Milánó (olaszul Milano, lombardul Milan, németül Mailand) Észak-Olaszország legnagyobb, Olaszország második legnagyobb metropolisza (közigazgatásilag comune), Lombardia régió székhelye. Lakossága 1 353 882 fő. Milánót Olaszország gazdasági fővárosának tartják, hiszen az ország legnagyobb ipari központja. Világhírét manapság divatházainak, operaházának köszönheti, régebben pedig gótikus, csupa kőcsipke dómjának, illetve a Santa Maria delle Grazie-templomnak, amely otthont ad Leonardo da Vinci híres festményének Az utolsó vacsorának.
A kelták által alapított Mediolanumot i. e. 222-ben a rómaiak foglalták el. 286-ban Diocletianus császár Rómából egy időre ide helyezte át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát, majd ennek bukása után a Lombard Királyság része lett. A középkorban fontos kereskedelmi központ volt kedvező fekvésének (az alpesi hágók közelében, a termékeny Pó-síkságon) köszönhetően. A 15. században a Visconti és Sforza nemesi családok uralkodása alatt Itália egyik legjelentősebb reneszánsz központjává nőtte ki magát. A napóleoni háborúk végétől 1859-ig, a solferinói csatáig Milánó és Lombardia a Habsburgok uralma alatt volt (rövidebb megszakításokkal), majd az egyesült Olasz Királyság része lett. A várost a Habsburg időszakban az osztrákok Mailandnak nevezték; innen a korabeli, magyarosított „Majland” változat, az itáliai osztrák haderő kötelékében ott szolgáló magyar bakáknak köszönhetően.
Földrajz 250px|bélyegkép|Milánó, 1621-ben 250px|bélyegkép|Tiszta időben az Alpok vonulata is látszik a városból
Fekvése Milánó Lombardia régió nyugati részében fekszik, a Pó-síkságon. Az Olona, Lambro és Seveso folyók szelik át, illetve számos mesterségesen létrehozott csatorna, mint a Naviglio Grande és a Naviglio Pavese. A város 25 km-re keletre fekszik a Ticino folyótól, 25 km-re nyugatra az Addától és 35 km-re északra a Pótól. A legközelebbi alpesi tó, a Comói-tó, 50 km-re északra. Két fontos alpesi átkelő déli végének közelében fekszik: Val Venosta és Val Engadina.
A vidék a neozoikum végéig tengeröböl volt. Később a tengeri, folyóvízi üledékek illetve az Alpokból és Appenninekből származó törmelék vastagon kitöltötte. Különösen sok törmeléket halmoztak fel az alföld peremén a jégkorszakok folyamán az Alpokból lenyúló gleccserek, amelyek az Alpok déli lábánál morénaövezetet, alacsony dombságot alakítottak ki. A hordalékkúpok anyaga az alföld belseje felé finomodik, majd átmegy az iszapos-agyagos ártéri lerakódásokba. Ebben az övezetben a nem vízáteresztő rétegek felett számtalan forrás fakad. Ennek az övnek a neve linea Fontanilli (Fontanilli-vonal). Ettől délre kezdődik a tenger felé lejtő alluviális síkság. Milánó városa ebben az övben fekszik.
Éghajlata A Köppen-féle osztályozás szerint Milánó éghajlata nedves szubtrópusi (Cfa). A téli hónapok rendszerint csapadékosak és hidegek, az átlaghőmérséklet -4/+6 °C között alakul. A nyári hónapok csapadékosak és melegek, az átlaghőmérséklet +15/+28 °C közötti. Télen gyakoriak a nagyobb havazások, habár intenzitásuk és gyakoriságuk a 1990-es évek vége óta csökkent. Az átlagos hóvastagság 35–45 cm között alakul, a legnagyobb értéket 1985 januárjában mérték, amikor is 80–100 cm között volt. A lehulló csapadék mennyisége egész évben magas, átlagosan 1000 mm körül van. A várost gyakorta borítja köd, azonban a közeli rizsültetvények felszámolása, valamint a környezetszennyezés csökkenése miatt a ködös napok száma is csökkenőben van.
Hónap Jan Feb Már Ápr Máj Jún Júl Aug Sze Okt Nov Dec ÉvÁtl. max (°C)3611 1619242726221583 17Átl. min (°C ) -4 -3 1 48 12141495 0 -3 5Átl. csapadék (mm) 50 60 80 120 120 80 60 80 60 80 100 50 970Forrás: Weatherbase
Csatornahálózata
250px|bélyegkép|Naviglio Grande Milánó területét számos hajózható csatorna (naviglio) szeli át, amelyeket a 12–16. században építettek, hogy biztosítsák a város összeköttetését az Addával, valamint a Ticinóval. E csatornáknak fontos szerepük volt a gazdasági életben: a milánói dóm építéséhez szükséges márványtól kezdve a Corriere della Sera nyomdagépeinek szállításáig. Nagyrészüket a 19. században, a vasút és a villamos elterjedésével befedték vagy feltöltötték.
Az első csatornát, a rómaiak által épített vizesárkot (Fosse Romana) a Seveso folyó vize táplálta.
A Fossa Interna (Belső csatorna) 1150-ben épült meg, szintén városvédelmi okokból.
Az első tulajdonképpeni csatornát 1179-ben kezdték el építeni. A Naviglio Grande több lépésben készült: először a Gaggiano folyóig, majd 1187-ig a Trezzanóig tartó szakasza, végül 1209-ben Milánót a Sant’Eustorgio-bazilika mellett érte el. A víz szabályozása érdekében a mai Via Arena mentén egyszerű zsiliprendszert építettek ki.
Milánó kikötője, a La Darsena, 1603-ban épült ki a Sant’Eustorgio-bazilika melletti tó helyén, amelybe a Naviglio Grande torkollott. Fénykorát a 19. században élte. A második világháború után veszítette el kereskedelmi szerepét, amikor a szállítás nagy része áthelyeződött a vasútra és a közútra.
A Naviglio Pavese Milánót kötötte össze Paviával, valamint a Ticino-folyóval. A 33 km hosszú csatornát 1564-ben kezdték el építeni, az 1960-as években lezárták. Napjainkban szanálásán dolgoznak, hiszen a csatorna része lenne egy Svájcot Velencével összekötő vízi útvonalnak.
A 38 km hosszú Naviglio Martesana vagy Naviglio Piccolo az Adda folyót köti össze Milánóval. Nagy része fedett. A korábbi századokban a város vizesárkát táplálta.
A Naviglio di Bereguardo 18 km hosszú és a várost köti össze a Ticinóval. Huszonnégy zsilip szabályozta a vizét, azonban csatlakozása a Ticinóval sosem készült el, ezért a hajókat és a bárkákat egy rövid távon a szárazföldön át kell vontatni a csatorna és a folyó között.
A mindössze 3 km hosszú Naviglio di Paderno a 16. században épült, hogy a hajósok elkerüljék az Adda-folyó gyors és veszélyes sodrású szakaszát.
Története Ókor
Milánót a kelták egyik törzse, az insuberek alapították az i. e. 6. században etruszkok területen (Etruriában). Neve, az „utak kereszteződése” a kereskedelmi és hadiutak fontos csomópontjára utal. I. e. 222-ben elfoglalták a rómaiak, a terület romanizálódott az i. e. 1. században. Róma városának hanyatlásával a 4. században több császár székhelye volt.
Középkor 250px|bélyegkép|A Longobárd Királyság Alboin uralkodása idején A népvándorlások korában, az 5. századtól kezdve germán törzsek sorozatos betörésére került sor. Elsőként az I. Alarik vezette nyugati gótok érkeztek, és arra kényszerítették Honorius császárt, hogy helyezze át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát Ravennába, ami védhetőbb helyen feküdt, ugyanakkor közelebb is volt Bizánchoz. 407-ben Alarik seregei ismét kifosztották a várost. 452-ben az Attila vezette hun seregek pusztítottak a városban, majd 489 és 494 között a burgundok.
A 6. század közepén érkeztek Észak-Itáliába a longobárdok. Királyuk, Alboin 569-ben vonult be az elfoglalt városba. A városi nemesség, valamint a klérus nagy része ekkor Genovába menekült. A longobárdok az elszegényedett és lepusztult Milánó helyett Paviát tették meg új királyságuk (Langobardia Maior) fővárosának. Változás a város életében Authari király uralkodása idején (584–590) következett be, majd Theodolinda királynő alatt, akik felvették a keresztény vallást és nekiláttak az egyházi épületek felújításának, szabadon engedték a korábban bebörtönzött püspököket és papokat. 604 és 626 között, Agilulf uralkodása idején, Milánóba költözött át a királyi udvar. A 7. század közepén felújították a várost védő falakat, új kapukat és bástyákat emeltek, felújították a várost ellátó vízvezetéket. bélyegkép|250px|balra|A legnanói csata (Amos Cassioli festménye) A longobárd uralomnak csak 774-ben (paviai csata), Desiderius uralkodása idején szakadt vége, amikor Nagy Károly Pavia feladására kényszerítette a longobárd királyt és a pápa támogatásával a longobárdok királyává koronáztatta magát. A tartomány fővárosa a frank Karolingok uralkodása alatt továbbra is Pavia maradt. Az egyház befolyása erősödött, a püspökök mind nagyobb világi hatalomra tettek szert, a hercegségek helyébe pedig frank őrgrófságok és grófságok léptek. Ez időben alakult ki végleg Lombardiában a feudális társadalmi rend. Ebben az időszakban szakadtak el az észak-itáliai Longobárd Királyságtól a dél-itáliai hercegségek (Beneventói Hercegség, Capuai Hercegség, Salernói Hercegség). Az északi Longobárd Királyság hozzávetőleg azt a területet jelentette, mint a mai Lombardia, és Nagy Károly birodalmának felosztása után forma szerint a keleti frank, vagyis a későbbi német birodalomhoz tartozott. Ekkor jöttek létre Bergamo, Milánó, Brescia és Pavia grófságok, melyek az idők során erős városállamokká fejlődtek. I. Ottó német királyt 962-ben a pápa római császárrá koronázta, ennek köszönhetően a püspökök hatalma – főként a városokban – tovább erősödött. Milánó ismét vezető erő lett, Como is virágkorát élte, Pavia jelentősége ezzel szemben csökkent. III. Ottó idején úgy tűnt, hogy a német-római császárság álma szertefoszlott. Csak átmeneti eredményt jelentett utódjának, II. Henriknek 1004-ben Milánó fölött aratott győzelme, a városállamok nem békéltek meg a császári hatalommal. Az ezt követő időszakban a városállamok állandó csatározásokat folytattak egymással. Ellentétek alakultak ki a gazdag városi polgárság és a feudális nemesség között is.
1093-ban Milánó vezetésével létrejött a Lombard Liga (Societas Lombardiae), amelyet a pápa szintén támogatott, hiszen maga is évtizedes harcba keveredett a császárral, az ún. invesztitúraharcban. Ugyanabban az évben IV. Henrik császárt Veronában börtönbe vetették. Váltakozó sikerrel folytatta a harcot a városállamokkal szemben Barbarossa Frigyes császár is. 1158-ban legyőzte Milánót, 1162-ben fel is dúlta a várost. 1176-ban a legnanói csatában a lombard liga csapatai felülkerekedtek Frigyes seregein, és a császár 1183-ban a konstanzi békében kénytelen volt elismerni a lombard városok önkormányzatát. A 12. század elején Milánó hatalma megerősödött, a város arculata is megváltozott: ekkor épültek fel az új falak, valamint ekkor kövezték le az első utcákat. A városok erejét azonban aláaknázta a továbbra is fennálló ellentét a polgárság (civesek) és a nemesség között. II. Frigyes császár ezért tudott Cortenuovánál, 1237-ben ismét győzelmet aratni. Ezt követően megint kiéleződtek az ellentétek a császárok és pápák között. Az invesztitúraharcok idején kialakult a guelfek (vagyis a pápapártiak) és a ghibellinek (a császárpártiak) csoportja. A guelf Martino della Torre Milánó urává lett, Veronában és a Garda-tó környékén pedig 1260-ban a Scaligeri-család került hatalomra. A Della Torrék 1268-ban uralmukat több más városra, így Comóra, Bergamóra és Bresciára is kiterjesztették.
A Viscontiak és a Sforzák 250px|bélyegkép|balra|Ottone Visconti 150px|bélyegkép|balra|Francesco Sforza
1277-ben a Milánó és Como között vívott desiói ütközetben Ottone Visconti döntő győzelmet aratott a Della Torrékon, ezzel családja számára gyakorlatilag egész Lombardia fölött megszerezte az uralmat, és mintegy két évszázadra Itália egyik leghatalmasabb államának vetette meg az alapját. 1300-tól kezdődően a Viscontiak ellenőrzésük alá vonták a környező városokat is: Bergamo és Novara 1332-ben, Cremona 1334-ben, Como és Lodi 1335-ben, Piacenza 1336-ban és Brescia 1337-ben. 1387-ben Gian Galeazzo Visconti a Scala-nemzetség veronai uralmát is megdöntötte. Firenze felé indult, de mielőtt megtámadta volna, 1402-ben meghalt. Utódja, Filippo Maria Visconti herceg alatt, 1408-ban, Verona Velencéhez került, sőt 1428-ban Filippo Maria Velence javára kénytelen volt lemondani Bergamóról és Bresciáról is. A Viscontiak hatalma 1450-ig tartott, amikor Milánót a Sforzák ragadták magukhoz. A Viscontiak Milánó fénykorát teremtették meg. Azzone Visconti udvarába hívta Giottót; Gian Galeazzo – aki hercegi címet vett fel – megvetette a milánói dóm és a paviai Certosa di San Martino kolostor alapját. Milánó számos új világi épülettel is gyarapodott. A firenzei reneszánsz erős hatást gyakorolt a város művészetére.