jobbra|bélyegkép|250px|Az ördög ábrázolása a 14. századi arab Kitáb al-Bulhán egyik kéziratában Az ördög a magyar vallási és kulturális szóhasználat többjelentésű fogalma. A kereszténységben elsősorban a Sátán, vagyis az Istennel szabad döntéséből szembefordult angyali teremtmény megnevezése; többes számban az ördögök rendszerint a démonokat, a Sátánhoz társított bukott angyalokat jelentik. A magyar néphitben, népmesékben és köznyelvben ugyanakkor az ördög nem mindig azonos a keresztény teológia Sátánjával: jelölhet ártó szellemet, kísértőt, alvilági vagy helyi hiedelemlényt, komikus mesealakot, különösen furfangos vagy rakoncátlan embert, továbbá szitkozódások és állandósult szókapcsolatok elemét is.Gerstner Károly et al. (szerk.): „ördög”, Új magyar etimológiai szótár, Nyelvtudományi Kutatóközpont. Online változat.

A keresztény tanítás szerint az ördög nem öröktől létező, Istennel egyenrangú ellenelv, nem a rossz önálló teremtője és nem lényegénél fogva gonosz természet. Isten eredetileg jónak teremtette, de saját szabad választásával fordult el Istentől. Hatalma ezért teremtményi, korlátozott és az isteni gondviselésnek alárendelt. A keresztény ördögtan nem dualizmust hirdet: a rosszat nem azonosítja egy Istennel egyenlő gonosz szubsztanciával, az ember erkölcsi felelősségét pedig nem szünteti meg azzal, hogy a kísértés személyes szellemi forrásáról is beszél.A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 2002, 391–395. pont; hivatalos online szöveg.

A vallástudomány az „ördög” szóval különböző hagyományok gonosz vagy ellenséges alakjait is összehasonlíthatja, de ezek nem tekinthetők automatikusan ugyanazon lény változatainak. A héber sátán, a görög diabolosz, az iráni Angra Mainju, a zoroasztriánus daévák, az iszlám Iblísz, a magyar népmese ördöge és a középkori keresztény Sátán eltérő nyelvi, történeti és teológiai rendszerekhez tartozik. Hasonlóságaik mellett különbségeik is alapvetőek.

Elnevezés és etimológia

A magyar szó története

Az ördög a magyar nyelv egyik korai írásos emléke. Az Új magyar etimológiai szótár helynévi összetételben már 1075-ből közöl Vrdugſara, illetve ordukſara alakot. A 12. század végéről származó Halotti beszéd és könyörgés urdung formában használja, a 13. század eleji Königsbergi töredék pedig vrduguc alakot őrzött meg. A későbbi adatok között vordungus, Wrdengh, Ewrdeg és ördöngös formák találhatók.

A Halotti beszédben az ürdüng már a keresztény teremtés- és bűnbeeséstörténet kísértőjét jelöli. A fennmaradt szöveg ezért nem bizonyítja, hogy a szó a honfoglalás előtti magyar vallásban pontosan milyen lényre vonatkozott. A keresztény magyar írásbeliségben kezdettől a bibliai ördög megfelelője.

A szó eredetét a mai etimológiai szakirodalom ismeretlennek minősíti. Lehetséges, hogy a három szótagú régi alakok az eredetibbek, a rövidebb ördög forma pedig a második nyílt szótag magánhangzójának kiesésével jött létre. A régi alakok n hangja másodlagos járulékhang lehetett, ahogyan a barlang vagy a bogáncs történeti alakjaiban is történt. A szóban esetleg különféle képzőelemek különíthetők el, de a tő bizonytalan eredete miatt ezek sem azonosíthatók biztosan.

Korábbi nyelvészeti és őstörténeti munkák összevetették az ördög szót a török és mongol mitológiák Erlik vagy Erleg nevű alvilági alakjával. A hang- és jelentéstani kapcsolat azonban nem vált elfogadott etimológiává. Rendszeres hangmegfelelések, közvetítő nyelv és meggyőző szótörténeti láncolat nélkül az Erlikből való származtatás hipotézis marad; nem használható a magyar szó vagy a magyar ördöghit bizonyított eredeteként.Róna-Tas András – Berta Árpád: West Old Turkic: Turkic Loanwords in Hungarian, Harrassowitz, Wiesbaden, 2011; az ördög eredete a biztos ótörök jövevényszavak között nem szerepel.

Az ördöngös származék a középkori magyar nyelvben előbb „az ördög által megszállott”, később „az ördöggel szövetséges, varázslatot űző”, majd „varázsló, boszorkány” jelentést is felvett. Az ördögi melléknév 15. századi adatból ismert. A szó 16. századtól növénynevek előtagjaként, 1557-től szitokszóként is adatolható, a szegény ördög kifejezés pedig a 18. század végétől „szánalomra méltó ember” jelentésben jelenik meg.

Héber, görög és latin elnevezések

A magyar ördög a bibliafordításokban több, eredetileg nem teljesen azonos kifejezést ad vissza. A héber (śāṭān) alapjelentése „ellenfél”, „akadályozó” vagy „vádló”. A Septuaginta, a Héber Biblia ókori görög fordítása gyakran a (diabolosz) szóval fordította, amely a diaballein igéből származik, és „rágalmazót”, „vádlót”, „széthúzást keltőt” jelent. A latin Vulgata ebből alkotta a diabolus szót, amelyből több európai nyelv ördögmegnevezése ered.Henry George Liddell – Robert Scott – Henry Stuart Jones: A Greek–English Lexicon, „διάβολος”; Ludwig Koehler – Walter Baumgartner – Johann Jakob Stamm: The Hebrew and Aramaic Lexicon of the Old Testament, „שׂטן”.

Az ógörög (daimón) és (daimónion) eredetileg tágabb jelentésű volt: isteni erőt, köztes szellemlényt vagy egy ember sorsával kapcsolatban álló hatalmat is jelölhetett. A Septuaginta, az Újszövetség és a korai keresztény irodalom nyelvében a daimónion egyre határozottabban rosszindulatú szellemet jelentett. Az egyházi latin ezért különbséget tehetett a diabolus, vagyis elsősorban a fő ellenfél, és a daemonia, vagyis a többi gonosz szellem között, noha természetük szerint a keresztény tanítás mindegyiket bukott angyalnak tekinti.

Az Újszövetség a Sátánra több elnevezést alkalmaz: „a kísértő” (Mt 4,3), „a gonosz” (Mt 13,19), „az ellenség” (Mt 13,39), „a démonok fejedelme” (Mt 12,24), „e világ fejedelme” (Jn 12,31; 14,30), „kezdettől fogva gyilkos” és „a hazugság atyja” (Jn 8,44), „az ősi kígyó” és „a nagy sárkány” (Jel 12,9). A Beliál, Belzebub és más nevek különböző szöveghagyományokban kapcsolódnak a gonosz szellemi hatalmakhoz.

Lucifer

A Lucifer latinul „fényhozót”, illetve „hajnalcsillagot” jelent. A Vulgata az Iz 14,12-ben a héber hélél ben-sáhar, „ragyogó, hajnal fia” kifejezést fordította lucifer szóval. A prófétai szöveg közvetlenül a babiloni király bukását gúnyolja, nem egy Lucifer nevű angyal életrajzát közli. A keresztény értelmezés azonban a gőgösen magasba törő, majd lezuhanó uralkodó alakjában a Sátán ősbukásának előképét ismerte fel. Így vált a középkori latin és későbbi európai hagyományban a Lucifer az ördög bukás előtti nevévé.Jeffrey Burton Russell: Satan: The Early Christian Tradition, Cornell University Press, Ithaca, 1981, 130–145.

A tipologikus értelmezést meg kell különböztetni a bibliai szöveg elsődleges történeti jelentésétől. Ugyanez érvényes Ez 28,12–19-re: a prófécia Tírusz királyáról szól, de az Édenre, a kerubra és a bukásra utaló költői nyelvezetet a keresztény hagyomány a Sátánra is alkalmazta. A Jelenések könyve 12. fejezetének mennyei harca egyszerre kapcsolódik Krisztus győzelméhez, az Egyház történelmi küzdelméhez és a gonosz ősi lázadásának képéhez.

Vallástörténeti előzmények és párhuzamok

A világ különböző vallásai ismernek ártó szellemeket, káoszhatalmakat, vádlókat, alvilági uralkodókat és az isteni rend ellenfeleit. E hasonlóságok összehasonlíthatók, de nem igazolják, hogy valamennyi alak egyetlen ősi „ördög” leszármazottja volna. A vallási fogalmak kölcsönhatása, azonosítása és átértelmezése történetileg mindig helyi közösségekben ment végbe.

Az ókori Mezopotámiában számos ártó vagy veszélyes szellem szerepelt. A betegséget, a rossz álmot, a temetetlen halott nyugtalanságát és a boszorkányságot rituális szakemberek különféle lények működésével hozhatták kapcsolatba. Nem létezett azonban a keresztény Sátánnal teljesen azonos, minden rosszat egyetlen erkölcsi lázadásba szervező alak. A mezopotámiai démonok gyakran meghatározott funkciójú lények voltak, és ugyanaz a hatalom ártó és védelmező szerepben is megjelenhetett.Jeremy Black – Anthony Green: Gods, Demons and Symbols of Ancient Mesopotamia, British Museum Press, London, 1992.

A zoroasztrizmusban Ahura Mazdá igazságos rendjével szemben Angra Mainju és a daévák a hazugság, rombolás és rossz választás oldalán állnak. Az iráni dualista nyelvezet hatással lehetett a második templom kori zsidó apokaliptikára, de a közvetlen kölcsönzés mértéke vitatott. A zsidó és keresztény tanítás alapvetően eltér a metafizikai dualizmustól: a Sátán nem örök ellenisten, hanem Isten teremtménye.Albert de Jong: Traditions of the Magi: Zoroastrianism in Greek and Latin Literature, Brill, Leiden, 1997, 314–334.

A görög–római vallás Pán, a szatírok, faunok és más keveréklényei fontos képi forrásokká váltak a későbbi ördögábrázolásban. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy a kereszténység „átnevezte” Pánt Sátánná. A paták, szarvak, állati fülek és farok különféle hellenisztikus, zsidó és keresztény motívumok egymásra rétegződéséből alakultak ki. A héber se’irim, vagyis „szőrös” pusztai lények, a görög szatírok és a korai keresztény démonképek egyaránt hozzájárultak a középkori típushoz.Alexander Kulik: „How the Devil Got His Hooves and Horns: The Origin of the Motif and the Implied Demonology of 3 Baruch”, Numen, 60/2–3. (2013), 195–229, DOI: 10.1163/15685276-12341263.

Az ördög a zsidó és bibliai hagyományban

A Héber Biblia

A Héber Biblia nem tartalmaz egyetlen helyen összefoglalt ördögtant. A sátán szó több szövegben köznév: emberi vagy angyali ellenfelet jelöl. Szám 22,22-ben az Úr angyala „ellenfélként” áll Bálám útjába. Zak 3,1–2-ben a Sátán a főpap vádlója, akit az Úr rendreutasít. Jób könyvében „a Sátán” az isteni udvartartás tagjaként kér engedélyt Jób próbára tételére; nem Isten független ellenfele, és csak megszabott határok között cselekedhet.

Az 1Krón 21,1-ben a Sátán már Izrael ellen fellépő kísértőként ösztönzi Dávidot a népszámlálásra, míg a korábbi 2Sám 24,1 ugyanezt az eseményt az isteni harag összefüggésében mondja el. A két szöveg közti különbség a rossz közvetítő okának egyre világosabb elkülönítését mutatja, de nem egy kész, változatlan démonológiai rendszer két azonos megfogalmazása.

A Ter 3 kígyója a történet elsődleges szintjén „a mező minden állatánál ravaszabb” teremtmény. A szöveg nem nevezi Sátánnak. A későbbi zsidó és keresztény értelmezés Bölcs 2,24 – „az ördög irigysége révén jött a világba a halál” – és Jel 12,9 alapján azonosította az „ősi kígyót” az ördöggel. Ez a kánonon belüli értelmezési fejlődés fontosabb, mint az a leegyszerűsítő állítás, hogy a Teremtés könyve már teljes formájában tartalmazná a későbbi keresztény Sátán-képet.Henry Ansgar Kelly: Satan: A Biography, Cambridge University Press, Cambridge, 2006, 13–70.

A második templom kora

A második templom kori irodalomban a gonosz angyali hatalmak szerepe részletesebbé vált. Az 1Énok a „Vigyázók” bukását, az emberek leányaival kötött tiltott kapcsolatukat és az óriások szellemeinek démonokká válását beszéli el. A Jubileumok könyve Masztema alakját és a gonosz szellemek korlátozott működését mutatja be. A Holt-tengeri tekercsek Beliál, a sötétség angyala és a világosság fiai közötti harc nyelvét használják.

E hagyományok nem alkotnak egységes zsidó dogmát. A bibliaértelmezés, az apokaliptikus gondolkodás, a babiloni és iráni környezettel való érintkezés, valamint a rossz eredetére adott új válaszok együttesen formálták őket. A „zsidó ördögtan egyszerűen a zoroasztrizmusból származik” tétel ezért történetileg túlzó.Archie T. Wright: The Origin of Evil Spirits: The Reception of Genesis 6.1–4 in Early Jewish Literature, Mohr Siebeck, Tübingen, 2005.

A későbbi rabbinikus irodalomban Sátán olykor vádló, kísértő és a halál angyala; más szövegekben ezek különálló szerepek. A Talmud, a midrások és a középkori zsidó folklór számos démont ismer, de e történetek jogi, homiletikai és népi rétegeit nem lehet egyetlen kötelező hittételként kezelni.

Az ördög az Újszövetségben