japán regényíró, költő és udvarhölgy volt a Heian-korban. A klasszikus japán irodalom máig legnagyobb hatású és legkiemelkedőbb alkotójának tartják; legismertebb műve a Gendzsi szerelmei (源氏物語, Gendzsi monogatari) című nagyregény, „a világirodalom első regénye”, amely valamikor 1000 és 1012 (vagy 1021) között keletkezett. A Muraszaki Sikibu felvett név, valódi neve ismeretlen, de talán ő lehetett az a Fudzsivara Takako, akit egy 1007-es udvari napló udvarhölgyként említ.
A Heian-kori nők hagyományosan nem tanulhattak kínaiul, a korabeli kormányzás (és a férfiak) nagy presztízsű hivatalos nyelvén, de a művelt apja háztartásában nevelkedő Muraszaki igen hamar fogékonyságot mutatott a kínai klasszikusok iránt, és sikerült elsajátítania a kínai írást-olvasást. Húszas évei elején-közepén ment férjhez, és egy leánygyermeke született; a férj a házasságkötés után két évvel meghalt. Nem tudni pontosan, mikor kezdte írni Muraszaki a Gendzsi szerelmeit, talán házasélete alatt, vagy nem sokkal utána. 1005-ben meghívták udvarhölgynek Sósi császárné mellé, minden bizonnyal akkor már kialakulóban levő írói hírneve miatt. Udvari szolgálata alatt is folyamatosan írhatott, udvarbéli jelenetekkel gazdagítva regényét. Öt vagy hat év után otthagyta az udvart, és Sósi császárnéval együtt visszavonult a Biva-tó mellé. Halála évét nem tudják pontosan megjelölni a kutatók: legtöbben 1014-re teszik, de vannak, akik szerint még 1025-ben is élhetett.
Három műve ismert: a Muraszaki udvarhölgy naplója, egy kötetnyi vers és a Gendzsi szerelmei. Alig egy évtizeddel elkészülte után a Gendzsit már tartományokszerte terjesztették, egy évszázad múltán pedig a japán irodalom klasszikusának számított, és tudós elemzések tárgya lett. Külföldön a 20. század első harmadában jelent meg először: Arthur Waley hatkötetes angol fordítása 1933-ra fejeződött be. Muraszaki írásai alapműveknek számítanak nemcsak irodalmi értékük okán, hanem azért is, mert részletes ábrázolást nyújtanak a virágkorát élő Heian-udvar kultúrájáról. A 13. század óta számtalan kiadásban illusztrálták őket japán festők és közismert ukijo-e mesterek.
Ifjúsága bélyegkép|200px|jobbra|Muraszaki nevére utaló lila ruhában, egy Edo-kori fametszeten Muraszaki Sikibu 973 körül született Heiankjóban, a későbbi Kiotóban, a Fudzsivarák északi ágán, amely Fudzsivara no Josifuszától, az első, 9. századi Fudzsivara régenstől eredeztette magát. A Fudzsivara család egészen a 11. század végéig kezében tartotta az udvari politika irányítását azáltal, hogy lányaikat beházasították a császári famíliába, valamint hogy kiskorú császárok alatt kisajátították a régensi pozíciót. A 10. század végén, 11. század elején Fudzsivara no Micsinaga (966–1027) nem kevesebb mint négy lányát adta hozzá leendő uralkodókhoz, és így addig példátlan hatalomra tett szert. Muraszaki dédapja, Fudzsivara no Kaneszuke még a legfelső arisztokratarétegbe tartozott, de a családnak ez az ága fokozatosan veszített hatalmából, és Muraszaki születésekor már csak a középső-alsó rétegbe, a tartományi kormányzók csoportjába volt sorolható. Az arisztokrácia alsóbb rangosztályait képviselő férfiakat általában nemkívánatos vidéki posztokra küldték, eltávolítva őket a központi hatalomtól, a kiotói udvarból.
A család a státuszvesztés ellenére irodalmi hírnévnek örvendett: Muraszaki apai dédapja és nagyapja is közismert költőnek számított. Dédapjának, Kaneszukénak ötvenhat versét vették be tizenhárom császári antológiába, azonkívül a Harminchat halhatatlan költő című gyűjteménybe, valamint a Jamato monogatari-ba. Mind dédapja, mind nagyapja barátja volt Ki no Curajukinak, a japán nyelvű verselés egyik első népszerűsítőjének. Apja, Fudzsivara no Tametoki kijárta a Császári Egyetemet, és megbecsült szakértője volt a kínai klasszikusoknak és általában a költészetnek; néhány verse szintén antológiadarab lett. 968-ban nevezték ki alacsony beosztású kormányhivatalnokká, de csak 996-ban kapott négyéves kormányzóságot Ecsizenben, majd tízéves szünet után, 1011-ben Ecsigóban. Körülbelül 1014-16-ig maradt állami szolgálatban. Muraszaki édesanyja ugyanarról az északi Fudzsivara-ágról származott, mint Tametoki, róla csak annyit tudunk, hogy Fudzsivara Tamenobu lánya volt. Három gyermekük született, egy fiú és két lány.
A nők nevét nem volt szokás megörökíteni a Heian-korban. Muraszaki valódi neve ismeretlen; mint a kor legtöbb asszonya, ő is becenevet kapott, a Muraszaki Sikibut. A nők beceneve általában egy-egy férfi rokonnal volt kapcsolatos: a „Sikibu” a Sikibu Sóra, a Szertartási Hivatalra utal, ahol apja dolgozott, a „Muraszaki” pedig eredhet a muraszaki nevű növény lila virágából, amely a Fudzsivara nevet idézi fel (ez ugyanis szó szerint „lilaakácmezőt” jelent), habár többek szerint éppen a muraszaki növény kapta a nevét az írónőről, de az is lehetséges, hogy a Gendzsi egyik hősnője, Muraszaki, Gendzsi második felesége nevét ragasztották rá. Micsinaga egy 1007-es naplóbejegyzésében említi néhány udvarhölgy nevét: az egyik, Fudzsivara Takako (Kjósi) lehetett éppen Muraszaki is. A bejegyzésben szereplő hét nő közül négynek ismerjük a nevét, a másik három közül egy nem Fudzsivara volt, egynek túlságosan magas rangja miatt idősebbnek kellett lennie, így tehát a harmadik, Fudzsivara Takako talán valóban Muraszaki volt.
A Heian-kori Japánban a férj és a feleség külön háztartásban élt; a gyerekeket az anyjuk nevelte, noha a társadalom még az agnáció rendszerén alapult. Muraszaki helyzete annyiban rendkívüli, hogy ő az apjánál lakott, valószínűleg a kiotói Teramacsi utcában, a Rozandzsi templom mellett, öccsével, Nobunorival együtt. Anyjuk korán meghalt, talán gyermekágyi lázban. Muraszakinak három féltestvére is volt, ezek az anyjukkal éltek; tudjuk, hogy egyik lánytestvérével, aki huszonéves korában hunyt el, különösen meghitt kapcsolatban állt.
Muraszaki olyan korban született, amikor Japán szándékosan egyre inkább elszigetelődött, a kínai követjárások véget értek, és kifejlődőben volt az erős nemzeti kultúra. A 9. és a 10. század folyamán a japán fokozatosan írott nyelvvé vált, a kínai írásjegyek egyszerűsítésével kialakult a kana vagyis a szótagírás. Muraszaki idejében a férfiak továbbra is kínaiul, a kormányzás nyelvén írtak, a kana pedig a nemesasszonyok írott nyelve lett, ami lehetőséget teremtett a japán irodalom egy egészen különleges műfajának létrehozására.
Muraszaki öccsét is tanították kínaira, hogy kormányzati hivatalt kaphasson, és gyermek korában, mivel apjuk házában élt, Muraszaki maga is kiválóan elsajátította a klasszikus kínai nyelvet. Mint naplójában írja: Amikor öcsém a kínai klasszikusokat tanulta, én hallgatóztam, és egészen járatos lettem azoknak a passzusoknak az értelmezésében, amelyeknek megértése és memorizálása neki oly nehezére esett. Atyánk, aki igen művelt ember volt, többször is sajnálkozva megjegyezte: „Ilyen az én szerencsém. Milyen kár, hogy nem férfinak született!” A kínai irodalmat is tanulmányozta öccsével, de valószínűleg képzést kapott a hagyományosabb tárgyakból, a zenélésből, a kalligráfiából és a vakaköltészetből is. Muraszaki kétségkívül szokatlan neveltetésben részesült. Mint Louis Perez The History of Japan című művében kifejti: „A nőket nem tartották igazán értelmes lényeknek, ezért nem is tanulhattak kínaiul.” Muraszaki tisztában volt vele, hogyan vélekednek róla kortársai: elbizakodott, mégis félszeg, nehezen megközelíthető, barátságtalan, túlságosan nagyra van az irományaival, dölyfös, lépten-nyomon verselget, lenéző, zsémbes és gunyoros. Thomas Inge, az ázsiai irodalmak kutatója úgy véli, „erőteljes egyénisége kevés barátot szerzett neki”.
Házassága bélyegkép|200px|jobbra|Fudzsivara no Micsinaga, a nagy hatalmú pártfogó, Kikucsi Jószai monokróm metszetén bélyegkép|250px|jobbra|Muraszaki az Isijamadera templomban alkot, miközben a holdat nézi. Szuzuki Harunobu metszete 1767 körül
A Heian-kori arisztokrata nők igen behatárolt és elzárt életet éltek, férfival csak akkor beszélgethettek, ha az közeli rokon vagy családtag volt. Muraszaki önéletrajzi jellegű versei arról vallanak, hogy nőkkel folytatott ugyan társasági életet, férfiakkal azonban az apján és az öccsén kívül kevés kapcsolata volt: nőkkel aránylag gyakran váltott verseket, férfiakkal soha. A legtöbb rangbéli nővel ellentétben nem ment férjhez, amint a serdülőkorba lépett; apja házában maradt egészen huszonéves koráig, sőt lehet, hogy a harmincas évei elejéig, udvari szolgálata kezdetéig.
Amikor apját 996-ban négy évre kinevezték Ecsizen tartomány kormányzójává, Muraszaki elkísérte, noha a korban szokatlan volt, hogy egy arisztokrata nő olyan hosszú vidéki útra induljon, amely akár öt napot is igénybe vehet. Valószínűleg 998-ban tért vissza Kiotóba, hogy feleségül menjen apja barátjához, Fudzsivara no Nobutakához (kb. 950 – kb. 1001), nála jóval idősebb másod-unokatestvéréhez. Nobutaka a Fudzsivara családnak ugyanarról az ágáról származott, a Szertartási Hivatal udvaronc-tisztviselője volt, híres ficsúr és tehetséges táncos. Házasságkötésük idején közel járt az ötvenhez, több háztartást is fenntartott, több felesége és gyermeke volt. Ismert társasági embernek számított az udvarban, sok nővel folytatott viszonyt, amelyeknek alkalmasint a házasságkötésekor sem vetett véget. Nobutaka több tartományban is szolgált már kormányzóként, s valószínűleg eléggé gazdag volt. Házasságuk megítélése nem egyöntetű: Richard Bowring szerint boldog házaséletet éltek, a japán származású amerikai kutató, Haruo Shirane szerint viszont Muraszaki verseiből kiolvasható, hogy nem kedvelte a férjét.
999-ben született meg a lányuk, Kensi (Kataiko), és két évvel később Nobutakát elvitte egy kolerajárvány. Muraszakinak mint férjes asszonynak bizonyára számtalan szolgálója volt, hogy ellássák a háztartást és gondoskodjanak a lányáról, így sok szabadidővel rendelkezhetett. Szeretett olvasni, hozzáfért különböző beszélyekhez (monogatarikhoz), például A bambuszgyűjtő öregember meséi-hez és az Iszei történetek-hez. A kutatók úgy vélik, már férje halála előtt hozzákezdhetett a Gendzsi írásához; annyi bizonyos, hogy friss özvegyként, talán gyászában, már alkotott. Naplójában kitér rá, hogyan érezte magát férje halála után: szomorú voltam és elesett. Évekig fásultan éltem... csak tengődtem, és néztem az idő múlását... Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy mindig ilyen magányos leszek.
A legenda szerint Muraszaki elvonult a Biva-tó partján álló Isijamadera buddhista templomba, ahol egy augusztusi estén, a holdat nézve kapott ihletet a Gendzsihez. Noha a kutatók elvetik ennek a lelkigyakorlatnak a meséjét, a japán festők és fametszetkészítők gyakran ábrázolták őt az Isijamadera verandáján, amint a holdhoz fohászkodik inspirációért. Lehet, hogy megrendelésre kezdett írni, és talán ismert is olyan száműzött udvaroncot, aki hősére, a „fénylő Gendzsire” emlékeztetett. Minden valószínűség szerint kölcsönadta barátainak a Gendzsi új fejezeteit, akik másolatokat készítettek róluk, és szintén továbbadták őket. A történet így korán, már keletkezése közben ismertté vált, és jó előre megalapozta írói hírnevét.
Húszas évei végén, harmincas évei elején, 1005 utolsó havában udvarhölgy (njóbó) lett Sósi (Akiko) császárné mellett, amit valószínűleg írói hírének köszönhetett. Chieko Mulhern a Japanese Women Writers: A Bio-Critical Sourcebookban megjegyzi: a kutatókat már régóta foglalkoztatja, miért vállalt Muraszaki hivatalt életének ilyen aránylag kései szakaszában. Naplója tanúsága szerint férje halála után verseket váltott Micsinagával, ennek nyomán egyesek úgy gondolják, a szeretője lehetett. Bowring kétli, hogy Micsinaga ágyasaként került volna az udvarba, bár tény, hogy a férfi a szolgálati út megkerülésével juttatta be lánya mellé. Mulhern úgy véli, hogy Micsinaga azt akarta, Muraszaki tanítsa, művelje a lányát, Sósit.
Udvari élete bélyegkép|200px|jobbra|Sósi császárné a jövendő uralkodóval, Go-Icsidzsóval. 13. századi festmény