A Levél Diognétoszhoz (görögül: Πρὸς Διόγνητον, latinul: Epistula ad Diognetum) ismeretlen szerzőtől származó, görög nyelvű ókeresztény irat. A levélformában megírt mű egy művelt, a kereszténység iránt érdeklődő pogány kérdéseire válaszol, ezért műfajilag az ókeresztény apologetikus és megtérésre buzdító irodalomhoz tartozik. Keletkezését rendszerint a 2. század második fele és a 3. század első harmada közé helyezik, de sem szerzője, sem címzettje, sem pontos keletkezési helye és ideje nem állapítható meg bizonyossággal.Vanyó László: „A Diognétosz-levél”, in: Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Ókeresztény Írók 3. Szent István Társulat, Budapest, 1980, 368–382. o.; az elektronikus kiadás bevezetése: PPEK.Clayton N. Jefford: The Epistle to Diognetus (with the Fragment of Quadratus): Introduction, Text, and Commentary. Oxford Apostolic Fathers. Oxford University Press, Oxford, 2013. .
A művet hagyományosan az apostoli atyák irataival együtt adják ki, noha a szöveg nyelve, címzettje, apologetikus célja és görög műveltségi háttere inkább a 2–3. századi apologéták köréhez kapcsolja. Irodalmi jelentőségét választékos görögsége, antitézisekre épülő retorikája és a keresztény életnek adott tömör leírása alapozta meg. Két legismertebb gondolata szerint a keresztények úgy vannak jelen a világban, „mint a lélek a testben”, az ember üdvössége pedig az isteni irgalom „édes cseréjének” eredménye: az igaz Fiú magára veszi a bűnösök terhét, és az ő igazsága teszi lehetővé megigazulásukat.„Diognetus, Epistle to”, in: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 4. kötet: Com–Dyn. Gale – The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003.Brandon D. Crowe: „O Sweet Exchange! The Soteriological Significance of the Incarnation in the Epistle to Diognetus”. Zeitschrift für die neutestamentliche Wissenschaft und die Kunde der älteren Kirche, 102. évf. (2011), 1. sz., 96–109. o.
A mű helye az ókeresztény irodalomban
Az apostoli atyák szűkebb értelemben azok az első és második századi keresztény szerzők, akik időben vagy személyes hagyományuk révén közel álltak az apostolok nemzedékéhez. A Levél Diognétoszhoz ebből a szempontból kivételes helyzetű. Az ókor és a középkor egyetlen ismert egyházi írója sem idézi, szerzőjének nevét a kézirat sem őrizte meg, és a műnek nincs bizonyítható kapcsolata valamely apostollal vagy apostoli tanítvánnyal. Az apostoli atyák gyűjteményeibe elsősorban kiadástörténeti okokból került be: a 11. fejezet beszélője „az apostolok tanítványának” nevezi magát, a 18. századtól pedig több patrisztikai kiadás ebben a körben közölte a szöveget.Horacio E. Lona: An Diognet. Übersetzt und erklärt. Kommentar zu frühchristlichen Apologeten 8. Herder, Freiburg–Basel–Wien, 2001. .
A mű célja ugyanakkor világosan apologetikus. Nem egy keresztény közösség belső fegyelmi vagy tanbeli kérdéseire felel, hanem egy kívülállónak mutatja be a keresztény istentiszteletet, életformát és üdvösséghitet. Ebben közel áll Arisztidész, Jusztinosz, Athénagorasz és Theophilosz műveihez, de nem császárhoz intézett hivatalos védőiratként, hanem személyes hangú, retorikailag kidolgozott tanító beszédként épül fel. A szerző a görög filozófiai és retorikai nyelvet úgy használja, hogy közben a bibliai és apostoli hagyomány több gondolatát is beépíti érvelésébe.Paul Foster: „The Epistle to Diognetus”. The Expository Times, 118. évf. (2007), 4. sz., 162–168. o. DOI.
A szöveg a keresztény önazonosság kialakulásának olyan korszakát tükrözi, amelyben a közösségek egyszerre határozták meg viszonyukat a görög–római vallási környezethez és a zsidó hagyományhoz. Az irat a keresztényeket nem külön etnikumként vagy elkülönült politikai közösségként mutatja be, hanem olyan egyetemes hivatás hordozóiként, akik ugyanazokban a városokban, ugyanazon nyelvek és társadalmi szokások között élnek, mint mások, életük irányát azonban mennyei polgárságuk határozza meg. Az első fejezet „új nemzetségről vagy életformáról” beszél; a kifejezés az ókori vallási és társadalmi kategóriák között elhelyezkedő új közösségi identitást jelöli, nem modern biológiai értelemben vett fajt.Levél Diognétoszhoz I, 1; V, 1–10. Magyarul: Vanyó 1980, 368–373. o.
Szerzőség, címzett és datálás
Az ismeretlen szerző
A szöveg nem nevezi meg szerzőjét. A régebbi angol és latin kiadások címében olykor szereplő Mathétész vagy Mathetes nem tulajdonnév: a görög μαθητής szó jelentése „tanítvány”. A szó a 11. fejezetben fordul elő, ahol a beszélő kijelenti, hogy „az apostolok tanítványává lett”. Mivel a 11–12. fejezetnek az első tíz fejezethez való tartozása vitatott, ebből a fordulatból nem következik sem az egész mű szerzőjének neve, sem közvetlen apostoli tanítványi státusza.
A kézirat a levelet több, Jusztinosznak tulajdonított mű között őrizte, ezért az első nyomtatott kiadás is Jusztinosz neve alatt jelent meg. A szerzőségét azonban már a korai újkori kutatás kétségbe vonta. A Levél Diognétoszhoz fegyelmezett mondatszerkesztése, retorikai egyensúlya és klasszicizáló görög nyelve jelentősen eltér Jusztinosz ismert műveinek lazább, ismétlésekre hajló stílusától. A jusztinoszi szerzőséget ezért a modern patrisztika nem fogadja el.
Az idők folyamán számos szerzőt javasoltak: többek között Alexandriai Szent Kelement, Hippolütoszt, Pantainoszt, Arisztidészt, Szardeszi Szent Melitont, sőt az elveszett apologéta, Quadratus személyét is. A párhuzamok azonban egyik esetben sem bizonyító erejűek. A nyelvi és teológiai hasonlóságok közös műveltségi háttérből, az apologetikus irodalom toposzaiból vagy az apostoli iratok közös használatából is származhatnak.
Különösen ismert Paul Andriessen 20. századi feltevése, amely a művet Quadratus Hadrianus császárhoz intézett, elveszettnek tekintett apológiájával azonosította. Euszebiosz egy rövid Quadratus-töredéket őrzött meg, amely a Jézus által meggyógyított és feltámasztott emberek hosszú életéről beszél. Andriessen szerint ez a töredék beilleszthető volna a 7. fejezet egyik szöveghiányába. A hipotézis a kutatásban figyelmet kapott, de nem vált általánosan elfogadottá, mert a fennmaradt töredék nem szerepel a levél ismert szövegében, és a címzett Hadrianusszal való azonosítása sem bizonyítható.Paul Andriessen: „The Authorship of the Epistula ad Diognetum”. Vigiliae Christianae, 1. évf. (1947), 2. sz., 129–136. o. DOI.Vö. Euszebiosz: Egyháztörténet IV, 3, 1–2; Jefford 2013; „Quadratus, St.”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 11. kötet, 2003.
Diognétosz személye
A címzettet a szerző a hivatalos és tiszteletteljes kratiszte („kegyelmes”, „nagyrabecsült”, „kiváló”) megszólítással illeti. Ez arra utalhat, hogy Diognétosz társadalmilag tekintélyes, művelt személy volt, de a megszólítás önmagában nem azonosítja. A név gyakori volt a görög nyelvű világban, ezért a levél címzettjét nem lehet egyszerűen valamely ismert ókori Diognétosszal azonosítani.
A legismertebb feltevés szerint a címzett az a Diognétosz lehetett, akit Marcus Aurelius a Elmélkedések első könyvében nevelőjeként említ. Más javaslatok egy 2–3. századi egyiptomi tisztviselőt vagy egy előkelő kis-ázsiai család tagját tekintik lehetséges címzettnek. Olyan értelmezés is született, amely a „Diognétosz” nevet — jelentése megközelítőleg „isteni származású” vagy „Istentől született” — irodalmi névnek tartja. Egyik azonosítás mellett sincs döntő külső bizonyíték.
A keletkezés ideje és helye
A datálás tág határok között mozog. A korai keltezések a 2. század közepére, a későbbiek a 3. század első évtizedeire helyezik a művet. A korai időpont mellett szólhat az apologetika kialakulóban levő formája, az üldözött keresztények leírása és a későbbi dogmatikai viták szakszókincsének hiánya. Későbbi keltezést támogatnak az Iréneusz, Hippolütosz, Alexandriai Kelemen és Melitón műveivel kimutatott gondolati párhuzamok, továbbá a fejlett, gondosan szerkesztett teológiai nyelv. Vanyó László a 3. század első harmadát tartotta a legvalószínűbbnek, más modern kézikönyvek a 2. század közepét vagy második felét részesítik előnyben.
A származási hely szintén ismeretlen. Az alexandriai eredet mellett a filozófiai terminológia, a tudás és élet kapcsolatáról szóló 12. fejezet, valamint Alexandriai Kelemennel és az alexandriai teológiai hagyománnyal mutatkozó párhuzamok szólnak. Más kutatók Kis-Ázsiát, különösen Szmirna környezetét vagy a Római Birodalom valamely görög nyelvű városi központját feltételezik. A mű kozmopolita szemlélete és az egyedi helyi utalások hiánya miatt egyik elmélet sem igazolható teljes bizonyossággal.
Kézirati hagyomány és kiadástörténet
A levél szövege egyetlen középkori kódexből ismert. A 13. vagy 14. századi kézirat huszonkét görög művet tartalmazott, köztük több, tévesen Jusztinosznak tulajdonított apologetikus iratot. Későbbi őrzési helyéről Codex Argentoratensis Graecus 9 néven vált ismertté; az Argentoratensis elnevezés Strasbourg latin nevére, Argentoratumra utal.
A kéziratot a 15. században, valószínűleg 1436 körül szerezték meg Konstantinápolyban. A későbbi beszámolók szerint egy halárusnál vagy halpiacon, csomagolópapírnak félretett iratok között találták meg; az anekdota a modern kutatásban széles körben elterjedt, részletei azonban nem minden ponton ellenőrizhetők. A kódex Thomas d’Arezzo, majd a bázeli zsinaton részt vevő raguzai domonkos, Johannes Stojković birtokába került. Halála után bázeli egyházi gyűjteményekben őrizték, később Johannes Reuchlin humanista könyvtárához, majd az elzászi Marmoutier apátságába jutott.
A 16. század végén több másolat készült róla. Bernard Haus 1579 körül Martin Crusius tübingeni professzor számára írta le a szöveget; ez a másolat Tübingenben maradt fenn. Henri Estienne, latin nevén Henricus Stephanus egy másik másolat alapján készítette el az 1592-ben Párizsban megjelent első nyomtatott kiadást, az editio princeps-et. Egy harmadik, J. J. Beurer nevéhez kapcsolt másolat később elveszett. Az eredeti kódexet a 18. század végén a strasbourgi városi könyvtárba vitték.
A kéziratot 1842-ben Eduard Cunitz, 1861-ben pedig Eduard Reuss vetette össze a nyomtatott szövegekkel. Feljegyzéseik különösen értékessé váltak, amikor a strasbourgi könyvtár az 1870-es porosz–francia háború ostroma alatt leégett, és az eredeti kódex elpusztult. A levél szövege ezért ma a 16. századi másolatokból, a korai kiadásokból, valamint Cunitz és Reuss kollációiból rekonstruálható.
A kézirat két jelentős szövegszakadást jelzett. Az első a VII, 6 és VII, 7 között található: a szerző Krisztus jövendő bírói eljöveteléről beszél, majd a szöveg hirtelen a vértanúk állhatatosságára tér át. A második a X, 8 után következik, ahol az első tíz fejezet gondolatmenete félbeszakad, a XI. fejezet pedig új hangon kezdődik. A középkori másoló egyik megjegyzése szerint már az előtte fekvő régi példány is sérült volt. Ezért nem egyszerűen „két hiányzó sorról”, hanem legalább két, terjedelmében meg nem határozható lacunáról, azaz szöveghiányról beszélhetünk.
Szerkezet és szövegegység
A fennmaradt mű tizenkét számozott fejezetből áll. Az első tíz fejezet világos levél- és beszédszerkezetet alkot. Az első fejezet megnevezi a címzett kérdéseit; a II–IV. fejezet a pogány és zsidó kultuszformákat bírálja; az V–VI. fejezet a keresztények világban elfoglalt helyét mutatja be; a VII–IX. fejezet Isten kinyilatkoztatásáról és az üdvösségről tanít; a X. fejezet Diognétoszt a hit elfogadására és Isten emberszeretetének utánzására buzdítja.
A XI–XII. fejezetet gyakran „függeléknek” vagy „epilógusnak” nevezik. Ezekben eltűnik Diognétosz megszólítása, hangsúlyos lesz az apostoli hagyomány, az egyház, az Ige és a paradicsom fáinak allegorikus értelmezése. A stílus ünnepélyesebb és homiletikusabb; a szöveg keresztény hallgatóságot feltételez, amely ismeri a bibliai teremtéstörténetet és az apostolok szerepét. Sok kutató ezért úgy véli, hogy e két fejezet egy másik szerzőtől származó, talán húsvéti vagy vízkereszti beszéd töredéke, amelyet a kézirati hagyomány kapcsolt az első tíz fejezethez.