Az Adriai-tenger, gyakran csak Adria (, ) a Földközi-tenger része, annak az Appennin- és a Balkán-félszigetek által határolt öble, egyben legészakibb nyúlványa. A medence teljes hossza 820 kilométer, átlagos szélessége 160 kilométer. Délen a 71 kilométer széles Otrantói-szorossal kapcsolódik a Jón-tengerhez. Felszíne 132 000 négyzetkilométer.Microsoft Encarta
Az Adriai-tenger az ókori Hét tenger egyike.
Nevének etimológiája
A tengert a római korban eredetileg Mare Superumnak hívták latin nyelven. Később Adria (Hadria) városáról kezdték Mare (H)Adriaticum-nak nevezni. Ez a név azonban Hérodotosz és Euripidész korában és műveiben még csak a tenger északi részét jelölte, fokozatosan azonban a jelentése kiterjedt az egész tengerrészre.
Maga az Adria szó, az etruszkok által alapított – és akkor még a tengerparton fekvő – gyarmatváros neve az illír nyelvű adur szóból ered, ami vizet vagy tengert jelent.Adrian Room, "Brewer's Dictionary of Names", p.7. ()
Földrajza Országok és települések Az Adriai-tenger partján az alábbi országok és azok nagyobb települései fekszenek:
OrszágPartvonal hossza (km)Település 1249Trieszt, Velence, Ancona, Pescara, Bari, Brindisi1778Fiume, Split, Dubrovnik, Ploče249Kotor, Bar396Durrës, Vlora47Koper26Neum
Legnagyobb öblei Északon: Velencei-öböl, Trieszti-öböl, Kvarner-öböl, Fiumei-öböl Délen: Kotori-öböl, Drin-öböl, Manfredóniai-öböl
Legnagyobb félszigetei Gargano-félsziget, Isztriai-félsziget, Pelješac-félsziget
Nagyobb szigetei A horvát-tengerpart mentén közel 1200 szirt és sziget található. A Dinári-hegységből süllyedékkel leszakadó szigetek nagy része mészkőből áll.
Kvarner-öböl szigetei: Krk (410 km²), Cres (404 km²), Pag (285 km²), Rab (93,6 km²), Lošinj (74,37 km²) Észak-Dalmát-szigetek: Dugi Otok (124 km²), Pašman (60 km²), Kornati-szigeteket 125 kopár és általában lakatlan sziget alkotja. Dél-Dalmát-szigetek: Brač (394 km²), Hvar (300 km²), Korčula (276 km²), Mljet-sziget (100 km²), Vis (60 km²), Lastovo
Geológiai szerkezete
Az Adriai-tenger a mediterrán medence része. Északi és középső része fiatal, transzgressziós eredetű tenger, azaz a tengernek a szárazföld szélére történt behatolásával keletkezett. Ez a medenceterület az elmúlt másfél millió évben karsztos szárazulat volt. A déli medence egy kora harmadidőszaki, a Tethys-óceán bezáródása során keletkezett ingressziós (töréses szerkezetű) süllyedék.
A jégkorszak legutóbbi szakasza, a mintegy éve kezdődött és éve véget ért Würm-glaciális után elkezdődött erős felmelegedés miatt a világtenger vízszintje mindössze 6000 év alatt 120 métert emelkedett. Az eusztatikus transzgresszió következményeként az adriai medence területét ekkor öntötte el a viszonylag gyorsan előrenyomuló tenger. A horvát partszakaszon található víz alatti barlangokat és üregeket még a szárazföldön történt karsztosodás alakította ki a tengerelöntést megelőző időszakban. A parttal párhuzamosan futó Dinári-hegység meredek lejtői a tengerig ereszkednek, ezért, mint a tengerparttal párhuzamosan futó hegylánccal határolt partvidéket, „konkordáns” típusú partnak nevezzük. A kelet-adriai partvidéket számtalan sziget és fjordszerű öböl tarkítja. A hirtelen mélyülő sziklás partokon erősen érvényesül a vízmozgás okozta erózió. A horvát partvidék tipikus abráziós partszakasz. Ezzel szemben az olasz partvidéket alacsony és monoton síksági térrészek – „neutrális partvidék” – jellemzik. A parti öv sekély, aljzatát laza, finom üledék borítja.
bélyegkép|jobbra|Az Adriai-tenger topográfiai térképe A medenceterület kettős szerkezete miatt a tenger bathymetrikus jellemzői, mélység-viszonyai jelentős eltérést mutatnak az északi-középső és a déli területek között, bár tulajdonképpen az Adriai-tenger egészét epikontinentális sekélytengernek, más szóval peremtengernek minősíthetjük.
Az északi rész erősen feltöltődött medenceterület, amelyben a Pó folyó évente több millió tonna szárazföldi eredetű, úgynevezett terrigén üledéket rak le. A feltöltődés intenzitására szemléletes példát nyújt a tenger névadójának, az egykori itáliai kikötő-falucskának, Adriának (horvát nyelven Jadrano) a helyzete. A római időkben még a tengerparton fekvő település korabeli maradványai ma már 36 kilométer távolságra fekszenek a parttól. A feltöltődés mellett az Adria nyugati és keleti partvonalán tapasztalható vízszintváltozásra az is hat, hogy a horvát partszakasz lassan süllyed, az olaszországi partvonal pedig emelkedik.
A feltöltődés miatt az északi medenceterület nagyjából az Ancona-Šibenik vonalig igen sekély, a nyílt tengeren sem haladja meg a 75 métert. Az Isztriai-félsziget és a Velencei-öböl között az átlagos vízmélység mindössze 50 méter. A közép-adriai medencében található árok, horvát nevén, a Jabuckai-árok átlagos vízmélysége már eléri a 200 métert, legmélyebb pontja 266 méter mély.
A déli, ingressziós eredetű részmedence közepén van az Adriai-tenger legmélyebben fekvő része 1230 méterrel. A tengerfenék a mélytengeri síkság déli végén ismét emelkedni kezd. Az Otrantói-szoros mélysége mintegy 800 méter.
Vize Vizének sajátosságai bélyegkép|jobbra|250px|Az Adriai-tenger mélysége térképen A hosszan elnyúló tengerrész északi és déli vége között nagy különbségek mutathatók ki a tengervíz sótartalmában. A Pó bő vízének hatására északon a tengervíz felhígul. A torkolat brakkvizének a sótartalma mindössze 25 súlyezrelék. Az északi térség egészében a sótartalom megközelíti az óceáni átlaghoz hasonló 34 súlyezreléket. A dél-adriai medencében viszont a sótartalom már eléri a Földközi-tengerre jellemző szuperhalin, 38 súlyezrelékes értéket.
Az Adria a Földközi-tenger legészakibb melléktengere, így leghűvösebb területe. Februárban a tengervíz hőmérséklete a Velencei-öbölben 7 °C-ig süllyedhet, míg az Otrantói-szoros környékén csak 13 °C-ig. Nyáron csak kisebb különbségek figyelhetők meg: a Rijekai-öböl 24 °C-os, a leghidegebb Velebit-csatorna 22 °C-os, a déli területek vizének átlaghőmérséklete pedig 25 °C-os.
A világtengerektől elzárt Mediterráneumban a dagályhullám átlagos magassága mindössze 60 centiméter, de találhatunk ettől jelentősen eltérő területeket is. Így az Adria északi részén az árapály szintkülönbsége elérheti akár a 110 centimétert, ami vihardagály idején évről évre komoly gondokat okozhat Velence városának.
Áramlási rendszere
Az Adriai-tengeren az áramlatok gyengébbek, mint a Földközi-tenger két nagymedencéjében. A fő áramlási irány a keleti partnál délkelet-északnyugati, a nyugati partok mentén pedig északnyugat-délkeleti irányú.
A Földközi-tenger keleti részén fontos szerepet játszó Kis-ázsiai-áramlás egyik kevésbé markáns ága gyenge melegáramlatként hatol fel az Adria balkáni partjai mellett. Főleg ennek köszönhető, hogy a dél-adriai térségben télen az átlagnál magasabb a víz hőmérséklete.
Az adriai áramlatok átlagos sebessége 0,5 csomó (egy csomó = 1 tengeri mérföld /NM/ óránként). Erős helyi áramlatok is előfordulnak főleg a horvát part közelében található szűk átjárókban és szorosokban, a Velebit-csatornában, Dubrovnik közelében a Grebeni-szorosban, vagy a Pašmani-csatornában. Sebességük elérheti a 4 csomót is.
A sekély adriai medence áramlási rendszerére erősen hatnak az itt uralkodó szelek, a száraz és hideg, az északi, keleti szárazföld felől fújó bóra, a gyakori, hűvös misztrál, vagy a nyáron délről fülledt időt, erősödő hullámzást és esőt hozó meleg sirokkó (jugó).
Élővilága
Faunája és flórája hasonló a Földközi-tenger élővilágához, a részben kisebb szalinitás, és a vízhőmérsékleti különbségek miatt kisebb eltérések is kimutathatók.
A sziklás aljazatú balkáni partok kiváló lehetőséget nyújtanak a tengeri élővilág megtelepedéséhez. Az olasz parti öv sekély, és laza finomüledékkel borított aljzata viszont nem biztosít megfelelő feltételeket, ezért ott igen szegényes az élővilág.
Halak A porcos halak osztályát (Chondrichtyes) 26 cápa és 6 rájafaj képviseli az Adriai-tengerben. A cápák öregrendjét (Selachimorpha) elsősorban a legnépesebb rendhez, a kékcápa-alakúak rendjéhez (Carcharhiniformes) sorolható családok és nemzetségek reprezentálják. A leggyakoribbak az éjszakai életmódot folytató kispettyes macskacápa (Scyliorhinus canicula), a nagy macskacápa (Scyliorhinus stellaris), a másfél méteres testhosszúságot is elérő csillagos cápa (Mustelus mustelus) vagy a közönséges tüskéscápa (Squalius acanthias).
Ritkán igazi óriások is feltűnhetnek az adriai vizeken. A 8-10 méter hosszú planktonszűrögető óriáscápa (Cetorhinus maximus), nem csak az Adria, hanem a Földközi-tenger legnagyobb halféléje is. Az óriáscápák február-márciusban bukkanhatnak fel a legnagyobb valószínűséggel. A heringcápa-alakúak rendjébe (Lamniformes) tartozó, és ma már igen ritka fehér cápa (Carcharodon carcharias) az 1960-as évekig felvándorolt az Isztriai-félszigetig. Egykor a Kvarner-öböl a negyedik legfontosabb előfordulási helye volt a Földközi-tenger térségében.
A leggyakoribb nagy testű cápa a kecses megjelenésű, nyílt-tengeri életmódot folytató kékcápa (Prionace glauca). Felbukkanása július és szeptember között a legvalószínűbb, a partoktól távol. Ugyancsak a nagy szardíniarajokat követik alkalmanként a heringcápák (Lamna nasus), amelyeket gyakran összetévesztenek a nagy fehércápával. Május és augusztus között, elsősorban a dél-adriai nyílt vizeken fordul elő egy-egy sebes úszású röviduszonyú makócápa (Isurus oxyrinchus).
A rájaszerűek (Batoidea) öregrendjében a rájaalakúak (Rajiformes) közül különösen gyakori az éjszakai életmódot folytató, a parti sekély vizeket kedvelő kistestű márványos zsibbasztó rája (Torpedo marmorata). A közepesen mély vizek lágy üledékes aljzatát kedvelik a tüskésrájafélék. Jellemzően a 20 méternél mélyebb vizek sziklás, detrituszos (élettelen szeves anyagot tartalmazó) aljzatán fordulhat elő a méteres hosszúságot is elérő foltos rája (Raja montagui).
A csontos halak főosztályának (Osteichtyes) legnagyobb testű képviselője a ma már a kihalás széléig lehalászott kékúszójú tonhal (Thunnus thynnus), amely – ha megéri az öregkort –, elérheti a három méteres testhosszúságot is. Az adriai nyílt vizek másik ritka csontoshal-óriása a 3-4 méter hosszú közönséges kardhal (Xiphias gladius). Az adriai sziklazátonyok környékének leggyakoribb rajhala a korállszirtihal-félék közé tartozó barna korallsügér vagy baráthal (Chromis chromis). A késő tavasszal és nyár elején a sekély vizek sziklahasadékaiban világító kék „neonok” nem önálló fajok, hanem a barna korallsügérek ivadékai. Szintén nagyon gyakoriak a durbincsfélék, a viszonylag nagyobb kétsávos kecskedurbincsok (Diplodus vulgaris), a hegyesdurbincsok (Puntazzo puntazzo), a feketedurbincsok (Oblada melanura), vagy a parti sziklákra tapadt moszatokat népes rajokban legelésző, aranycsíkos magashátú durbincsok (Sarpa salpa). A homokos aljzaton él az üledéket túró ezüstös durbincs (Lithognathus momyrus). A család legméretesebb, egy méteres hosszúságot is elérhető tagja a tengeri fogas (Dentex dentex). A tengeri angolnaféléket képviseli a két méteres hosszúságot is elérő, éjszaka aktív Conger conger.