bélyegkép|Mohini-ábrázolás (A móhiní áttam kecses, nőies táncforma, Kerala női tánca, egyike India klasszikus templomi táncainak)
India képzőművészete és építészete alatt a Hindusztáni-félsziget, azaz az ókori és a mai India, Pakisztán, Banglades és Srí Lanka területén keletkezett műalkotások és épített műemlékek összességét értjük. A különböző művészeti formákra, mint a képzőművészet (kerámia és szobrászat), a vizuális művészetek (festmények, barlangrajzok), és textilművészet, az építészetre és a díszítőművészetekre jellemzőek India sokszínű vallási életét tükröző, viharos történelmi korokra bontható stílusai. Ugyanakkor számtalan művészeti motívum szinte változatlanul fennmaradt az évezredek során.
A több ezer éves múltra visszatekintő indiai művészetek együtt élnek a kulturális hagyományokkal, a rítusok és a vallási gyakorlatok beépülnek a mindennapi élet eseményei közé. A számtalan belső és külső hatásnak kitett, nyelvileg, területileg, gazdaságilag és kulturálisan szabdalt ind társadalmak sokszínűségük ellenére egyedülálló állandóságot mutatnak a művészetek történetében. Ősi hagyományaikkal beoltották a mindenkori hódítók kultúráját és meghatározták Délkelet-Ázsia civilizációs fejlődését.
Az indiai iszlám építészetből táplálkozó 19. századi európai historizálást az indo-szaracén építészet szócikk mutatja be.
Történeti áttekintés bélyegkép|jobbra|150px|Anyaistennő-szobrocska az Indus-völgyi civilizáció időszakából bélyegkép|jobbra|150px| Pap vagy uralkodó szobra Mohendzsodáróból
Az indiai szubkontinensen élő, nomadizáló, pásztorkodó, és a már falvakban letelepedett, kezdetlegesen gazdálkodó őskori népek már a kezdetektől különböző vallási gyakorlatoknak hódoltak, hogy megünnepeljék a termékenységet vagy szimbolizálják küzdelmüket a természet erőivel. Ebből az időszakból is fennmaradtak szobrok és díszített műtárgyak, amelyek a női termékenység, vagy a férfi nemzőerő kultuszát szimbolizálták, és amelyek az indiai civilizáció meghatározó elemei lettek.
Indus-völgyi civilizációk India legrégibb civilizációja, az Indus-völgyi civilizáció az Indus folyó völgyében jelent meg. A kulturális felvirágzás ezeken a területeken kb. i. e. 2500-1500 évekre nyúlik vissza, és a legkorábbi művészettörténeti leleteket tartalmazza Dél-Ázsiában. Központja Harappa és Mohendzsodáro. Ezeket a városokat téglából építették, szabályos tervek alapján. A csiszoltkő-korszak eszközei mellett már a rezet is használták. Fejlett volt a szobrászata, bronz, kő és terrakotta alapanyagokból. Ismertek a pecsétnyomók, ezeken leggyakrabban a bika képét faragták ki, és máig megfejtetlen írásjelek is találhatók rajtuk. Általános volt a matriarchátus, az anyaistennő ábrázolása. A terrakotta szobrokon ismert volt egy púpos bika ábrázolása (más néven indiai zebu), amely példázza India és a Közel-Kelet kapcsolatát. Mivel a zebuk egyaránt megjelennek az Indus-völgyi ábrázolásokon és a mezopotámiai művészetben, feltételezhető, hogy ez a régió rendszeres kereskedelmi kapcsolatban állt Mezopotámiával és a Földközi-tengeri világ egyéb államalakulataival.
Árják Indiában, a hinduizmus kezdetei Az i. e. 1500-as évek elején új embercsoportok jelentek meg Dél-Ázsia északnyugati területein, az árják. Valószínűleg eredetileg nomádok voltak, és már az indoeurópai nyelvek egyikén beszéltek, feltételezések szerint óperzsául. Az ősi Indus-völgyi civilizációnak ez az árja népvándorlás vetett véget. A régebben ott lakó dravidákat meghódították és kultúrájukat beolvasztották a maguk kultúrájába, amelyet szent szövegeikből, a Védákból ismerünk. A klasszikus hindu vallási szövegek szakrális nyelve, a szanszkrit is ebben a régióban honosodott meg. A különböző helyi lakossággal kölcsönhatásban az árja nyelvű csoport végül uralkodóvá vált a Gangesz-síkságon és Észak-Indiában. A Rigvéda hindu szövegei jóval korábbi szóbeli hagyományokon alapultak, és i. e. 1200-ra már kodifikálták is azokat. Siva, a hindu trimurti (szentháromság) egyik istene már ekkoriban megjelent, valószínűleg az árja viharisten, Rudra nyomán alakulhatott ki, bár korábbi termékenységi istenségekre is emlékeztet. A hinduizmus korai, úgynevezett védikus időszakában már megjelenik Agni, a tűz istenének szobra, amely előtt volt szokás elfogyasztani a szent drogot, a szómát, a tűzáldozat bemutatása közben.
Az indoárják hódításával gyakorlatilag mintegy ezer évre megszűnt az ábrázolóművészet. A két nagy városban, Mohendzsodáróban és Harappában telepedtek le, viskóikat az eredetileg szigorú rend szerint épített házak között rendszertelenül helyezték el. Az írásbeliség megszűnt, szóbeli hagyományozással adták tovább kultúrájukat. Díszítés nélküli, nehézkes, vastag falú kerámiákat hoztak létre. A dravida nyelvű őslakosságot rabszolgának tekintették, ám azok kultúrája lassan beolvadt az árják kultúrájába. Kialakult a kasztrendszer, a falusi, anyaistennőt imádó vallási szokások keveredtek a dravida falloszkultusszal, az ősi Siva tisztelete a nágák és nagínik, férfi és női kígyóisten és a jaksák és jaksinik imádata számtalan istenalakot teremtett.
Az i. e. 800-tól, az Upanisadokban megjelenő metafizikai gondolatok tovább bővítették a hinduk vallási univerzumát, mítoszaikkal tovább bonyolították az istenekben bővelkedő panteont. Ekkor jelentek meg hatalmas mennyiségben azok a szöveges források is, ami mára megalapozta a ma ismert hinduizmus világképét. Ez a hinduizmus történetében még brahmanizmus néven ismert. Az örökös körforgás és folyamatos újjászületés tana (szanszára) is ekkor kapott filozófiai alapokat. Megjelent a karma, a következményekkel bíró cselekedetek tana, és az átman, a világlélek fogalma is. A szigorú rítusokkal és titkos tanításokkal őrzött brahmanizmus főpapjai a bráhminok, a legfelsőbb kaszt tagjai voltak, akik ellen több eretnekmozgalom is létrejött. Ezek közül a két legismertebb a buddhizmus és a dzsainizmus. Az i. e. 7. századtól az árják vezetésével egymással harcban álló törzsi királyságok jöttek létre, egyik legjelentősebb a Magadha Birodalom volt Rádzsgriha fővárossal. A magadhák kiemelkedő uralkodója Bimbiszára volt, az i. e. 6. században, a Saisunága- és a Nanda-dinasztia az 5., illetve a 4. században játszott szerepet. Az i. e. 5. században új fővárost alapítottak Pátaliputra néven. Az i. e. 3. század előtt, a brahmanizmus idején két nagy eposz keletkezett, a Mahábhárata és a Rámájana. Már ez az irodalmi anyag is fejlett művészetről tudósít, de mivel a brahmanista kultúra sokáig nem használt tartós anyagot, képzőművészeti emlékek nem maradtak fenn. Fából építkeztek, fát és csontot faragtak, falapokra festettek, ezért alkotásaik könnyen elpusztultak. E kor emlékei a népi agyagplasztikán kívül két kis aranylemez figura, a Föld-Anyaistennő ábrázolásai. Az i. e. 6. században perzsák hódították meg India északnyugati területeit. Ekkor a szétszabdalt királyságok és hercegségek korában a Magadha Birodalom udvari krónikásai már feljegyezték India történelmének fontosabb eseményeit. A nagyobb uralkodóházak városokat építettek, de templomok építéséről ekkor még nem esik szó. I. e. 326-ban Nagy Sándor seregével Baktria irányából a Hindukuson keresztül behatolt Indiába, ahol az Indus torkolatáig jutott. Ennek nem is annyira politikai, mint kulturális következményei voltak. A görög és indiai kultúra kölcsönösen hatott egymásra, jelentős műalkotások születtek, rövid ott tartózkodásuk alatt (másfél év) a hódítók hellenisztikus kultúrájuk nyomát hagyták a vidéken.
Dzsainizmus
150px|jobbra|Dzsain templom az rádzsasztáni Abu-hegyen
Ugyanezen időszak alatt, egy másik történelmi személy, Mahávíra (i. e. 540-468) a lemondást, az aszkézist, és a meditációt tanította, amellyel megvetette a dzsainizmus alapjait. Mint a hinduk, a dzsainok is hisznek abban, hogy az embert megszálló vágyak kínzó követeléseit csak a móksával, a megszabadulással és a megvilágosodás elérésével lehet elkerülni. A dzsain filozófia szerint huszonnégy „tírthankara”, gázlókészítő segíti az embert a megszabadulásban, ezek közül a vallásalapító Mahávira volt az utolsó. A gázlókészítőket ábrázoló szobrok letisztult formája, meztelensége szimbolizálja a dzsaina ideát, az érzékek teljes leválását, az elszakadást a világi vágyaktól.
A dzsaina művészeti alkotásokra jellemző a rendkívül kifinomult, már-már csipkeszerű díszítések halmozódása. Legszebb példái az Abu-hegy és Ranakpur dzsaina templomai, illetve Gommatesvara 23 méter magas 10. században készült monolit szobra. Ahogy a hindu templomok a táncoló figurái, úgy a dzsaina női táncosok szobrai a gudzsaráti Abu-hegyen olyan női érzékiséget jelenítenek meg, amelyben kifejeződik az az öröm is, amikor elkezdi a táncot és felkészíti a testét a mozgásra, egyben kifejezése ez a megvilágosodás egyfajta megtapasztalásának.
A dzsainizmus, akárcsak a buddhizmus, hangsúlyozza az érzékektől való elszakadást és a lemondást az anyagi világ érzeteiről, ugyanakkor ez a vallás ebben az időben kedvelt volt a gazdag kereskedők körében is, akik mecénásként vagyonokat költöttek a minél fényűzőbb templomok kialakítására, amely tükrözte gazdagságukat. Az Abu-hegyen kifinomult formákkal faragott fehér márványból emeltettek templomokat, fényűző, drága anyagokat használtak a díszítésekhez, amikkel a dzsaina templomi élet részét képező bonyolult rituálékat, előadásokat magasztosabbá, fényesebbé tehették. A templomok belsejében, központi helyen jellemzően valamelyik dzsaina tírthankara azaz „gászlókészítő” vagy dzsina puritán vonalakkal megformált ülő szobrát helyezték el, amint intenzív meditáció állapotban van. Ellentétben a táncosokkal, a dzsaina teljesen kivonul környezetéből, teste a tisztaság és erő szimbóluma.
Az egyik legdíszesebb dzsaina templom, a nyugat-indiai Rádzsasztánban, Ranakpurban található első tírthankarának Adináthának szentelt épületegyüttes. A legenda szerint Dharma Sáh, egy helyi dzsain üzletember kezdte el az építését a 15. században, isteni látomást követve. Építési stílusa a Rádzsasztáni Maru-Gurdzsara, amire jellemző a struktúrák és a kifinomult részletek egysége, mindkettő a Rádzsasztáni kézművesek magas technikai tudását dicséri. Több tudós úgy véli, hogy bár a tornyok alakja hasonlít az észak-indiai nágara templomépítési szokásokhoz, a komplexum valójában egyedi jelleggel rendelkezik, összekötő kapocs a Hojszala-dinasztia templomépítési stílusa (vészara) és a nágara sikharákl között. Világos színű márványépületek borítják be a 60×62 méter nagyságú területet. A templom jellegzetes kupolákkal, sikharákkal, egyedi tornyokkal és kupolákkal emelkedik egy hegy lejtőjén. Több mint 1444 márvány oszlop található a komplexumban, mindegyik másképp faragva, azaz nincs két egyforma pillér a komplexumban.
A Maurja Birodalom művészete bélyegkép|150px|jobbra|Asóka egyik oszlopa az oroszlánokkal, és a dharma kerekét jelképező csakrával 150px|bélyegkép|jobbra|Maurja-kori szobor a 2. századból