|} A Firenze-Róma vasútvonal egy 314 km hosszú, normál nyomtávolságú, kétvágányú vasúti pálya Olaszországban Firenze és Róma között. A vasútvonal 1866-ban nyílt meg és az új Direttissima (közvetlen vonal) megnyitásáig az ország fontos észak–déli közlekedési útvonala volt. Az új Firenze–Róma nagysebességű vasútvonal 1977. február 14-ei megnyitása óta ez a vonal lett a lassúbb vonatok útvonala. Több helyen kapcsolódik az új vonalhoz, így még napjainkban is több távolsági vonat közlekedik rajta hosszabb-rövidebb ideig. A vonalon eredetileg gőzvontatás volt, de már 1935-ben villamosították a teljes vonalat az országban használt 3 kV egyenárammal.

Története Szakasz MegnyitásFirenze–Pontassieve1862. szeptember 20.Chiusi–Ficulle1862. december 15.Pontassieve–Montevarchi1863. április 5.Róma–Orte1865. április 1.Ficulle–Orvieto1865. december 27.Montevarchi–Terontola1866. március 16.Orvieto–Orte1874. március 10.Terontola–Chiusi1875. november 15. A vonal tervezésének gyökerei az olasz vasútépítés kezdeteire nyúlnak vissza, még az 1859-es olasz államalapítás előtti évekre, ami magyarázza a vonal kanyargós vonalvezetését és helyenként kissé logikátlan útvonalát. Míg északon a Firenzétől északra húzódó Appenninek nehéz természeti akadályt jelentettek, addig délen a Pápai állammal közös politikai határ szintén gátolta a Rómával való vasúti összeköttetés kiépítését. A fizikai és politikai földrajzi adottságok miatt a vasútvonal a francia határtól indult, áthaladt a Szárd Királyságon (Piemont), Piacenzán és Bolognán, majd Anconába és végül Brindisibe vezetett. Ugyanakkor ugyanezek a földrajzi adottságok arra késztették a Pápai Államot, hogy Rómából Anconába vezető vonalat építsen ki. Hasonló okokból a Két Szicília Királysága is kelet–nyugati vasúti összeköttetéseket épített ki Nápolytól Termoli, Foggia és Brindisi felé.

A Róma, Orte és Foligno közötti vonal terve, amely megegyezik a jelenlegi Rómából az adriai kikötővárosba, Anconába, valamint Firenzéből Orte-ig vezető vonalakkal, 1846-ban, röviddel azután alakult ki a Pápai Államokban, hogy IX. Piusz lett a pápa, felváltva elődjét, XVI. Gergelyt, aki betiltotta a vasutakat, „chemins d'enfer”-nek (franciául „pokol útjai”; szójáték a „chemins de fer” kifejezésre, ami franciául „vasút” jelent). 1846. november 7-én a külügyminiszter engedélyezte egy vasútvonal építését, amely Rómát Anconával kötötte össze, hogy elérhetővé váljon Bologna és Modena, és összeköttetést teremtett az akkor az Osztrák Birodalomhoz tartozó Lombardia–Venetia vasútvonalával. A kiválasztott útvonal nagyjából egy ókori római út, a Via Flaminia nyomvonalát követte Orte-n keresztül, majd a Fossato-hágón át az Appenninek felett folytatódott. 1856 májusában koncessziót adtak egy Ferrovia Pio Centrale (Központi Pius-vasút) nevű társaságnak a pápa tiszteletére. A vasút mindössze tíz évvel később készült el, és 1866. április 29-én avatta fel az Olasz Királyság. A projektet, beleértve a már megépített szakaszokat is, 1865-ben már felvásárolta a Società per le strade ferrate romane (Római Vasúttársaság).

Eközben a projekt arra ösztönözte a Toszkánai Nagyhercegséget, hogy vasútvonalat építsen Firenze és a Római Vasúttársaság vonala közötti összeköttetésre. A vasútvonal számára a természetes útvonalat választották, amely az Arno-völgyön keresztül Arezzo felé vezetett, majd Perugián át a Pápai Államok határáig folytatódott. A koncessziót 1859-ben írta alá a nagyhercegség, majd 1860. március 24-én megerősítette az új toszkán tartományi kormány – amely éppen akkor került be az Olasz Királyságba. A livornói Augusto Pietro Adami és Adriano Lemmi vezette társaság 1860. szeptember 25-én Casertában Garibaldi által aláírt diktatórikus rendelettel újból megerősítést kapott. 1861. július 7-én az Olasz Királyság 96. számú törvénye jogilag jóváhagyta a Società delle Ferrovie Livornesi (Livornói Vasúttársaság) koncesszióját a már megkezdett építési munkák folytatására a „strada ferrata da Firenze per Arezzo fino all'incontro di quella da Roma ad Ancona” („Firenzéből Arezzo-n át a Rómából Anconába vezető vasútvonalig”) megépítésére. Az így létrejövő vonal nagyon hosszú és kanyargós volt, ugyanakkor rendkívül hasznosnak bizonyult számos korábban elszigetelt város és falu számára. A Firenze Santa Maria Novella és Pontassieve közötti, alig 20 kilométeres első szakaszt a Livornese Vasúttársaság 1862. szeptember 20-án nyitotta meg. 1863 tavaszán a firenzei vonal elérte Montevarchit, majd 1866. március 16-án Terontoláig készült el. A Terontola és Foligno közötti vonalat 1866 decemberében nyitották meg, ezzel teljes lett a Firenze és Róma közötti összeköttetés Perugián keresztül.

1862. december 15-én a Società per la Ferrovia Centrale Toscana (a Toszkánai Központi Vasúttársaság) – amely az Empoli és Siena közötti vonal koncessziójával rendelkezett – megnyitotta a vonal Chiusi–Chianciano Terme állomásról Ficulle felé vezető hosszabbítását, 1865. december 27-én pedig a vonal elérte Orvietót. Az 1874. március 10-i Orte-i hosszabbítás, valamint a Chiusi–Terontola-i elágazás lehetővé tette az útvonal lerövidítését. Eközben az 1865. május 14-i 2279. sz. törvény szerinti vasúti átszervezés nyomán a Livornese Vasúttársaság és a Toszkánai Központi Vasúttársaság beolvadt az újjáalakított Római Vasúttársaságba.

Chiusi–Terontola elágazás 1864. november 2-án megnyílt a Porrettana-vonal utolsó szakasza Pistoia és Pracchia között, ami a Firenze és Bologna közötti, az Appenninek átkelésével járó utazási időt 14 óráról (közúton) mindössze 5 órára csökkentette. Ez a tény, valamint a királyság fővárosának Torinóból Firenzébe történő áthelyezése miatt a fő forgalom az anconai útvonalról az új, Firenzébe vezető vonalra terelődött. Hamarosan azonban kiderült, hogy a vonal nem megfelelő és elavult, különösen miután 1870-ben Olaszország fővárosát Rómába helyezték át, ami azt jelentette, hogy a vonalon már a legtöbb vonat közlekedett. Bár az út számos kanyart tartalmazott a gyönyörű táj és az ősi városok – Narni, Terni, Spoleto, Assisi és Perugia – között, 1871-ben ez azt jelentette, hogy a Firenzéből 8:05-kor induló vonat 17:40-kor érkezett Rómába, vagyis 9 óra 35 percet vett igénybe a 372 km megtétele. Ezért úgy döntöttek, hogy Perugiát megkerülve lerövidítik az útvonalat. 1875. november 15-én új rövidítést nyitottak Chiusi–Chianciano Terme és Terontola között a Trasimeno-tó nyugati részén, általában sík területen, ami körülbelül 58 kilométerrel rövidítette a vonalat, és elkerülte a Perugián átvezető kanyargós vonalat, amely másodlagos vonallá vált. Az 1885-ös vasúti átszervezés során a vonal egy új koncesszió, a Società Italiana per le strade ferrate meridionali (Olasz Déli Vasúti Társaság) – más néven Rete Adriatica (Adriatikus Hálózat) – részévé vált, amelynek székhelye Firenzében volt.

Korszerűsítések A vonalat eredetileg egyvágányúként építették és gőzmozdonyokkal üzemeltették; szakaszosan kétvágányúvá alakították, majd 1935-ben 3000 voltos egyenárammal villamosították. A vonal azonban továbbra is lassú maradt, nem tette lehetővé a 100 km/h-nál gyorsabb haladást. A második világháború után megkezdődtek a munkálatok egy – a háború előtt már részben kidolgozott – projekten, amelynek célja a már a telítettségi határhoz közeledő vonalszakaszok négyvágányúvá alakítása volt. Az 1960-as évek elején lassan megkezdődött a megvalósítás, amely egy olyan projektbe torkollott, amely egy új, fejlett jellemzőkkel rendelkező vonalat és számos összeköttetést tartalmazott, lehetővé téve a nagysebességű vonatok és a közbenső állomásokon megálló vonatok egyidejű közlekedését ugyanazon a pályán. Az új vonalat ma Direttissima néven ismerik.

Kapcsolatok a Direttissimával A régi és az új vonal között az alábbi városoknál van kapcsolat: Valdarno észak Valdarno dél Arezzo észak Arezzo dél Chiusi észak Chiusi kelet Orvieto észak Orvieto dél Orte észak Orte dél

Irodalom

Jegyzetek

További információk Ferrovie dello Stato Italiane, FS Italiane Group Trenitalia Map - ACP Rail, ACP Rail International

Kategória:Lazio vasútvonalai Kategória:Firenze közlekedése Kategória:Róma közlekedése Kategória:Toszkána vasútvonalai Kategória:Umbria vasútvonalai