Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési élete

Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési élete – Szatmárnak, azaz Szatmárnémeti városának és vidékének számottevő szerepe volt a magyar irodalom fejlődésében és a művészeti életben. Költői, írói – a szakírók is – az irodalmi és művelődési élet minden jelentős mozgalmában részt vettek és vesznek. Szatmárnémeti magyar irodalmi élete a 19. században itt kibontakozott művelődési és sajtóéletben gyökerezik, amely azonban maga is valójában korábbi említésre méltó előzményeken alapul.

Előzmények

Szatmárból indult Erdősi Sylvester János, akinek munkássága jelentős a nyelvjárásokon felüli magyar köznyelv kialakításában. A Nagykárolyból indult Károli Gáspár (1529 körül – 1591) bibliafordítása évszázadokon át hatást gyakorolt nemcsak a protestáns egyházi, hanem a világi költészetre és szépprózára is. Az ő normáinak elterjesztésében különös jelentősége volt Papp István író 1753-ban Nagykárolyban létesített nyomdájának. A szatmárnémeti katolikus gimnáziumban igazgatóként (1780–86) működő Kreskay Imre Tamás kora ismert költője volt, Gvadányi József (1725–1801), az Egy falusi nótáriusnak budai utazása (1792) szerzője, a magyar felvilágosodást megelőző időszak neves költője a maga idején népszerű a külföldi szokások majmolásának bírálata révén is.

Az irodalom fejlődésében oly jelentős nyelvújítási mozgalom szellemi vezére az Érsemjénben született Kazinczy Ferenc, aki többek között a Szatmár megyéhez tartozó Sződemeter szülöttével, Kölcsey Ferenccel, a nemzeti felvilágosodás kimagasló képviselőjével, a magyar esztétikai irodalom, a modern műbírálat és a művészi szónoklat megalkotójával is közeli kapcsolatot tartott fenn. Nagykárolyban született Gaál József (1811–66), aki alföldi tárgyú novelláival és életképeivel Petőfi költészetének egyik előkészítője volt, s akit Szirmay Ilona című történelmi regénye (1836) és A peleskei nótárius (1836) című bohózata tett ismertté.

Nagykolcsról indult az 1848-as forradalom nemzedékének jeles publicistája, a Román élet c. útirajz írója, Oroszhegyi (Szabó) Józsa (1822–70), aki műszavaival az orvosi és vegytani szaknyelvet is gyarapította. Kortársát, Kováts Lajost (1812–90) reformpublicistaként, kora legképzettebb közgazdasági írójaként tartották számon. A maga idejében kedvelt lírai költő volt Petőfi Szatmáron élő barátja, Pap Endre (1817–51) és a másik költőtárs, a közérdekű kérdésekben publicisztikájával is állást foglaló Riskó Ignác (1812–90).

A szatmári születésű Mándy Péter (1784–1873) nevét nyelvjárási és etimológiai kutatásai mellett helyesírásunk egyszerűsítésének módjára vonatkozó javaslatai (1858) tették maradandóvá.

Szatmárnémetiből indult a híres szanszkrit nyelvész, Lugossy József (1812–1884), továbbá a 19. század második felének jeles novellistája, egyben az első magyar nyelvű élclap megalapítója, Lauka Gusztáv (1818–1902), a nagykárolyi születésű Bodnár Zsigmond (1830–1907), a neves irodalomtörténész, és Acsády Ignác történetíró (1845–1906), A magyar jobbágyság története című mű szerzője. Kisnaményen született Kiss Áron (1845–1908), a pedagógiai irodalom egyik megalapozó munkása, továbbá Barna Ferdinánd (1822–1894), a kiváló nyelvész és műfordító, és Zolnai Gyula (1862–1949), az első magyar nyelvtörténeti szótár (egyik) szerkesztője.

Szatmárnémeti iskoláiban tanult Bársony István író, Berey József elbeszélő, Csengery János klasszika-filológus, Madzsar Gusztáv irodalomtörténész és műfordító, Pataki Lajos tankönyvíró. Gimnáziumaiban számos olyan tudós-tanár tanított, aki iskolai munkája mellett irodalmi és publicisztikai tevékenységével, közlési lehetőségek megteremtésével, napilapok, folyóiratok indításával az irodalmi élet említésre méltó személyiségévé, elismert íróvá, költővé, műfordítóvá vált. A legkiválóbbak közülük: Aiben Mátyás, Bagossy Bertalan, Bakcsy Gergely, Dier Lajos, Fechtel János, Mátray Lajos, Sarmaságh Géza, Zombori Gedő.

Az irodalom ápolásának, az anyanyelv művelésének Szatmárnémetiben régi hagyományai vannak. A városban működő római katolikus hittudományi főiskola hallgatói már 1842-ben irodalmi egyesületet alapítottak, 1856-ban pedig létrehozták a Szent Alajos Társulatot, amely egészen 1948-ig működött, s a magyar nyelv művelését tűzte ki elsődleges céljául, bővítve ezt később a vallásos irodalom és a műfordítások szorgalmazásával. A magyar nyelv és irodalom művelését vállalta magára ebben az időszakban az 1882-ben alapított Széchenyi Társulat, a már 1862-ben kezdeményezett, de valójában csak 1892-től működő Kölcsey Kör és 1889-től a Szatmár Egyházmegyei Irodalmi Kör.

A Szatmáron jelentkező írók és tollforgatók számára – bár voltak korai lapkezdeményezések is (1862-ben például Tárogató címmel) – viszonylag későre, az 1870-es évek végétől megjelenő helyi sajtó teremtett elsődleges közlési lehetőséget. 1879-ben, szinte egy időben két lap is indul: a Szatmári Közlöny és a Tárogató, 1884-ben a Szatmár és Vidéke, 1891-ben a Heti Szemle 1897-ben a Szatmárnémeti. 1886–97 között jelent meg a Téli Esték. Ezek mellett az általános iskolai tanítók egyesülete indított havi szaklapot Tanügyi Értesítő címmel

20. század

A 20. századfordulótól Érmindszent szülötte, Ady Endre révén hallani a tájról (igaz: ő a Szilágyságról ír!). Nagykárolyból indul viszont és szülővárosát, valamint Szatmárnémetit megörökítő regényei, elbeszélései révén fut be Kaffka Margit (Levelek a zárdából – Nyár; Hangyaboly; Színek és évek).

A két világháború közötti szatmári irodalmi élet első megmutatkozása az 1924-ben megjelent Szatmári Antológia, amelyben együtt léptek közönség elé az akkori helyi és környékbeli írók, költők. A legtermékenyebb közülük Pakocs Károly, akinek ebben az időszakban nyolc vers- és prózakötete jelent meg. De nem csak az ő munkássága jelzi az időszak szatmári szellemi életében a vallásos kötődésű irodalom meghatározó jelenlétét: Scheffler János úti élményeit megörökítő könyvet is ad ki (Szatmártól Chicagóig. 1926), a Nagykárolyban élő református lelkész Kürthy Károly Virágos kertemből (1921) címmel, Szaniszló katolikus plébánosa, Magyar Bálint Harangjáték (1925) címmel verseskötetet jelentetett meg. Mellettük az elbeszélő és költő Joláthy B. Zoltán (Irodalmi egyveleg. 1937), Bakkay Béla (Bianca : verses regény. 1925) és Vigh Ernő tűnt ki, utóbbi Üres a nézőtér, sötét a rivalda c. prózai kötetével (1937), amely a színház világából meríti témáját.

1919 után tűnt föl a Kisgércen született Markovits Rodion (1888–1948), a Szibériai garnizon című, világhíressé vált regény szerzője. Szatmárnémeti szülötte Dsida Jenő (1907–38), akinek első verseit Benedek Elek itt megjelenő gyermeklapja, a Cimbora közölte. Egriben született és Szatmárnémetiben tanult Csűry Bálint (1886–1941), a jeles nyelvtudós, s itt élt (és alkotott) egy ideig Horváth Imre, a költő.

A lelkek épülésére és a hitélet elmélyítésére a két világháború között számos szerző írt és adott ki a vallásos irodalom körébe sorolható köteteket: Boros Jenő Halál és örökélet (1922) címmel jelentette meg húsvéti egyházi beszédeit és lefordította J. Haller Az evangélium nőalakjai (1930) c. munkáját; megjelent Bakkay Kálmán katolikus katekizmust és evangélium-magyarázatokat tartalmazó kötete: Vasárnapi és ünnepi leckék és evangéliumok magyarázata (1925). Scheffler Ferenc, Czumbel Lajos és Scheffler János fordításában itt készült el Franz Spirago háromkötetes munkájának (Felnőttek katekizmusa. 1928) magyar fordítása, és ugyancsak itt fordította le, bár Nagyváradon adta ki Scheffler János P. Iulian Eymard Szentáldozás – életforrás (1932) című munkáját. Nyisztor Zoltán két évben is katolikus könyvnaptárt (Nagy képes naptár. 1923 és 1925), Bélteky Lajos, Boros Jenő és Sárközi Lajos 1922–26 között Protestáns naptárt szerkesztett.

A város zsidó értelmisége is jelen volt az összképben: szellemiségének világnézeti (politikai) kérdéseket tárgyaló megnyilvánulása Jordán Viktor Erdélyi Zsidó Szövetség, Szatmári Csoport c. könyve (1927).

A városban (különböző élettartammal) 25 nyomda működött, melyekben a második világháborúig 208 magyar nyelvű könyv és 87 időszaki sajtótermék készült. Ezzel az összromániai magyar könyvtermelés viszonylatában Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Marosvásárhely után a 6. helyen áll, amihez főleg a Szabadsajtó Könyvnyomda (66 könyv és 25 sajtótermék), a Pallas Nyomda (30 könyv és 8 sajtótermék), Weisz Sándor nyomdája (16 könyv és 5 sajtótermék) és a Balogh Nyomda (10 könyv, 8 sajtótermék) járult hozzá.

Kiemelkedő, huzamosabb ideig megjelenő lapok a Szamos (1919–38 és 1940–44) és a Gara Ernő által Est (1922–23) címmel indított, később többször is címet változtató Hétfői Friss Újság (1922–40); rövidebb életű, de említést érdemel a kezdetben Kovács Jenő, majd Singer Nándor illetve Vidor Gyula szerkesztette Szatmári Hírlap (1921–22), a Manyák József, majd Vidor Gyula által szerkesztett Szatmári Hírlap (1928–29), a Joláthy B. Zoltán szerkesztette Szatmári Friss Újság (1930) és a Szatmári Népszava c. szociáldemokrata hetilap (1931–33; ezzel a címmel már 1919-ben jelent meg egy rövid életű, de rokon szellemiségű lap). Egyébként a sajtó terén is az egyházi és hitbuzgalmi lapoké az első hely: itt szerkesztették a katolikus egyház egyik legfontosabb ifjúságnevelő mozgalmának, a Szív-gárdának több lapját (Szív 1927–40 és 1935-től melléklapja, a Gyermekszív; Szívgárdista, 1923–40; későbbi címein Kis Apostol, Kis Keresztesek; Gárdavezető, 1929–37); itt jelent meg a Hildegárda c. egyházközségi értesítő (1929–40), a Ferences rend lapja, a Szeráf (1928–31), a Scheffler Ferenc szerkesztette Szabad Szó (1921–27) és Új Élet (1927–28), az Ilosvay Lajos, majd Pálos István, ill. Scheffler Ferenc szerkesztésében 1921–31 között kiadott Katholikus Élet c. tudományos, irodalmi és művészeti hetilap, amelyet 1942-ben Pakocs Károly indított újra és szerkesztett Szatmári Katolikus Élet címmel.

A református híveket az egész időszakon át heti rendszerességgel az 1911-ben alapított és Bélteky Lajos, majd Boros Jenő, ill. Sárközi Lajos által szerkesztett Egyházi Híradó kereste fel, amely címét 1942-ben Szatmári Református Híradóra változtatva 1944 júniusáig jelent meg megszakítás nélkül. De itt szerkesztette és adta ki 1930–38 között a Zsidó Jövő c. irodalmi és társadalmi havi folyóiratot Frischmann Dezső.

Említésre méltó még a Vidor Gyula szerkesztette Rendkívüli Újság (1921–25), Berey Géza lapja, a Mai Nap (1932–33) és az Óss József szerkesztette Reggeli Lapok (1939–40), továbbá az irodalmi vonatkozása révén is fontos, Benedek Elek nevével fémjelzett Cimbora (képes heti gyermeklap), a humoros, szatirikus Derű (1932–39), az 1921–29 között Molnár Imre szerkesztésében megjelenő Gazdák Lapja és a Szatmár megyei Gazdasági Egylet hivatalos közlönye, a Szatmári Gazda.

A századelő szellemi pezsdülésének jele, hogy a Református Főgimnázium 1918 januárjában szintén lapot indított Diákszó címmel. Ez, bár rövid életű (csupán az év októberéig jelent meg), nem maradt folytatás nélkül: az 1932/33-as tanévben az iskola diákjai újabb, kéziratos, indigóval sokszorosított lapot jelentettek meg Diákélet címmel, ebben láttak napvilágot Gellért Sándor első versei. A hagyományt 1947-ben élesztették újra, amikor ismét Diákszó címmel jelent meg iskolai lap (szerkesztői között találjuk az akkor még középiskolás Bura László nyelvészt és helytörténészt, Bretter György filozófust és Panek Zoltán prózaírót). Ugyanezzel a címmel 1972-től jelent meg iskolai lap, amikor, nem csak a szerzők között, de a szerkesztők egymást váltó névsorában is, ott szerepel a középiskolás Kovács András Ferenc neve.

A korszak nevezetesebb szerkesztői (a már említetteken kívül még): Diénes Sándor, Horváth Sándor, Kővári Ferenc, Lengyel István, Manyák József, Manyák Károly, Napholcz Pál, P. Olasz Péter, Tankóczy Gyula és Vidor Gyula.