A Jugoszláv Királyság (szerbül, horvátul, szlovénül, bosnyákul Kraljevina Jugoslavija, macedónul Кралство Југославија) egy délkelet-európai többnemzetiségű állam volt a Balkán-félszigeten, a két világháború között. 1918-ban jött létre a Szerb Királyság és a Szlovén–Horvát–Szerb Állam egyesülésével. Az első tizenegy évben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság nevet viselte, ám 1929. október 3-án I. Sándor király Jugoszláv Királyságra, azaz „Délszláv Királyságra” változtatta az ország hivatalos nevét.

Az ország uralkodói a korábbi szerb királyi családból, a Karađorđević-házból kerültek ki. Elsőként I. Péter uralkodott 1921-es haláláig. Őt fia, I. Sándor követte, aki már apja idejében régensként kormányzott. Sándor 1934-es franciaországi látogatása során merénylet áldozata lett. A korona fiára, Péterre szállt, aki ekkor 11 éves volt. Kiskorúsága miatt nagybátyja, Pál herceg kormányzott helyette. 1941-ben a németbarát politikát folytató régenst puccsal eltávolították, és Péter vette át a hatalmat. Uralkodása azonban rövid ideig tartott, a tengelyhatalmak ugyanis még abban az áprilisban megszállták és feldarabolták az országot. II. Péter és a kormány emigrációba kényszerült, 1945-ben pedig lemondott a trónról.

Az ország eltérő nemzetiségű, nyelvű, vallású, kultúrájú, jogrendszerű területekből állt össze, de még szembetűnőbb volt a régiók közti gazdasági különbség. Ezek miatt a különböző etnikai közösségek folyamatosan szemben álltak egymással. Ez a szembenállás jellemezte az ország politikai, kulturális és gazdasági viszonyait teljes fennállása során.

Története Megalakulása A pánszlávizmus 19. században népszerűvé váló ideológiája azt hirdette, hogy a szláv népeknek egyetlen országban kell élniük. A világháború végén széthulló Osztrák–Magyar Monarchia délszláv nemzetiségei ezért nem önállósodni akartak, hanem közös országban egyesülni. Szerbia hadserege az 1915-ös megsemmisülés után újjáalakult Görögországban, az antant ellátta fegyverekkel, és részt vett az 1918-as végső balkáni offenzívában. A Szerb Királyság az antant oldalán végül győztesként került ki a világháborúból, a szerb hadsereg részt vett Magyarország déli részének megszállásában. A Monarchiából kiváló nemzetiségek közül tehát a térségben csak a szerbeknek volt „anyaországa” és ezzel együtt önálló nemzeti hadserege. A szerbek az új államban domináns szerepet játszhattak a már akkor is fejlettebb körülmények között élő szlovén és horvát népcsoporttal szemben. Az antant az új délszláv állam vezetőjének tette meg a szerb politikai elitet. (A horvátok később megelégelték az alávetettséget, és a II. világháborúban az első adandó alkalommal önálló államot hoztak létre.)

1918. október 28-án, az első világháború végén nagyjából az osztrák Krain tartomány, Dél-Stájerország, valamint az addig a történelmi Magyarországhoz tartozó Muravidék területei Szlovénia néven függetlenné váltak, hasonlóan Horvát-Szlavónország Dalmáciával együtt elszakadt a Magyar Királyságtól. 1918. október 29-én az új Szlovénia, Horvátországgal közösen megalakította a Szlovén–Horvát–Szerb Államot, amely 1918. december 1-jén egyesült a Szerb Királysággal, s így jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság.A délszláv egységállam gyötrelmes megalakulása – Hat-had.blog.hu, 2018. november 27.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság korszaka

A parlamentarizmus nem hozott stabilitást (1921 és 1929 között 23 kisebb-nagyobb kormányváltoztatás történt). A parlamentarizmus nyolc éve alatt felhalmozódtak az indulatok, amelyek a meg nem kötött kompromisszumok következtében és a hatékony alkufolyamatok híján tragédiába vezettek. 1928. június 20-án Puniša Račić montenegrói radikális képviselő sértődöttsége miatt pisztolyával vett elégtételt, lelőve a horvát Radić fivéreket és még egy vezetőt a HPP-ből. A délszláv állam első nyolc éve lerombolta azt az illúziót, hogy a közös szláv gyökerek elsimíthatják az érdekellentéteket. A parlamenti acsarkodások arról győzhették meg a különböző erőket, – többek között az ekkoriban illegalitásból figyelő kommunistákat, – hogy nincs élet a közös államban. Erre I. Sándor felfüggesztette a törvényhozást és bevezette a királyi diktatúrát.

A Jugoszláv Királyság korszaka, a királyi diktatúra

Mivel a király a szerb-horvát-szlovén elkülönülésben látta országának fő gondját, és mivel a délszláv népek közötti „legkisebb közös többszörös” a délszláv (jugoszláv) összetartozás lehetett volna, 1929. január 6-án Sándor király bevezette a diktatúrát, ami a korszak Európájában nem volt szokatlan. Országának új nevet (Jugoslavija) adott és addig soha nem látott területi felosztást hozott létre. A diktátorok általában a rend őreiként léptek színre, ezt tette Sándor király is, aki mindvégig hinni akart a délszláv államban, és úgy vélte, minden alattvalója javára cselekszik. Az ország nevét Jugoszláviára változtatta, ezzel azt próbálta kiemelni, hogy a szerbek, horvátok, szlovének egy nemzet. Ezzel párhuzamosan betiltotta a széthúzó nemzeti megnyilvánulásokat. bélyegkép|jobbra|183px|I. Sándor jugoszláv király Az országot 9 bánságra osztotta, Belgrád pedig külön közigazgatási egység lett.

Drávai (központja Ljubljana) Drinai (központja Szarajevó) Dunai (központja Újvidék) Moravai (központja Niš) Szávai (központja Zágráb) Tengerparti (központja Split) Vardári (központja Szkopje) Vrbasi (központja Banja Luka) Zetai (központja Cetinje) Belgrád, Zemun (Zimony) és Pančevo (Pancsova) önálló közigazgatási egység 1939-ben a Tengermelléki és a Szávai bánságból létrehozták a Horvát bánságot.

A horvátországi politikai erők elutasították a király terveit, diktatúráját és az ország új nevét is, mivel mindebben nem a nacionalizmusok megszűnését, hanem a nagyszerb eszme megvalósulását látták. A szélsőséges körök terrorizmussal reagáltak. Az usztasák 1932-re lázadást szerveztek.A Velebit-hegység és Gospić megszerzése után el akarták szakítani Horvátországot, azonban még a kezdeti célt sem sikerült elérniük. Lásd: Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története (Aula, 1999) 78. o. A szlovének is egyre inkább ellenálltak a központi szerb hatalomnak, noha mindvégig szalonképes módszerekkel. 1932 decemberében a Szlovén Néppárt az autonómia mellett lépett fel. Egyes szerb politikusok is felléptek a diktatúra ellen. A horvátországi szerb Svetozar Pribićević a filippikák szellemében írta meg önéletrajzát, de egyes belgrádi politikusok (radikálisok és demokraták) is negatívan nyilatkoztak az új rendről.

1931. szeptember 3-án a király a nyugati szövetségesek nyomására alkotmányt adományozott az országnak, („oktrojált alkotmány”), amely senkit sem elégített ki, mert csak a diktatúrát palástolta. A világgazdasági válság, a gazdaság struktúrája miatt Jugoszláviát fáziseltolódással rázta meg. 1931-re mélyült el, és kiút még sokáig nem mutatkozott. Az 1930-as évektől a kisantant és a francia kapcsolatok értéke egyre kétesebbé vált a belgrádi kormányzat számára. A körülmények alakulása és a harmincas évek légköre Jugoszláviát elbizonytalanította és Németország felé taszította. bélyegkép|jobbra|200px|A Jugoszláv Királyság tengerészeti zászlaja

1934. október 9-én a király és Louis Barthou francia külügyminiszter Marseille-ben merénylet áldozata lett. A merényletet horvát usztasák és a VMRO (Macedón Forradalmi Szervezet) követték el, abban a reményben, hogy ez az ország felbomlásához vezet. Az új király, II. Péter még gyerek volt, 11 éves. Az országot Pál herceg vezetésével a régenstanács kormányozta. Dragiša Cvetković kormányfő gazdasági megfontolásból is egyezséget keresett a horvátokkal, a külpolitikában pedig tovább közeledett a tengelyhez.

1939. augusztus 26-án a kormányfő és Vladko Maček egyezményt kötött a szerb–horvát kiegyezésről. Minderre három nappal a Molotov–Ribbentrop-paktum után és hat nappal Lengyelország megtámadása előtt került sor. A Németországhoz fűződő kapcsolatok csúcspontja az 1941. március 25-i csatlakozási szerződés aláírása volt. Pál régens ezzel túlfeszítette a húrt, s a katonatisztek egy része puccsot hajtott végre. A jugoszláv történetírás még ma is küzd a március 27-i események értelmezésével.Erről a kérdésről Lásd: Nešović, Slobodan: Hronika o 27. martu 1941 (svedočenje jednog savremenika). Dragnić, Aleks N.: Titova obećana zemlja Jugoslavija c. művében (35. o.) azt írja, hogy a kommunisták csak véletlenül keveredtek a történésekbe, és fogalmuk sem volt annak előkészületeiről. Annyi azonban bizonyos, hogy a diktatúra 12 éve alatt sem sikerült választ adni a felmerülő kihívásokra. A háborúban pedig elszabadultak az indulatok.

Az állam megszűnése

Világháborús összeomlás A második világháború során az ország külső katonai agresszió áldozata lett. 1941. április 6-án a náci Németország megtámadta, mivel az államcsíny következtében számára kedvezőtlen helyzet állt elő, és mivel a Balkán félszigeten nem látta biztosítva érdekeit, nem volt biztosítva az összeköttetés Görögországgal, ahol a vereségeket szenvedő olasz csapatok miatt súlyos helyzet állt elő. Reggel 5:15-kor német, olasz, és bolgár csapatok támadták meg Jugoszláviát. A német légierő egy héten át bombázta Belgrádot és más nagy jugoszláv városokat. A királyi hadsereg április 17-én kapitulált. A kormány Kairóba, majd Londonba menekült.

Az ország felosztása A tengelyhatalmak hamar elfoglalták Jugoszlávia területét, majd feldarabolták azt. Az államot részben feldarabolták, részben területeit elcsatolták, részben annektálták. thumb|right|250px|Jugoszlávia megszállása 1941–45 között Az ún. Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska) volt az ország legnagyobb egyben maradt területe. Ez az államalakulat magában foglalta az egykori Horvát Bánság legnagyobb részét, Boszniát, valamint Szerémséget. Ez az állam csak nevében volt független, valójában az egyik részében Olaszország a másikban Németország szervezte meg a közigazgatást. Ezen két ország, és egyben saját uralmi érdeke szerint a zsidóság és szerbek ellen irtóhadjáratot folytatott. A Nedić-féle Szerbia bábállam volt. Elvben részét képezte a Bánság is, de az gyakorlatilag német fennhatóság alatt volt. Ebben az államalakulatban is kiirtották a zsidókat, de polgárháború is kezdődött, mégpedig hárompólusú: a királypártiak, a nácik kiszolgálói valamint a kommunisták/partizánok között. Montenegró elvben külön kormányzóság volt, de az olaszok gyakorolták ott a hatalmat.

Elcsatolt területek: Olaszország magához csatolta Szlovénia délnyugati részét, Dalmácia jelentős részét a szigetekkel Split, Šibenik, Zára, a Kotori-öblöt és környékét. Szlovénia északi és középső részét beolvasztották a Harmadik Birodalomba. Magyarország visszakapta a Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Muravidéket. Bulgária irányítása alá vonta az első világháború ban elvesztett Macedónia tartományt, valamint Szerbia délkeleti részét. Ezen kívül az olaszok létrehozták Nagy-Albániát, ehhez csatolták Koszovó déli részét, Nyugat-Macedóniát, és Montenegró délkeleti részét, valamint Montenegró délnyugati részét a Skhodrai/Skadari-tó környékét. Az így létrejött államalakulat teljes olasz befolyás alatt működött.

A Jugoszlávia területéből létrehozott államalakulatok nem voltak sem szuverének, sem működőképesek. Az elcsatolt területek sorsa az adott államalakulatoktól függtek, de a háború idején nem volt mód arra, hogy szervesen beilleszkedjenek az őket megszerző államalakulatokba.

Partizántevékenység