bélyegkép|jobbra|250px|Robert Campin Mária eljegyzése című, 15. századi képe a késő középkori keresztény művészet nyelvén jeleníti meg a kereszténység zsidó gyökereit: az előtérben álló gótikus építményt egy régebbi, román stílusú templomhoz kapcsolja. A festmény nem az 1. század történeti viszonyainak dokumentuma, hanem azok későbbi keresztény értelmezése.

A korai kereszténység és a judaizmus szétválása – a nemzetközi szakirodalomban gyakran a szétválás útjai (angolul: parting of the ways) – az a több nemzedéken át tartó történeti folyamat, amelynek során a második templom korabeli judaizmuson belül létrejött Jézus-mozgalomból túlnyomórészt nem zsidó tagságú, saját intézményekkel, tanítással és közösségi önazonossággal rendelkező kereszténység alakult ki, miközben a templom pusztulása után fokozatosan megszilárdult a rabbinikus judaizmus. A folyamat nem vezethető vissza egyetlen eseményre, személyre vagy határozatra: földrajzi területenként, közösségenként és társadalmi rétegenként eltérő ütemben ment végbe.

A legkorábbi Jézus-követők zsidók voltak, zsidó szent iratokat olvastak, a jeruzsálemi templomhoz és a zsinagógai élethez kapcsolódtak, Jézus személyét pedig a zsidó messiási és apokaliptikus hagyományok keretében értelmezték. A mozgalom történetében meghatározóvá vált a nem zsidók – az ókori szóhasználatban a „népek” vagy „pogányok” – befogadása. Pál apostol és más misszionáriusok azt képviselték, hogy a nem zsidó Krisztus-hívőknek nem kell körülmetélkedniük és teljes egészében zsidó életmódot felvenniük. Ez nem az Ószövetség egyszerű elvetését jelentette, hanem annak vitáját, hogy a Tóra mely rendelkezései, milyen értelemben és kikre kötelezők a messiási korszaknak tekintett új helyzetben.

A történészek a szétválás legfontosabb fordulópontjai közé sorolják a pogánymisszió kibontakozását, a jeruzsálemi zsinatot az 1. század közepén, a zsidó háborút és a második templom i. sz. 70-es pusztulását, a Bar Kohba-felkelést (132–135), a keresztény krisztológia és istentisztelet fejlődését, a rabbinikus intézmények megerősödését, valamint a kereszténység 4. századi birodalmi elismerését. Egyik esemény sem tekinthető minden területre érvényes, egyetlen „szakítási dátumnak”. A 2–4. századi források egyaránt tanúskodnak éles vitákról, kölcsönös elhatárolódásról, továbbá tartós érintkezésről és egymásra hatásról.

Fogalma és időbeli kerete

A „szétválás” kifejezés két, utóbb világosan elkülönülő vallási hagyomány kialakulását jelöli, de könnyen azt a benyomást keltheti, mintha az 1. században már két egységes és zárt rendszer – „a judaizmus” és „a kereszténység” – állt volna egymással szemben. A korszakban mindkét megjelölés mögött jelentős belső sokféleség húzódott meg. A zsidó vallási életben a templomi papság, a farizeusok, a szadduceusok, az esszénus jellegű közösségek, apokaliptikus csoportok, diaszpórai zsinagógák és helyi hagyományok nem alkottak teljesen egységes intézményi rendszert. Hasonlóképpen a korai Krisztus-hívő közösségek között is eltérések voltak a Tóra gyakorlati megtartásában, a pogányok befogadásában, a krisztológiai nyelvezetben, a közösségi rendben és a liturgiában.

Shaye J. D. Cohen megfogalmazása szerint a kereszténység judaizmustól való elkülönülése „folyamat, nem esemény” volt. A folyamat lényeges demográfiai mozzanata az lett, hogy a Krisztus-hívő közösségek egyre inkább nem zsidó többségűvé váltak. Ez azonban nem mindenhol jelentett azonnali társadalmi szakítást: egyes városokban zsidók, zsidó Krisztus-hívők és nem zsidó keresztények még évszázadokon át érintkeztek egymással, közös szövegeket értelmeztek, vitáztak, kereskedtek, rokoni vagy szomszédsági kapcsolatban éltek, és olykor egymás vallási gyakorlatára is hatottak.

A kutatásban ezért többféle időhatár használatos. Szűkebb értelemben az i. sz. 30 és 135 közötti időszakot vizsgálják, mert ekkor alakult ki a pogánykeresztény többség és ekkor következett be a két nagy júdeai háború. Tágabb értelemben a 4. századig követik a folyamatot, amikor a keresztény egyház birodalmi jogállása, a zsinati hitvallások és az egyházi jog egyre világosabban külön vallási közösségként határozták meg a keresztényeket, miközben a rabbinikus irodalom és intézményrendszer is tartós formát öltött.

Második templom korabeli háttér

A korabeli judaizmus sokfélesége

Jézus működésének vallási közege a második templom korának judaizmusa volt. A közös alapot Izrael Istene, a Tóra, a jeruzsálemi templom, az ünnepek és Izrael választottságának hagyománya adta, de ezek értelmezése és gyakorlati alkalmazása sokféle lehetett. A farizeusok a Tóra írott szövege mellett örökölt értelmezési hagyományokat is alkalmaztak; a szadduceusok elsősorban a templomi arisztokráciához kapcsolódtak; a holt-tengeri tekercsek mögött álló csoport vagy csoportok a templomi rendet és a naptárt is bírálták; a diaszpórában pedig a görög nyelv és műveltség, valamint a zsinagógai élet alakította a zsidó önazonosságot.

A Tóra nem állítható szembe egyszerűen az erkölccsel vagy a szeretettel. Az Isten iránti szeretet parancsa a Második törvénykönyvben, a felebaráti szereteté a Leviták könyvében szerepel; az irgalom, az igazságosság, a szegények, idegenek, özvegyek és árvák védelme a prófétai és bölcsességi irodalom visszatérő témája. A rituális tisztaságra vonatkozó előírások sem azonosak a testi higiéniával vagy az ember erkölcsi értékének minősítésével. A tisztaság és tisztátalanság elsősorban kultikus-jogi kategóriák voltak, amelyek különböző zsidó csoportokban eltérő gyakorlati jelentőséggel bírtak.

A Jézus körül fennmaradt viták ezért nem a „szeretet vallása” és egy „szeretet nélküli törvényvallás” összeütközéseként írhatók le. A szombat, a tisztaság, a válás, az eskü, a templom és az étkezési közösség kérdéseiben Jézus zsidó vitakultúrán belül fogalmazott meg sajátos értelmezéseket. A szinoptikus evangéliumok szerint a főparancsot a Tóra két helyének – MTörv 6,4–5 és Lev 19,18 – összekapcsolásával adta meg; hasonló összefoglaló eljárás a korabeli zsidó tanítói hagyományban sem volt ismeretlen.

Jézus és a Jézus-mozgalom

A történeti Jézus zsidó családban született, zsidó hallgatósághoz szólt, Izrael szent iratait idézte, részt vett az ünnepi és zsinagógai életben, és Isten országának közelségét hirdette. Tanítása és jelképes cselekedetei – például a tizenkét tanítvány kiválasztása – Izrael helyreállításának reményével is kapcsolatba hozhatók. A kutatók eltérően ítélik meg, hogy Jézus milyen intézményes jövőt képzelt el követői számára, ezért az a kijelentés, hogy tudatosan „új vallást alapított”, ugyanúgy túlzottan egyszerű, mint az, hogy kizárólag időtlen erkölcsi tanácsokat adott és semmiféle új közösségi igényt nem támasztott.

Jézus keresztre feszítése római kivégzés volt. A keresztény hagyomány a főpapi és más jeruzsálemi vezetők szerepéről is beszámol, de a passió elbeszélései teológiai célú, különböző időben megformált szövegek, és nem alapozzák meg a zsidó nép egészének kollektív felelősségét. A legkorábbi követők hitének középpontjába az a meggyőződés került, hogy Isten feltámasztotta Jézust, messiási méltóságát igazolta, és hamarosan beteljesíti Izraelhez és a népekhez kapcsolódó ígéreteit. Ez a meggyőződés a történeti kutatás számára a közösség vallási önértelmezéseként vizsgálható; a feltámadás természetfölötti valóságának megítélése a hit és a teológia körébe tartozik.

Az evangéliumokban leírt jelek – például a templom függönyének meghasadása – a keresztény szöveghagyományban többféle teológiai értelmezést kaptak. A templom, az áldozat és a szövetség keresztény újraértelmezése fokozatosan bontakozott ki az újszövetségi iratokban és a későbbi teológiában, miközben a legkorábbi jeruzsálemi hívek a templomot továbbra is látogatták.

A jeruzsálemi közösség és az apostoli korszak

A legkorábbi ismert Krisztus-hívő közösség Jeruzsálemben szerveződött. Vezetői között Péter, János és Jakab, „az Úr testvére” szerepeltek. A közösség zsidó önazonosságát mutatja a templom látogatása, az izraelita reménység nyelvezete és a Tóra kérdéseinek tartós jelentősége. Az Apostolok cselekedetei egységesítő teológiai elbeszélést ad az első nemzedék történetéről, míg Pál saját levelei – az 1. század közepéről származó legkorábbi fennmaradt keresztény iratok – közvetlenebbül mutatják a közösségek közti vitákat.

A jeruzsálemi közösségen belül az Apostolok cselekedetei „hébereket” és „hellenistákat” különböztet meg. A megjelölések értelmezése vitatott, de valószínűleg nyelvi, kulturális és diaszpórai háttérbeli különbségekre utalnak. István nem a Júdás helyére választott tizenkettedik apostol volt – arra a szerepre az elbeszélés szerint Mátyást választották –, hanem a közösség szolgálatára kijelölt hét férfi egyike. István templomkritikus beszéde és kivégzése után a görög nyelvű hívek egy része szétszóródott, ami elősegítette a misszió terjedését Júdeán kívül.

A korai misszió eleinte zsidó közösségek és a zsinagógák környezetében haladt. A diaszpórai zsinagógákhoz olyan nem zsidó érdeklődők is kapcsolódhattak, akiket a források „istenfélőknek” neveznek. Nem minden ilyen személy tért át teljesen a judaizmusra, de az egyistenhit, a szent iratok és a zsidó erkölcsi hagyomány vonzó lehetett számukra. A Krisztus-hívő misszionáriusok ebben a közegben olyan hallgatóságot értek el, amely már ismerte Izrael vallási nyelvezetét, ugyanakkor nem feltétlenül kívánta a teljes zsidó életformát vállalni.

Pál apostol és a pogánymisszió

Pál zsidó önazonossága

Pál a saját levelei szerint Izrael népéhez, Benjámin törzséhez tartozott, körülmetélt zsidó volt, és korábban a farizeusi hagyomány iránti buzgóság jellemezte. A damaszkuszi élményt ő maga elsősorban isteni kinyilatkoztatásként és apostoli meghívásként írja le; a modern kutatás ezért gyakran óvatos a későbbi, teljes vallásváltást sugalló „megtérés” kifejezéssel. Pál Krisztus követőjeként sem tagadta meg Izrael Istenét vagy Izrael szent iratait, hanem azok beteljesedését látta Jézus halálában és feltámadásában.

Pál küldetésének sajátossága a nem zsidók közötti misszió volt. Meggyőződése szerint a feltámadt Krisztus által elkezdődött az eszkatologikus korszak, amelyben a népek Izrael Istenéhez fordulnak. A nem zsidó hívektől kizárólagos istenhitet, a bálványkultusz elhagyását, erkölcsi megújulást, keresztséget és a Krisztus-közösséghez tartozást kívánt, de nem követelte meg tőlük a körülmetélést. E felfogás következtében a pogányból lett hívek nem váltak zsidó prozelitákká, hanem új, több etnikumú közösségek tagjai lettek.

A kutatásban vita tárgya, hogy Pál a zsidó Krisztus-hívőktől is a Tóra rituális rendelkezéseinek feladását várta-e. Az „új perspektíva Pálról” hangsúlyozta, hogy Pál nem a judaizmust mint önmegváltó, érdemszerző vallást támadta, hanem azt vitatta, hogy a körülmetélés és az etnikai határjelzők szükségesek-e a pogányok Isten népébe fogadásához. A „Paul within Judaism” irányzat ennél is erősebben állítja, hogy Pál pogányokra vonatkozó tanácsai nem feltétlenül jelentettek azonos kötelezettséget a zsidó hívek számára. Más kutatók továbbra is egyetemesebb törvénykritikát olvasnak leveleiben. A különböző álláspontok miatt Pál nem írható le sem egyszerűen a judaizmus felszámolójaként, sem pusztán változatlan zsidó misszionáriusként.

A jeruzsálemi találkozó

A nem zsidó hívek körülmetélése és a Tóra megtartása körüli konfliktust az Apostolok cselekedetei 15. fejezete és Pál Galatákhoz írt levele egyaránt megörökíti, de eltérő hangsúlyokkal. A találkozót hagyományosan jeruzsálemi zsinatnak nevezik, és többnyire i. sz. 48–50 körülre teszik. Pál beszámolója szerint Péter, Jakab és János elismerték az ő pogányok közötti küldetését, és a missziós munkát megosztották a „körülmetéltek” és „körülmetéletlenek” között.