II. Géza (Tolna, 1130 – Székesfehérvár, 1162. május 31.) Magyarország királya 1141 és 1162 között. Vak Béla és Ilona királyné legidősebb fia. II. Gézát annak ellenére, hogy mindössze 32 esztendősen halt meg, a legjelentősebb – ám a közgondolkodásban jobbára elfeledett – lovagkirályok közé szokás sorolni. Kiterjedt külpolitikájával, sikeres hadjárataival és jelentős egyházi tevékenységével erősítette országa befolyását Európában. Uralkodása alatt a Magyar Királyság intenzív kapcsolatba került Egyiptommal és Hvárezmmel.
A király halála után idősebbik fia, István, majd második fia, Béla került a trónra. Utóbbi szintén tehetséges uralkodónak bizonyult.
Trónra lépése 1141. február 13-án meghalt apja, II. Béla. Béla és a hozzá hű főurak eddigre kiirtottak minden főurat, aki bármely trónkövetelőt támogathatott volna, ezért nem volt akadálya, hogy legidősebb fiát, Gézát már három nap múlva 1141. február 16-án királlyá koronázzák Székesfehérváron. Géza ekkoriban 11 év körüli gyermek volt, ezért uralkodása első éveiben nem lehetett képes arra, hogy önállóan uralkodjon. A királyi tanács közreműködésével Ilona anyakirályné és testvére, Belos, azaz Géza anyai nagybátyja irányította az országot. Belos másfél évtizeden át meghatározó alakja volt a magyar politikának, az egyik legmagasabb tisztséget, a bánit megszerezve.
Borisz elleni harca 1132 és 1145 között a források nem szólnak Borisz holtartózkodásáról, aki Könyves Kálmán állítólagos fia volt, de Kálmán nem ismerte el annak, mégis Kálmán halála után trónkövetelőként lépett fel. 1139-ben Kijevben meghalt anyja, Eufémia, s ő ezután 1145-ben Bajorországban jelent meg a II. Ulászló cseh fejedelem kíséretében, hogy III. Konrád német királytól kérjen segítséget trónja visszaszerzése érdekében. 1146-ban Borisz német és osztrák zsoldosokkal meglepetésszerűen elfoglalja Pozsonyt.
150px|bélyegkép|balra| III. Konrád keresztes hadserege átvonul Magyarországon (1147) – Miniatúra a Képes Krónikából (1358) Korábban II. István és II. Béla jó kapcsolatot ápolt nyugati szomszédaival, 1140-ben azonban meghalt Szobeszláv cseh uralkodó, s fiát – akit szintén Ulászlónak hívtak – mellőzték a trónutódlásban. Znojmói Konrád – akit rokoni kapcsolatok fűztek Gézához – fellázadt az új fejedelem ellen, s feltehető, hogy Géza őt és Szobeszláv fiát támogatta. II. Ulászló fejedelem ezt bosszulhatta meg azzal, hogy Borisz magyar trónigényét felkarolta. Ekkoriban módosult III. Konrád politikája is, miután jelentősen enyhült a Stauf–Welf-viszály. Zsófia, II. Béla lánya, Konrád fiának, Henriknek a jegyese volt korábban, de az új helyzetben a jegyesség már nem volt fontos és méltatlanul bántak Zsófiával, aki végül belépett az admonti bencés apácakolostorba. A magyar udvart ez a bánásmód nagyon felháborította, s csak Zsófia kérésére nem tettek ellenlépéseket. Közben Konrád világuralmi terveket szövögetett, amihez a szomszéd uralkodóktól feltétlen engedelmességet követelt, amire Géza nem volt hajlandó. Konrád ezért szívesebben látott volna Borisz személyében egy engedelmes magyar királyt.
Géza nagy sereggel, íjászokkal, hadigépekkel vette ostrom alá Pozsonyt, mire a németek tárgyalni kezdtek és 3000 font (ti. ezüstmárka) ellenében átadták a várat és elvonultak. Gézát vitézsége miatt lovaggá ütötték, aki ellencsapásra készült. Kapcsolatba lépett Konrád ellenfelével, VI. Welf herceggel és anyagi támogatást nyújtott neki. 1146 szeptember 11-én a Lajta menti csatában legyőzte Jasomirgott Henrik osztrák őrgrófot, osztrák–bajor seregét teljesen szétverve. A német–magyar viszony hosszú időre ellenségessé vált, a német bosszú csak a kereszteshadjárat miatt maradt el.
1147-ben a második keresztes hadjáratra induló III. Konrád német király átvonult Magyarországon. Borisz vele akart tartani, de Konrád megtagadta ezt, nehogy a keresztes hadjárat veszélybe kerüljön. Nem sokkal később VII. Lajos francia király vonult át Magyarországon, akit Géza nagyon szívélyesen fogadott és felkérte, hogy tartsa keresztvíz alá újszülött fiát, Istvánt. Lajos seregében bújt meg a trónkövetelő Borisz. Géza kérte kiadatását, amit Lajos megtagadott és magával vitte Bizáncba – ahol, mint a baszileusz rokonától, jó szolgálatokat várt tőle, – ezzel meghiúsítva Borisz terveit is. 1148-ban egyébként Damaszkusz sikertelen ostromával a keresztes hadjárat véget ért.
Halicsi hadjáratai bélyegkép|250px|II. Géza királyi pecsétje Vlagyimirko przemysli fejedelem, II. István és II. Béla szövetségese egymás után hódította meg szomszédait és 1141-ben megalapította a halicsi fejedelemséget. Vszevolod kijevi nagyfejedelem mindezt féltékenyen nézte és elhatározta, hogy meghódítja Halicsot más orosz fejedelmek és a lengyel uralkodó szövetségében. Vlagyimirko (akinek felesége Kálmán magyar király lánya volt) Gézához fordult segítségért, aki Belus bán vezetésével seregeket küldött neki, megmentve őt a bukástól, de Vlagyimirko engedelmességet kellett hogy fogadjon Vszevolodnak.
Megromlott nyugati kapcsolatok ellensúlyozására lengyel és orosz földön keresett újabb szövetségeseket. 1146 őszén feleségül vette a volhiniai Vlagyimir fejedelmének, II. Izjaszlávnak – aki augusztus óta már a kijevi trónt is birtokolta – a nővérét, Eufroszinát, akitől idővel négy fia (István, Béla, Géza, Árpád) és négy lánya (Erzsébet, Odola, Ilona, Mária) született. Izjaszláv 1147 nyarán a konstantinápolyi pátriárka megkerülésével saját jelöltjét választotta meg kijevi metropolitának az orosz egyház élére, amivel kihívta Bizánc haragját, aki ellenfelét, Jurij Dolgorukij szuzdali fejedelmet kezdte támogatni a kijevi trón megszerzéséért. Közben Vlagyimirko halicsi fejedelem kijevi és volhíniai területeket foglalt el. Ezzel kialakulóban volt két egymással rivalizáló fejedelmi koalíció, a szuzdal-halicsi és a volhínia-szmolenszki csoport.
Géza már 1148-ban sereget küldött apósának, Izjaszlávnak Csernyigov elleni hadjáratához, ez azonban még nem állt kapcsolatban a csoportok küzdelmével. Mutatja ezt, hogy Jurij Dolgorukij és Vlagyimirko is távol tartotta magát ettől a küzdelemtől. 1149. augusztus 23-án azután, a kijevi nagyfejedelmet elűzi trónjáról a szuzdali fejedelem. Apósa segítséget kér tőle, az év végén ezért csapatokat küld neki. Ő maga nem mehetett, mert ekkor már a Balkánra is figyelnie kellett, ahol 1149 őszétől a szerbek harcban álltak Bizánccal. Ezért a magyar csapatok Vlagyimirból vissza is fordulnak, Izjaszláv pedig 1150-ben a nomád úzok segítségével foglalja vissza Kijevet, de a nyáron Jurij Dolgorukij halicsi támogatással ismét elveszi tőle, ezért Izjaszláv megint Gézához fordul.
1150 őszén Géza az országos magyar haderővel vonul a halicsi Vlagyimirko ellen, aki Przemyśl várába zárkózik, de I. Mánuel bizánci császár pusztító szerémségi betörése miatt kénytelen Magyarországra visszatérni. 1151 elején ismét jelentős, tízezer fős sereget küld apósának, amivel Izjaszláv Kijev alá vonul, amit Jurij Dolgorukij harc nélkül felad. Hamarosan azonban a szuzdali és halicsi fejedelem újabb akcióba kezd, ekkor Izjaszláv a fiát, Msztyiszlávot küldte Gézához segítségért. Mire azonban az megérkezik, Izjaszláv már legyőzi Jurij Dolgorukijt, ezért a magyar sereg óvatlanná válik, mulatozással tölti estéit. Ezt kihasználva egy hajnalon Vlagyimirko lemészárolja a holtrészegen fetrengő magyarokat. Izjaszláv újra elküldi fiát Gézához, hogy ő maga jöjjön, két oldalról bekerítve ezzel a halicsi fejedelmet. 1152-ben Géza ismét a teljes magyar haderővel (72 megyei és az udvari sereg) megy a halicsi fejedelem ellen. Hadai a San folyó környékén találkoznak Izjaszlávval és Przemyśl közelében súlyos vereséget mérnek Vlagyimirkóra, aki sebesülten Przemyśl várába húzódik, s onnan követeket küld a magyar királyhoz, hogy sok ajándék kíséretében emlékeztessék, mennyi jót is tett ő Géza vak apjáért, amikor a lengyelekkel is harcolt érte. Géza végül is nem teljesítette a kijevi fejedelem azon kívánságát, hogy Vlagyimirkót fosszák meg tartományától, de a kompromisszumos béke értelmében vissza kellett adnia az Izjaszlávtól elragadott területeket, és köteleznie kellett magát, hogy a jövőben Izjaszláv szövetségese lesz. Ezzel Géza egészen 1165-ig visszanyerte Halicsot, mint szövetségest Bizánc elleni harcához, és többet nem avatkozott az orosz fejedelmek ügyeibe, bár lett volna alkalma rá.
Bizánc elleni háborúi 250px|bélyegkép|jobb|II. Géza (jobbra) és VII. Lajos francia király (jelképes jelenet, Képes krónika) A 12. század közepén Európát valósággal kettéosztották a politikai-katonai szövetségek küzdelmei. Egyik oldalon állt a két császár szövetsége I. Mánuel bizánci császárral, III. Konrád német királlyal (akit nem koronáztak német-római császárrá), a Velencei Köztársasággal, a másikon pedig a francia-normann szövetség II. Roger szicíliai normann uralkodóval, VII. Lajos francia királlyal, III. Jenő pápával, VI. Welf német herceggel, II. Uroš raskai szerb nagyzsupánnal és a természetes módon ide tartozó Géza magyar királlyal. Az orosz fejedelmek megosztottak voltak a két szövetség között, a Bizánccal szövetséges szuzdal-halicsi csoport és a magyar szövetséges volhinia-szmolenszki csoport harcolt a kijevi nagyfejedelmi címért, az utóbbi pedig még az orosz egyháznak a konstantinápolyi pátriárkától való függetlenségéért is.
1148-ban Thesszalonikében Mánuel és III. Konrád egyezményt kötött, hogy közösen megdöntik Roger szicíliai uralmát. Mánuel 1149-ben seregeit összevonta a Nyugat-Balkánon mire működésbe lépett a francia-normann szövetség. II. Uroš – aki I. Uroš fia, Ilona anyakirályné és Belus bán testvére, azaz Géza nagybátyja volt – fellázadt a bizánci uralom ellen. Géza csapatokat küldött megsegítésére. Szeptember végén Mánuel Szerbia ellen vonult, de nem tudta legyőzni a hegyek közé húzódó Urošt, végül az időjárás miatt hazatért.
1150 őszén Mánuel nagyszabású hadjáratba kezdett, s a szerbek ezúttal vállalták az összecsapást. Az előző évinél erősebb besenyő-káliz-magyar etnikumú királyi csapatok támogatták őket Bágyon ispán vezetésével, miközben Géza maga az országos haderővel Halicsban volt. Mánuel Észak-Szerbiában a Tara-patak mellett nagy győzelmet aratott a szerb-magyar sereg felett. A csatában Bágyon kardjával arcon vágta Mánuelt – akit a leboruló és mélyen behorpadó rostély megvédett, de megsebesített, a baszileusz pedig levágta az ispán kezét. A vesztes csata után Uroš hűbéresküt tett a Mánuelnek. Mánuel ezután hadüzenetet küldött Gézának és serege Belgrádnál bödönhajókon (fatörzscsónakokon) átkelt a határfolyón, a Száván. Hadainak egy része elfoglalta Zimonyt, másik része teljesen kifosztotta a Szerémséget, az ott lakók tömegeit áttelepítve a birodalom területére. Egy másik seregrész Borisz vezetésével a Temesközt dúlta fel. Először Belus bán érkezett meg egy magyar sereggel, de nem vállalta egyedül a harcot, végül Géza Halicsból a teljes haderő élén. Ekkor a bizánciak visszavonultak és az 1151 elején kötött fegyverszünettel egyelőre befejeződtek a harcok.
Borisz ismételt feltűnése miatt Géza biztosítani akarta a trónutódlást, ezért 1152-ben maga mellé vette idősebb fiát, az 5 éves Istvánt társuralkodóként, öccseit, Lászlót és Istvánt pedig hercegi ellátmánnyal látta el. Úgy ítélte meg, hogy egyelőre nem érdemes folytatni a Bizánc elleni közvetlen konfrontációt, és Mánuelnek sem volt egyelőre fontos Magyarország, s így Borisz trónigényének támogatása, mert Itáliában volt érdekelt.