb vállalkozások élére, harc nélkül alig múlt el esztendő Pipó életében.
Beazonosítható hadjáratai:
1404. december (boszniai hadjárat) 1407. szeptember (Zsigmond boszniai hadjárata) 1408. szeptember–október (Zsigmond boszniai hadjárata) 1409. február–március (török elleni szerbiai hadjárat) 1410. november (Zsigmond boszniai hadjárata) 1411. november–1412. február (Velence elleni friauli hadjárat) 1413. január–április (Zsigmond Velence elleni hadjárata) 1414. szeptember–október (boszniai hadjárat Hervoja és a török ellen) 1416. november (boszniai hadjárat) 1419. szeptember–november (Zsigmond török elleni al-dunai hadjárata) 1420. október (török elleni hadjárat) 1421. október–1422. március (Zsigmond csehországi hadjárata) 1423. július–október (havasalföldi hadjárat a török ellen) 1424. szeptember–november (szörényi hadjárat a török ellen) 1426. július–augusztus (havasalföldi hadjárat a török ellen)
Hírét, leginkább az 1411–1412. évi friauli hadjárata alapozta meg, amelynek során tapasztalt zsoldosvezérek felett diadalmaskodott, és várak tucatjait foglalta el. 100px|jobbra|Carlo Malatesta Zsigmond a velencei kérdésVelence 1409-ben Nápolyi Lászlótól megszerezte Dalmáciát és megtagadta a torinói békében vállalt adó megfizetését is. megoldását a köztársaság egyszerre két oldalról – Dalmácián és Friaulon át – történő megtámadásával próbálta kikényszeríteni. A friauli hadiszíntér főparancsnokául Pipót nevezte ki, akinek Stibor vajdát és Ortemburg Frigyest is alárendelte. A Friaulba küldött sereg létszáma nem haladta meg a tízezer főt.