Az amerikai függetlenségi háborúAngolul: American Revolutionary War. A folyamatra, melynek során a gyarmatok elnyerték függetlenségüket és megalapították az Amerikai Egyesült Államot, mint American Revolution-re hivatkoznak. Brit írók inkább az American War of Independence kifejezést használják. a brit fennhatóság alá tartozó tizenhárom észak-amerikai gyarmat háborúja volt Nagy-Britannia ellen. A gyarmatok népességét megosztotta a konfliktus, és míg a patrióták a gyarmatok függetlenedését támogatták, addig a lojalisták továbbra is hűek maradtak az angol királyhoz. A gyarmatok kezdetben nem is függetlenedni kívántak, hanem a számukra kedvezőtlen rendeletek, adók visszavonását követelték. A háború kitörésének számos oka volt, a folyamat már a hétéves háborút lezáró 1763-as párizsi békeszerződés idején megkezdődött, 1775-ben fegyveres szakaszába lépett, és 1783-ban a párizsi békekötéssel zárult,A párizsi béke angol nyelvű szövege ahol Nagy-Britannia elismerte az Amerikai Egyesült Államok szuverenitását.
Amint Nagy-Britannia megnyerte a Franciaországgal vívott hétéves háborút (1756–1763), hozzáfogott, hogy érvényt szerezzen korábban hozott, ám eddig be nem tartott törvényeinek és ahhoz, hogy a háború alatt felgyülemlett államadósság egy részét az amerikai gyarmatokra hárítsa.
Az 1770-es évekre a felszínre kerültek az ellentétek az anyaország és a gyarmatok között. A bostoni teadélután (1773) után a gyarmatok képviselői 1774-ben megalapították az első kontinentális kongresszust. A britek további csapatokat küldtek Amerikába, hogy megfékezzék az elégedetlenkedőket.
A háború kezdetét a lexingtoni összecsapás jelentette 1775. április 19-én. 1775-ben a gyarmatok megalapították a második kontinentális kongresszust, megalakították a kontinentális hadsereget, és 1776. július 4-én aláírták az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát.
A konfliktus során Nagy-Britannia versenytársai támogatást nyújtottak a gyarmatoknak, kezdetben titokban, majd nyíltan is. Franciaország 1778-ban, a jelentős saratogai (1777) amerikai győzelem után kötött hivatalos szövetséget az Egyesült Államokkal. Spanyolország és Hollandia is háborúba lépett Nagy-Britannia ellen.
A harcokban az angol hadsereg kihasználta tengeri fölényét, számos parti várost tudott így megszállva tartani, ám viszonylag kis szárazföldi haderejük nem volt képes nagyobb területeket uralma alá vonni. Az amerikai forradalmárok nagyjából 20 ezer főnyi reguláris haderőt tudtak maguk mögött, amelyeket azonban nem sikerült teljes értékű katonai erővé kialakítani, mivel fegyverzete mindig is hiányos volt és a képzettségben is elmaradt. A reguláris brit haderő (mintegy 45 ezer fő) a nyílt csatákban erősebbnek bizonyult, ám nem volt olyan hatásos számára kedvezőtlen terepen, ahol sokszor ügyesen mozogtak az irreguláris amerikai erők, amelyek száma meghaladta a regulárisokét. A nagy távolságok miatt utánpótlási problémákkal is szembe kellett nézniük. A briteket több kisebb német állam támogatta, amelyekhez az angol királyi családot rokoni szálak fűzték. Legnagyobb létszámban Hannover és Hessen küldött segédcsapatokat Amerikába, míg a többi német állam apróbb egységeket. Ezeket, mint az angol hadsereg német zsoldosait ismeri a történelem, de valójában e német államok kvázi hadviselő felek voltak az amerikaiak ellen.
A francia segítséggel aratott győzelem a Chesapeake-öböl fölött megteremtette a lehetőségét annak, hogy a gyarmatok hadereje döntő győzelmet arasson Yorktownnál, amely a Lord Cornwallis vezette brit hadsereg fegyverletételéhez vezetett 1781-ben.
A háború az 1783-ban aláírt párizsi békeszerződéssel zárult le („francia szerződés”), megszületett az Amerikai Egyesült Államok. Anglia spanyol, francia és holland ellenfeleivel szemben az úgynevezett versailles-i békeszerződésekben egyezett meg.
Előzmények – „Az amerikai forradalom” Az amerikai függetlenségi háború csak a hadi cselekményekre vonatkozik, a történetírás arra a folyamatra, melynek során a gyarmatok elnyerték függetlenségüket és megalapították az Amerikai Egyesült Államot, inkább mint az amerikai forradalomra (American Revolution) hivatkoznak. A tizenhárom gyarmat 350px|thumb|A háború előtti tizenhárom gyarmat területe (pirossal jelölve) A brit gyarmatok a király nevében külön-külön kormányzók irányítása alatt álltak, és az anyaország parlamentjének törvényei természetesen itt is kötelezőek voltak. A kormányzó mellett 12 fős tanács állt, amely a végrehajtó szerv feladatait látta el (majd a törvényhozás felsőházának szerepét is) – tagjait a király nevezte ki.
A gyarmatok törvényhozását a törvényhozó gyűlés (Assembly) gyakorolta. Tagjait választották, de nem biztosított valós képviseletet, mivel a szavazójog vagyoni feltételekhez volt kötve (a lakosság átlagosan 10%-a rendelkezett szavazójoggal). Jogkörében voltak a pénzügyi kérdések (költségvetés), adókivetés, katonai feladatok stb.
Az eredeti tizenhárom gyarmat (Az egy pontba sorolt gyarmatok akkoriban nem voltak külön államok, de ma már azok): New Hampshire Massachusetts Rhode Island Connecticut New York és Vermont New Jersey Pennsylvania Delaware Maryland Virginia és Kentucky Észak-Karolina és Tennessee Dél-Karolina Georgia
Törvények A Nagy-Britannia által hozott intézkedések gyakran jelentős és esetenként széles körű felháborodást keltettek a gyarmati lakosság körében. Az anyaország termékeinek kedvezően korlátozták a kereskedelmet, mint a melasz- és cukortörvény (magas vámilletékkel terhelték a desztillálóipar nyersanyagát – a csempészés rendkívül magas volt), bélyegtörvény (illeték jogi, kereskedelmi ügyleteken, nyomtatványokon, újságokon), vámtörvény, teatörvény. Megnövelték a gyarmatokon állomásozó katonaság létszámát, melynek elszállásolására és ellátására kötelezték a kolóniákat.
Különböző szerveződések alakultak az intézkedések elleni fellépésre: Szabadság Fiai (Sons of Liberty), behozatalellenes mozgalom (nonimportation movement). A gyarmatok sikereket is értek el, egyes intézkedéseket többé-kevésbé visszavontak. Törekvésük volt, hogy beleszólást szerezzenek a rájuk kivetett adónemekbe, de a király iránt továbbra is hűek kívántak maradni.
Az utcákon tüntetések zajlottak, melyeket a helyőrségek folyamatosan jelentettek Londonnak. 1770-re újabb brit katonákat kellett behívni, hogy fenn tudják tartani a rendet. A kaotikus körülmények miatt a helyiek és a katonák közti feszültség kiéleződött. Ennek eredménye lett az 1770. március 5-i bostoni sortűz, vagy bostoni mészárlás, ahol öt amerikai halt meg, és több mint egy tucat megsebesült.
A folyamatos zavargások miatt a townsendi törvényeket eltörölték, a tea kivételével, melynek adóját, az angol parlament adókivetési jogát demonstrálandó, továbbra is fenntartották. A Szabadság Fiai ismét akcióba lendült, és megszervezte az 1773. december 16-i bostoni teadélutánt. Ezt az eseményt tekintik a függetlenségi háború közvetlen előzményének.
Eszmék Liberalizmus John Locke liberalista eszméi nagyban befolyásolták a politikai gondolatokat a forradalom mögött. Ő mondta ki, hogy az emberek természetes joga az, hogy megdöntsék vezetőik hatalmát, ha azok a vezetők elárulják az (angol) emberek történelmi jogait.
Locke 1660-ban a Two Tracts on Government című írásában fejti ki az állam kialakulásáról és működéséről szóló érveit: az államformát az határozza meg, hogy a közösség kinek (kiknek) a kezébe teszi le a hatalmat. A fentiek alapján különböztethető meg egymástól a demokrácia, az oligarchia és a monarchia. Locke tipológiája tehát az arisztotelészi osztályozást követi annyiban, amennyiben a hatalom gyakorlóinak személye alapján csoportosít.
Az államforma demokrácia, ha a ”többség kezében van a közösség egész hatalma azok felett, akik először egyesülnek társadalommá és ezért a többség használhatja ezt a hatalmat arra, hogy időről időre törvényeket hozzon a közösség számára…” Az oligarchia abban különbözik a demokráciától, hogy itt néhány kiválasztott ember jut hatalomhoz – általában nem választás útján –, s ez a hatalom öröklődik utódaira.
Végül a monarchia utópikus jegye, hogy a közösség egy embernek adja át a hatalmat, amely örökletes monarchiává lesz, amennyiben egy ember és örökösei birtokolják; választott monarchiává pedig akkor, ha a közösségre száll vissza a monarchia választásának joga annak halála után.
Politikai csoportok Patrióták Az amerikai függetlenségi háború során a függetlenség mellett harcolókat patriótának, whigeknek vagy forradalmiaknak nevezték. (A patriot angol szó hazafit jelent.) A patrióta terminus a háborút megelőzően is használt volt, az American Patriot Party tagjait jelölendő. A patrióták különféle társadalmi rétegekből kerültek ki, filozófiai nézeteik is különböztek. Eltérő becslések láttak napvilágot a patrióták számáról, létszámukat a társadalom 30-40%-ra teszi.
Lojalisták A patriótákkal szemben lojalistáknak, tory-nak nevezik azokat az amerikaiakat, akik hűségesek maradtak Nagy-Britanniához és az angol koronához. A háború során a patrióták sikeresen elnyomták a lojalista tevékenységeket, így fegyvert a lojalisták csak akkor tudtak ragadni, ha brit erők voltak a közelben. A háború során és után több lojalista emigrált, kis százalékuk később visszatért. Az akkori amerikai társadalom 15-20%-ra becsülte a lojalisták számát.
Semlegesek A társadalom maradék része (kb. 30%-uk) a háború végéig semleges maradt.
A háború Bostoni hadjárat – 1774–1776 250px|thumb|left|A brit sereg Concordban 1775. április 19-re virradó hajnalban Thomas Gage tábornok 700 embere, Francis Smith ezredes vezetésével indult el Lexington és Concord felé. Kettős céljuk volt: a lázadók concordi hadi készleteinek elkobzása, illetve John Hancock, és Samuel Adams letartóztatása. A sereg közeledtére amerikai hírnökök fellármázták a környéket, egybegyűlt a lexingtoni milícia. Sokan még fegyver nélkül voltak, ők elindultak fegyvereikért, így összesen 39 ember állt csatasorban a brit sereggel szemben, a patrióta Parker kapitánnyal együtt. Kevés és ellentmondásos adat van arról, mi történt azután, hogy a két sereg találkozott. Állítólag mindkét csapat vezetője kiadta parancsba, hogy senki ne tüzeljen, de valaki mégis lőtt, majd a keletkezett zűrzavarban eldördült egy sortűz is: 8 amerikai meghalt, a többiek elmenekültek, a másik oldalon egy angol katona sérült meg könnyebben. thumb|A lexingtoni csata A brit csapatok tovább indultak Concord felé, de ekkorra már fegyverben állt a vidék. Az amerikaiak a várost feladták, ám ahogy észrevették, hogy füst száll fel a városból – az angolok elpusztítottak 60 hordó lisztet, 500 font súlyú puskaport, eltüzelték az előre elkészített ágyútalpakat –, a farmerek megindultak a város felé. Buttrick őrnagy, az önkéntesek vezetője – nem tudván a lexingtoni eseményekről – parancsba adta embereinek, hogy ne tüzeljenek, míg az angolok nem tüzelnek. A seregek egy hídnál csaptak össze, az angolok visszahúzódtak. A brit katonák nehezen sorakoztak fel újra menetoszlopba, mert az amerikaiak minden irányból, sövények, kőfalak takarásából tüzeltek. Az angol sereg nem tudta felvenni a harcot ezzel a harcmodorral, odaveszett volna a 700 főnyi sereg, ha nem jön Lord Percy három ezreddel és egy tengerészzászlóaljjal felmentőként. A népi harcmodor jól bevált, de az amerikaiak tapasztalatlansága is meglátszott: a visszavonuló angol csapatokat könnyen csapdába ejthették volna, ha úttorlaszt emelnek, ehelyett a szárnyakon zaklatták őket.
Az angolok vesztesége 73 halott, 174 súlyos sebesült, 26 fogoly; a négyezerre becsült amerikai sereg vesztesége összesen 93 fő volt, és a sereg nem széledt szét a csata után sem.
Massachusetts törvényhozása április 23-án Artemas Wardot nevezte ki főparancsnoknak, és elrendelte egy 13 600 főnyi sereg toborzását. Több gyarmat segítséget ajánlott. Kirobbant a függetlenségi háború.