A Fülöp-szigetek japán inváziója a második világháború egyik hadművelete volt a csendes-óceáni hadszíntéren, amely 1941. december 8-án pusztító erejű légitámadásokkal indult az amerikai repülőterek ellen.
Japánban az első világháború után egyre elfogadottabb nézetté vált, hogy a szigetország élelmiszer- és nyersanyagigényét terjeszkedéssel kell biztosítani. Ennek elsődleges célpontja Kína volt. A japánok 1931-ben elfoglalták Mandzsúriát, majd 1936-ban háborút indítottak Kína ellen. Amerika és az európai gyarmattartók saját kereskedelmi érdekeik védelmében Kína mellett léptek fel, és különböző fenyegetésekkel, korlátozásokkal akarták elérni a japán terjeszkedés leállítását.
1940. szeptember 27-én a japán kormány megkötötte a háromhatalmi egyezményt Németországgal és Olaszországgal. A paktum kölcsönös segítségnyújtásra kötelezte a feleket, ha valamelyiküket támadás éri. A japánok követelésekkel álltak elő érdekszférájuk növelése érdekében, amelyeket Washington elutasított. Tokió megkezdte a felkészülést a háborúra. A haditerv számos helyen irányzott elő váratlan támadást amerikai és európai érdekeltségek, elsőként a csendes-óceáni amerikai flotta támaszpontja, Pearl Harbor, majd rögtön a Fülöp-szigetek ellen.
Az amerikaiak – már bőven a Pearl Harbor elleni japán támadás előtt – számoltak a Fülöp-szigetek inváziójával. A szigetek légierejét és szárazföldi állományát megerősítették, de – a helyi hadsereget vezénylő Douglas MacArthur tábornokot is beleszámítva – túl optimistán ítélték meg lehetőségeiket. Ráadásul a támadás napján ugyanazokat a hibákat követték el, mint Hawaiin: nem figyeltek a radarok jelzéseire, a gépeket pedig szorosan egymás mellett parkoltatták, felkínálva őket így a japán vadászgépeknek és bombázóknak. December 8-án és a következő napokban a japánok szinte az összes amerikai repülőgépet és a cavitei haditengerészeti bázison állomásozó hajók jelentős részét megsemmisítették.
A japán csapatok számos helyen partra szálltak, és a gyenge szövetséges erőket maguk előtt kergetve nyomultak előre. December 22-én már Manila közelében, a Lingayen-öbölben hajtottak végre inváziót, és az amerikai-filippínó csapatok kénytelenek voltak visszavonulni a Bataang-félszigetre, illetve Corregidor erődített szigetére. Március 12-én MacArthur Rosevelt elnök utasítására elhagyta a Fülöp-szigeteket, és helyét Jonathan Wainwright tábornok vette át. A japánok folyamatosan lőtték és bombázták Bataangot és Corregidort. Az élelmiszerhiánytól is szenvedő szövetséges csapatok emberfeletti módon tartották vonalaikat, de a túlerő végül győzedelmeskedett.
Április 9-én, miután megsemmisítették készleteiket, hajóikat, 75 ezer amerikai és filippínó katona megadta magát a Bataang-félszigeten. Ez volt a történelem legnagyobb amerikai megadása. A japánok foglyaikat étlen-szomjan hajtották a nagyjából 100 kilométerre felállított hadifogolytáborokba. A menet végén 9300 amerikai és 45 ezer filippínó érte el a célt. Május 6-án a japánok partra szálló járművekkel támadást indítottak az utolsó amerikai állás, Corregidor ellen. Jonathan Wainwright bejelentette az amerikaiak megadását.
A sziget feladásával az egész ország japán uralom alá került. A Fülöp-szigeteki Államszövetség volt az egyetlen terület a japánok által Nagy-kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezetének nevezett területen belül, ahol a japán uralom népi ellenállásba ütközött. MacArthur Ausztráliába érkezése után megígérte, hogy visszatér a Fülöp-szigetekre. Erre alig két évet kellett várni.
Előzmények 210px|bélyegkép|balra|<center>Homma Maszaharu tábornok, a Fülöp-szigetek leendő ura A 60 millió lakosú Japán sem élelmiszerből, sem a legfontosabb ipari nyersanyagokból nem volt önellátó, amit terjeszkedéssel akart orvosolni. A rasszista japán nacionalisták, akik lenézték a kínaiakat, természetesnek tekintették, hogy az ország szükségleteinek egy részét szomszéduk leigázásával elégítsék ki. Az első lépéseket 1931-ben tették meg, amikor elfoglalták Mandzsúriát. Az amerikaiak Kína védelmezőjeként léptek fel, hogy továbbra is hozzáférjenek a piachoz, és fenyegetésekkel, szankciókkal próbálták rávenni Japánt csapatai kivonására. 1937-ben kirobbant a második kínai-japán háború, és az Egyesült Államok, valamint Nagy-Britannia Csang Kaj-sek támogatói lettek.
1940-ben a japán kormány megkötötte a háromhatalmi egyezményt Németországgal és Olaszországgal. A paktum kölcsönös segítségnyújtásra kötelezte a feleket, ha valamelyiküket támadás éri. A japánok egyre magabiztosabban készültek a déli terjeszkedésre, amelynek útjában csak az Egyesült Államok állt. Tokió először diplomáciai úton próbálta elérni érdekszférájának növelését, de Washington elutasította igényeit, és 1941. július 26-án újabb szankciókat vezetett be Japánnal szemben. Szeptember 6-án a japán minisztertanács döntött: október 10-éig diplomáciai úton el kell fogadtatni Japán igényeit, ellenkező esetben következik a katonai offenzíva.
A japán hadvezetés elkészített az offenzíva tervét, amely számos helyen irányzott elő támadást amerikai és európai érdekeltségek, elsőként a csendes-óceáni amerikai flotta támaszpontja, Pearl Harbor ellen. A japánok egyik fő célpontja a kőolajban gazdag Holland Kelet-India és a világ gumi- és óntermelésének jelentős részét adó Malájföld elfoglalása volt. Ahhoz azonban, hogy ezeket a területeket nyugodtan megközelíthesse, elfoglalhassa és kiaknázhassa, útban voltak a Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai csapatok. A háborúról szóló döntést december 1-jén a császári tanács ülésén hozták meg, aztán „egy hétre halálos csend állt be a Csendes-óceánon”
A támadó japán hadsereg Formosáról, a mai Tajvanról indult hajókkal a Fülöp-szigetek ellen. A szigetek inváziójára a 14. hadsereg két veterán, korábban Kínában harcoló hadosztályát (16. és 48.) jelölték ki. A kijelölt szárazföldi inváziós erőt a 3. flotta támogatta, amely öt cirkálóból és 14 rombolóból állt, valamint a 2. flotta két csatahajóval, három cirkálóval és négy rombolóval. Velük haladt még két repülőgép-hordozó, amelyet öt cirkáló és 13 romboló kísért. A hordozók légi erejét a 11. légiflotta és az 5. repülőhadosztály indokínai szárazföldi repülőterekről induló gépei egészítették ki. A tervek szerint Homma tábornoknak ötven napja volt Luzon elfoglalására.
Amerikaiak a szigeten 250px|bélyegkép|jobbra|<center>Wainwright (b) és MacArthur A Fülöp-szigetek 1941-ben amerikai protektorátus alatt állt az 1898-as párizsi szerződés értelmében. A 19 milliós lakosú szigetállam Japán és a Csendes-óceán déli része között helyezkedett el, így birtoklása stratégiai kérdés volt. Könnyű célpontnak számított elhelyezkedése miatt, ugyanis Manila Tokiótól mindössze 2900 kilométerre, San Franciscótól viszont több mint 11 ezer, Hawaiitól pedig 8000 kilométerre fekszik. A szigeteken az év elején 16 ezer amerikai katona, nagyjából 150 katonai repülőgép, 16 felszíni hajó és 29 tengeralattjáró állomásozott. December 1-jére a katonák száma meghaladta a 31 ezret és technikai eszközeik között 108 M3-as harckocsi is volt. A Fülöp-szigeteki hadsereg parancsnoka a nyugállományból reaktivált amerikai tábornok, Douglas MacArthur volt.
Az amerikaiak abban bíztak, hogy egységeik elriasztják a japánokat Holland Kelet-Indiától, mivel azonban a megelőző húsz évben szinte semmilyen komoly védelmi fejlesztést nem végeztek, a háború kitörése után pedig már nem tudtak megfelelő létszámú erősítést küldeni, ennek valójában nem sok realitása volt.
1941 januárjában Manuel Quezon Fülöp-szigeteki elnök Roosevelthez fordult, és sürgette az amerikai elnököt, hogy biztosítsa a filippínó hadsereg felállításához szükséges forrásokat. Ezt a tervet támogatta MacArthur is, aki a svájci milíciákhoz hasonlóan működő, egymilliós sereg felállítását tervezte, de 1941-ben még csak húszezer rosszul kiképzett katonája volt. A japán invázió évében csak egy bevethető filippínó magasabb egység állt készen, az úgynevezett Portyázóhadosztály (Scouts Division). A filippínó katonák közül sok még első világháborús Enfield és Springfield puskákkal volt felszerelve.
1941 elején egyre inkább körvonalazódni látszott, hogy a japánok katonai támadást fognak kezdeményezni. Az amerikaiaknak két lehetőséget vettek számba: vagy kiürítik a Fülöp-szigeteket, vagy megpróbálják megvédeni. Az utóbbi mellett döntöttek, amiben jelentős szerepe volt a sok magas rangú baráttal bíró MacArthurnak. Májusban a hadügyminisztérium áldását adta a Luzont védeni hivatott 12 hüvelykes parti lövegek felszerelésére. Kidolgoztak egy ambiciózus tervet, amely stratégiai utak, óvóhelyek építését és a luzoni repülőtér kifutópályáinak meghosszabbítását irányozta elő, hogy a létesítmény képes legyen nehézbombázókat fogadni és indítani. A kongresszus 52 millió dollárt szavazott meg erre a célra, amelyet a cukorra kivetett adóval és a Fülöp-szigeteki valuta leértékelésével kívánt előteremteni.
Júliusban a japánok repülőket vezényeltek Indokínába, a Vichy-kormányzat által ellenőrzött francia gyarmatokra. Roosevelt július 26-án válaszul bejelentette a japán vagyonok befagyasztását, valamint MacArthur visszahelyezését az aktív szolgálatba vezérőrnagyi rendfokozatban. Augusztus 14-én a hadügyminisztérium a Fülöp-szigeteki csapatok megerősítésére hívta fel a figyelmet. A szárazföldi alakulatokon túl hadihajókat és nehézbombázókat kívántak a szigetekre vezényelni. A repülőktől azt remélték, hogy nagyobb stratégiai szabadságot biztosítanak számukra.
Augusztus 26-án elrendelték az első kilenc B–17-es átvezénylését Hawaiiról. Szeptember 12-éig valamennyi gép, a japánok figyelmét kijátszva, hosszú kerülőutakon, megérkezett új állomáshelyére. Douglas MacArthur ígéretet kapott arra, hogy 1942 februárjáig 128-ra emelik a rendelkezésére álló nehézbombázók számát. 300px|bélyegkép|balra|A cavitei kikötő 1941. október 27-én Október 1-jén MacArthur magabiztosan jelentette, hogy hamarosan 200 ezer harcba vethető katonája lesz. A vezérőrnagy úgy vélte, hogy az amerikai haditerv (Rainbow 5) túl pesszimista. Az elképzelések értelmében ugyanis az amerikaiaknak a jól védhető Bataan-félszigetre kellett volna visszavonulniuk, ha a szigeteket támadás éri. MacArthur – azt hangsúlyozva, hogy a nehézbombázók megváltoztatták a stratégiai helyzetet – arra kérte a tervezőket, hogy dolgozzák át a haditervet egy kockázatosabb változatra, amelynek értelmében az amerikai és filippínó csapatok a tengerpartokat védik meg, lehetetlenné téve bármilyen inváziót.
Az amerikai vezérkar egyre nagyobb önbizalommal figyelte a Fülöp-szigeteki helyzetet. Egy október 23-i memorandum megállapította, hogy MacArthur 227 repülője „félelmetesen erős támadó és védelmi erő”, amely a Fülöp-szigeteket a Hongkong-Luzon-Palau-szigetek tengely kulcsfontosságú bázisává teszi. George C. Marshall vezérkari főnök ígéretet tett arra, hogy a Fülöp-szigetek megerősítése a „a legmagasabb prioritást” élvezi majd.
Marshall egy november 15-ei sajtótájékoztatón büszkén jelentette be, hogy a világ legnagyobb nehézbombázó-állománya gyűlt össze a Fülöp-szigeteken, amelyek nemcsak védelemre, hanem csapásmérésre is alkalmasak Japán ellen. Ugyanebben a hónapban japán felderítő gépet észleltek Észak-Luzon felett, december elején pedig japán bombázókötelék repült el 30 kilométerre a Lingayen-öböltől, majd visszafordult Formosa felé. November 27-én Marshall már figyelmeztetést adott ki, amelyben jelezte: nagy a valószínűsége annak, hogy japán támadás éri Malájföldet, a Fülöp-szigeteket és Holland Kelet-Indiát.
Két nappal később Cordell Hull amerikai külügyminiszter azt mondta Lord Halifaxnak, Nagy-Britannia washingtoni nagykövetének, hogy „Japánhoz fűződő kapcsolataink diplomáciai szakasza lényegében véget ért. (...) Lehetséges, hogy Japán váratlanul, és amennyire képes, meglepetésszerűen lép akcióba.”
Védelmi előkészületek 250px|bélyegkép|jobbra|Japán G4 típusú bombázók Corregidor felett 250px|bélyegkép|jobbra|Megsemmisített P–40 amerikai vadászrepülő