A zsidókérdéshez (eredetileg németül Zur Judenfrage) című írásműKarl Marx: A zsidókérdéshez. MEM 1. köt. 349–377. old. Karl Marx 1843-as munkája. 1844 februárjában jelent meg a Deutsch-Französische Jahrbücher első és egyetlen duplaszámában Párizsban, német nyelven.
A tanulmány gondolatmenete
Marx tanulmányában Bruno Bauer „A zsidókérdés” (1842) című művében és más írásaiban is hangoztatott nézeteit bírálta. Bauer azt állította, hogy a vallásos zsidóknak a többi németével egyenlő politikai jogokért folytatott harca értelmetlen, mert a zsidó és a keresztény vallás teológiai értelemben kizárja egymást, így Németországban, ahol a kereszténység államvallás, a zsidóság nem kaphat egyenlő politikai jogokat. Bauer logikája szerint a zsidóság politikai emancipációjának politikai feltétele a keresztény állam megszüntetése, vallási előfeltétele az ateizmus. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a zsidóknak le kell mondaniuk saját vallásukról. Marx így összegezte Bauer kérdésfelvetését:
„Hogyan oldja hát meg Bauer a zsidókérdést? Mi az eredmény? Egy kérdés megformulázása már a megoldása. A zsidókérdés kritikája válasz a zsidókérdésre. Az összefoglalás tehát a következő:
Önmagunkat kell emancipálnunk, mielőtt másokat emancipálhatunk.
A zsidó és a keresztény közötti ellentét legmerevebb formája a vallási ellentét. Hogyan oldunk meg egy ellentétet? Úgy, hogy lehetetlenné tesszük. Hogyan teszünk egy vallási ellentétet lehetetlenné? Úgy, hogy megszüntetjük a vallást. Mihelyt zsidó és keresztény felismerik, hogy szemben álló vallásaik csak az emberi szellem különböző fejlődési fokai, a történelem által levetett különböző kígyóbőrök, s hogy az ember ez a vedlő kígyó, akkor már nem vallási, hanem csak kritikai, tudományos viszonyban, emberi viszonyban vannak egymással. Akkor a tudomány az egységük. A tudományban pedig az ellentéteket maga a tudomány oldja meg.
A német zsidó főként egyáltalában a politikai emancipáció hiányába és az állam hangsúlyozottan keresztény voltába ütközik bele. Bauer nézete szerint azonban a zsidókérdésnek általános, a sajátosan német viszonyoktól független jelentősége van. Szerinte a zsidókérdés a vallás és az állam viszonyának, a vallási elfogultság és a politikai emancipáció közötti ellentmondásnak a kérdése. A vallástól való emancipációt feltételül szabja, mind a zsidónak, aki politikailag emancipálódni akar, mind az államnak, amelynek emancipálnia és magának is emancipálódnia kell.”Karl Marx: A zsidókérdéshez. MEM 1. köt. 350–351. old.
Új kérdésfelvetés
Bauer gondolatmenetének összefoglalása végén Marx leleplezte a szerző dogmatikusságát, doktrinerségét, a kérdésfelvetést új, általános alapra helyezte, s magát a politikai emancipáció általa korlátozottnak tekintett fogalmát helyezte kritikai elemzése középpontjába, illetve összevetette az igazi perspektívát nyújtó emberi emancipációval:
„Bauer tehát egyrészt azt követeli, hogy a zsidó mondjon le a zsidóságról, egyáltalában az ember mondjon le a vallásról azért, hogy állampolgárilag emancipálódjék. Másrészt szerinte a vallás politikai megszüntetése következésképpen a vallás általában-való megszüntetését jelenti. Az az állam, amelynek a vallás előfeltétele, még nem igazi, nem valóságos állam. »Kétségtelen, hogy a vallási képzet garanciákat nyújt az államnak. De milyen államnak? Az állam mely fajtájának?« (97. old.)
Ezen a ponton kitűnik a zsidókérdés egyoldalú felfogása.
Korántsem elegendő azt vizsgálni: Kinek kell emancipálnia? Kit kell emancipálni? A kritikának egy harmadik feladata is van. Azt kell kérdeznie: Mifajta emancipációról van szó? Milyen feltételek fakadnak a kívánt emancipáció lényegéből? Csak magának a politikai emancipációnak a kritikája a zsidókérdés lezáró kritikája és »a kor általános kérdésévé« való igazi feloldása.
Minthogy Bauer a kérdést nem emeli fel erre a szintre, ellentmondásokba keveredik. Olyan feltételeket szab, amelyek nem magából a politikai emancipáció lényegéből fakadnak. Olyan kérdéseket vet fel, amelyek nem tartoznak feladatához, és olyan feladatokat old meg, amelyek az ellőtte álló kérdést elintézetlenül hagyják. Ha Bauer a zsidók emancipációjának ellenzőiről azt mondja: »Csak az volt a hibájuk, hogy a keresztény államot mint az egyedül igazit előfeltételezték és nem vetették alá ugyanazon kritikának, amellyel a zsidóságot szemlélték« (3. old.), mi viszont Bauer hibáját abban látjuk, hogy ő csak a »keresztény államot«, nem pedig az »államot általában« veti alá kritikának, hogy nem vizsgálja meg a politikai emancipációnak az emberi emancipációhoz való viszonyát és ezért oly feltételeket szab, amelyek csak a politikai emancipációnak az általános emberi emancipációval való kritikátlan összecseréléséből magyarázhatók. Ha Bauer a zsidóktól azt kérdezi: Van-e jogotok, a ti álláspontotokból kiindulva, politikai emancipációt kívánni? akkor mi, megfordítva, azt kérdezzük: van-e joga a politikai emancipáció álláspontjának a zsidótól a zsidóság megszüntetését, az embertől egyáltalában a vallás megszüntetését követelni?” Karl Marx: A zsidókérdéshez. MEM 1. köt. 352–353. old.
A politikai emancipáció és a vallás
Marx a továbbiakban a zsidók politikai emancipációját Németország, Franciaország és az „észak-amerikai szabadállamok” tipikusként megjelenő példáján mutatta be. Mivel Németországban az állam és az egyház elválasztása még nem fejeződött be, IV. Frigyes Vilmos rendszerében az állam teológiai alapokon állt, a zsidó emancipáció kérdése teológiai kérdésként vetődött fel. Franciaországban az állam és egyház elválasztása előrehaladottabb fázisban volt, de a kereszténység még megtartotta az államvallás látszatát, így a zsidó emancipáció is tükrözi ezt a látszatot. Az „észak-amerikai szabadállamok” egy részében viszont teológiai tartalmát elvesztette, s helyette teljesen világi kérdésként jelent meg. A vallásszabadság megvalósulásának példája Bauer nézőpontját funkciótlanná tette, fellebbentette a fátylat korlátoltságáról. Ugyanakkor Marx rámutatott, hogy az „észak-amerikai szabadállamokban” a vallások nemcsak hogy nem tűntek el, hanem „eleven és életerős” létük vitathatatlan tény, csakúgy, mint az állam kiteljesedése, fejlettebb polgári szabadságjogi tartalma. Minthogy a vallás jelensége Marx számára egyfajta társadalmi fogyatékosságot mutatott – ebben Bauerrel közös nevezőn volt –, a fentiekből arra a következtetésre jutott, hogy nem a vallás határozza meg az állam jellegét, hanem éppen megfordítva, az állam a domináns, s a társadalmi korlátoltság oka az állam lényegében keresendő.Karl Marx: A zsidókérdéshez. MEM 1. köt. 353–354. old.
„Ha még a kiteljesedett politikai emancipáció hazájában is megtaláljuk a vallásnak nemcsak létezését, hanem eleven, életerős létezését, akkor bebizonyult, hogy a vallás megléte nem mond ellent az állam kiteljesedésének. Minthogy azonban a vallás megléte egy fogyatékosság megléte, ennek a fogyatékosságnak a forrását már csak magának az államnak a lényegében kereshetjük. A vallás a mi szemünkben nem oka többé, hanem csak jelensége a világi korlátoltságnak. Ezért a szabad állampolgárok vallási megkötöttségét világi megkötöttségükből magyarázzuk. Nem azt állítjuk, hogy meg kell szüntetniük vallási korlátoltságukat ahhoz, hogy megszüntessék világi korlátalkat. Azt állítjuk, hogy megszüntetik vallási korlátoltságukat, mihelyt megszüntetik világi korlátjukat. Nem változtatjuk át a világi kérdéseket teológiai kérdésekké. A teológiai kérdéseket változtatjuk át világi kérdésekké. A történelmet elég sokáig oldották fel babonává, most a babonát oldjuk fel történelemmé. A politikai emancipáció és a vallás viszonyának kérdése számunkra a politikai emancipáció és az emberi emancipáció viszonyának kérdésévé válik. Mi a politikai állam vallási gyöngéjét úgy bíráljuk, hogy a politikai államot, vallási gyöngéitől eltekintve, világi szerkezetében bíráljuk. Az állam és egy meghatározott vallás, például a zsidóság közti ellentmondást emberi síkra helyezzük, az állam és meghatározott világi elemek közti ellentmondássá, az állam és egyáltalában a vallás közti ellentmondássá, az állam és egyáltalában az előfeltételei közti ellentmondássá tesszük.
A zsidónak, a kereszténynek, egyáltalában a vallásos embernek a politikai emancipációja: az államnak a zsidóság, a kereszténység, egyáltalában a vallás alól való emancipációja. Az állam a maga formájában, a lényegének megfelelő sajátságos módon, mint állam, úgy emancipálja magát a vallás alól, hogy az államvallás alól emancipálja magát, vagyis úgy, hogy az állam mint állam semmilyen vallást nem vall, hogy az állam, ellenkezőleg, államnak vallja magát. A vallás alól való politikai emancipáció nem a végigvitt, az ellentmondás nélküli módja a vallás alól való emancipációnak, mert a politikai emancipáció nem a végigvitt, az ellentmondás nélküli módja az emberi emancipációnak.”Karl Marx: A zsidókérdéshez. MEM 1. köt. 354–355. old.
A politikai emancipáció kritikájának elmélyítése
Marx ezek után folytatta a politikai emancipáció korlátozottságának kritikáját, melynek során tömören kifejtette elidegenedés elméletének a kreutznachi kéziratokban addig elért eredményeit, amihez a kiindulási pontot a vallási elidegenedés kritikája nyújtotta. Ezt Ágh Attila a következőképpen foglalta össze:
„Marx korántsem szűkíti le a politikai emancipáció korlátozottságának elemzését a vallás fennmaradására, mégis kétségtelen, hogy a vallás kérdése itt ismét központi jelentőséget nyer, nem önmagában, hanem a társadalmi problémák kifejezőjeként. A valláskritika egyáltalában, Marx egész munkásságában az »Évkönyvek«-benDeutsch-Französische Jahrbücher éri el a tetőpontját. A vallás elsőrendű elméleti-politikai jelentősége – ahogy a »Bevezetés«-benKarl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. 378–391. old. maga Marx kifejti – a német helyzetből adódik, amelyben a fennálló minden kritikájának a vallás kritikájából kellett kiindulnia. Az elidegenedés kritikájában is a vallás a kiindulópont, elméleti-módszertani modell, s egyben az elidegenedés »legfelsőbb rétege«, legkönnyebben megragadható formája. A vallás földi alapját, állami-társadalmi bázisát Marx már fejlődése legkorábbi szakaszában felfedi, s ahogy az elemzése mind mélyebb szintekbe bocsátkozik alá, a vallási elidegenedés is mind mélyebb megalapozást nyer, egészen a jelen periódusig, ahol a vallás világi alapjainak feltárása a polgári társadalomig hatol le. Ezzel a marxista valláskritika lényegében megalapozást nyert, azaz egyfelől a vallásnak az alapvető társadalmi szférák által való meghatározottságának felfedése már a fiatal Marx munkásságában megadja a valláskritika kibontakoztatásának lehetőségét, addig szükségszerűségét életre hívja másfelől a konkrét társadalmi-politikai szituáció. Marx érett munkásságában viszont a vallás elveszíti már központi jelentőségét, s megoldott problémaként kikerül közvetlen érdeklődési köréből, a vallásra vonatkozó elemzései rövid utalásokká redukálódnak. A vallás tehát már igen korán »helyére kerül« a marxi rendszerben, és ezzel a továbbiakban elveszti különleges jelentőségét.”Ágh Attila: A marxi történetfilozófia kialakulása. Akadémiai Kiadó, Budapest 1975. 280. old.
Marx a politikai emancipáció korlátozottságának elemzését elmélyítve a következőkben áttért a magántulajdon problémájára. Thomas Hamiltonra, a polgári demokrácia nemesi kritikusára hivatkozva azt állította, hogy a választójogi cenzus eltörlése a magántulajdon politikai megszüntetése, ez azonban – fűzte tovább gondolatait Marx – csak a politika szférájában, elvont módon jelent megszüntetést, a „valóságos népélet” szférájában, a konkrét emberek körében éppen hogy kiteljesedés történt, s nemcsak a magántulajdon, hanem a születés, a műveltség, a foglalkozás különbségeinek terén sem valósult meg a konkrét megszüntetés: