A csatacirkáló tulajdonképpen a csatahajóhoz hasonló méretű és fegyverzetű, de annál jóval gyorsabb, viszont gyengébben páncélozott, a nehéz hadihajók közé tartozó hadihajótípus. Megtervezésekor a csatahajók óriási tűzerejét akarták ötvözni a cirkálók nagy sebességével. Az angol katonai terminológia a csatahajók különféle változataival (dreadnought csatahajó, pre-dreadnought csatahajó) a capital ship gyűjtőnév alá sorolja be. A csatacirkálók megjelenésükkor eredetileg a páncélos cirkálók szerepekörét vették volna át. Az első csatacirkáló a brit HMS Invincible volt, a típus legnagyobb méretű, legerősebb egysége a szintén brit HMS Hood. A tengeri nagyhatalmak közül Nagy-Britannia, Németország, Japán, Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok épített csatacirkálókat, egy átadott német egység pedig Törökország flottájában szolgált. Az utolsó csatacirkálókat, az Alaska-osztály egységeit az Egyesült Államok Haditengerészete (US Navy) állította szolgálatba a II. világháború idején. A Szovjetunió 1951-1953 között elkezdte 3 db Sztálingrád-osztályú csatacirkáló építését, de végül Sztálin halála miatt törölték őket.
A csatacirkálók fejlődésének a története
bélyegkép|300px|A HMS Dreadnought bélyegkép|300px|A HMS Invincible
Lord Fisher tervei alapján 1907-ben készül el a HMS Dreadnought, akkoriban a világ legerősebb hajója, amely forradalmasította a haditengerészetet, 10 db 305 mm-es lövege tűzerőben két és félszeresen felülmúlta az addigi legerősebb pre-dreadnought csatahajókat, amelyek maximum 4 db 305 mm-es löveggel rendelkeztek, így egy csapásra teljesen elavulttá váltak. Az HMS Dreadnought és 6 db féltestvére, a 3 db Bellerophon- és a 3 db St Vincent-osztályú csatahajó megépítésével a britek elsődleges célja az volt, hogy véglegesen eldöntsék a németekkel szembeni flottaépítési versenyt. Azonban a brit dreadnought-program ellentétes hatást ért el, Németország felvette a kesztyűt és a többi tengeri nagyhatlom is lelkes dreadnought csatahajóépítésbe kezdett. A britek további elképzelése volt, hogy minden egyes német építésű dreadnought csatahajóval szemben kettőt építenek. Ez majdnem sikerült is: a britek a háború előtt és alatt 34, míg a németek csak 19 dreadnought csatahajót építettek. A német fenyegetés, eleinte mégis nagy volt, mivel a brit hadihajók a világ minden táján szétszórva állomásoztak, míg ezzel szemben a német flotta kizárólag az Északi-tengeren összpontosult és egy koncentrált támadással veszélyt jelenthetett volna, ezért a brit Admiralitás saját csatahajóit rövidesen szintén a hazai vizeken koncentrálta.
1907-ben, a HMS Dreadnought elkészülte után Fisher a kedvenc elképzelésével, az HMS Invincible-val kezdett foglalkozni, neve legyőzhetetlent jelent. Ez egészen új koncepció volt: a hajók mérete meghaladta a kissé meghaladta az aktuális csatahajók méretét, fegyverzetük pedig csak kicsit volt könnyebb (8 x 305 mm), ám egy helyen hatalmas hátrányban voltak, a páncélzat terén. Megfelelő védettségük csak a páncélos cirkálók közepes kaliberű, 200-230 milliméteres lövegeinek gránátjai ellen volt. A tervezők úgy gondolták, hogy a hajó bármely cirkálót képes megsemmisíteni, ha pedig csatahajóval kerül szembe, akkor sebessége révén bármikor könnyen elmenekülhet. Ezzel az volt a baj, hogy ha egy parancsnok számára ilyen hajóegységek állnak rendelkezésre egy csatahajókkal vívott küzdelemben, akkor biztos, hogy beállítja őket a flottája tűzvonalába, így ott nem érvényesül sebességi fölényük. Az első körben 3 db Invincible osztályú csatacirkálót építettek. Ezek modern 20 000 tonnás egységek voltak 8 db 3005 mm-es ágyúval, 25 csomó tervezési és 25,3-26,5 csomó legnagyobb sebességgel, ám csak 152 mm-es páncélzattal.
Az Invincible osztályra a németek válasza a SMS Blücher nevű páncélos cirkáló volt. Ez ugyanolyan erős páncélzattal rendelkezett, fegyverzete pedig 6 db hexagonális elrendezésű kétcsövű toronyban elhelyezett 12 db 210 mm-es löveg. Gyengébb fegyverzete miatt nem nevezhető igazi csatacirkálónak, annak ellenére, hogy sebessége 25,8 csomó volt, így inkább a szokásosnál erősebb páncélos cirkáló volt. A britek ismerték a Blücher képességeit, és rendkívül lebecsülték azt, így nem nagyon tartottak a német csatacirkáló-programtól. 1911-ben V. György brit király megkoronázásának tiszteletére megrendezték a spiteheadi haditengerészeti szemlét. A teljes Királyi Haditengerészet felvonult és szinte minden ország tengerészete képviseltette magát egy hajóval és általában ide a legjobbat küldték. Németország részéről a Helgoland, vagy a Nassau osztály valamely hajóját várták, esetleg a Blüchert, így jókora meglepetést okozott a SMS Von der Tann Németország első igazi csatacirkálója, amikor megjelent az ünnepség előtt. A britek addig alig tudtak róla valamit, ám most sok minden kiderült. Az eredmények hidegzuhanyként érték a brit mérnököket: a német csatacirkáló nem tartozott a legszebb hajók közé, fegyverezte is csak 8 db 280 mm-es ágyúból állt, tehát kisebb kaliberű fegyverzettel rendelkezett, mint az Invincible, tervezési sebessége lassabb volt egy kicsivel (az elérhető legnagyobb sebessége a német hajónak volt nagyobb 79000 LE teljesítménynél 27,4 csomó), és jóval erősebb páncélzatot kapott, mint akármelyik későbbi brit csatacirkáló. Fishernél az elsődleges szempont a sebesség volt, a második a lehető legnagyobb kaliberű főfegyverzet, a harmadik pedig az extravagáns külső.
A németek megtartották az egyensúlyt a hajó páncélzata, fegyverzete és sebessége között, így hozva létre a világ akkoriban egyik legütőképesebb hajóinak számító német csatacirkálókat. Persze a létező legkorszerűbb brit dreadnought csatahajókkal ezek sem mérkőzhettek. Az angolok az Invincible terveiből indulva ki létrehozták az Indefatigable osztályt, amely nagyon hasonló volt az Invincible-hez, csak nagyobb volt és gyorsabb. Ezek körülbelül egy időben készültek a Von der Tann-nal. Hogy melyik volt a jobb, azt nem nehéz eldönteni: a Von der Tann a Jütlandi csatában 12 perc alatt elsüllyesztette az HMS Indefatigable-t, amely felrobbant és rekordgyorsasággal merült alá az Északi-tenger mélységeibe.
A következő brit csatacirkáló-osztály a Lion volt: 27 000 tonnás 213,4 méter hosszú óriás 8 db 343 mm-es ágyúval felfegyverezve, 27 csomós sebességgel, és relatíve gyenge páncélzattal. Természetesen extravagáns külsővel rendelkezett. A HMS Lion volt Beatty tengernagy zászlóshajója; testvérhajója, a HMS Princess Royal szintén Beatty rajában szolgált. Ellenfelüknek a német Moltke-osztály tekinthető A Moltke osztály két hajója, a SMS Moltke és a SMS Goeben is 1911-ben készült el, mindkét egység 25 400 tonnás vízkiszorítással rendelkezett, fegyverzetüknél megtartották a 280 mm-es ágyúkat, ám hátul még egy plusz tornyot helyeztek el a másik felett a Von der Tann-hoz képest. Páncélzata már a csatahajók színvonalát közelítette meg (300 mm-hez képest 280 mm-es fő övpáncél), ám tervezési sebességük így is elérte a 25 csomót (maximum Goeben 28,0 ill. Moltke 28,4 csomó). Nagyon jól sikerült hajók voltak: a Goeben egészen az 1960-as évekig szolgálta a török haditengerészetet (1948-tól állóhajó, 1963-ban adták el bontásra), míg a Moltke az Északi-tenger ütközeteiben állt helyt sikerrel. Annyi torpedótalálatot kapott életében, amennyivel a fél Királyi Haditengerészetet a víz alá lehetett volna küldeni, ám mindet túlélte, csak hogy a végzet a Scapa Flow-i roncstemetőben utolérhesse.
A következő brit csatacirkáló a HMS Queen Mary volt. Lényeges eltérést a Lion osztály hajóival szemben nem tudott felmutatni, egyedül a vízkiszorítása és a sebessége volt egy kicsivel nagyobb. Páncéllemezei korántsem nyújtottak elegendő védelmet, ám Fisher nem hallgatott senkire: őt csak a sebesség érdekelte. Jütlandnál aztán bebizonyosodott a brit csatacirkálók hibás konstrukciója: pár perc alatt 3 angol csatacirkáló került a tengerfenékre, köztük a Queen Mary is, amely a Derfflinger és a SMS Seydlitz német csatacirkálók tüzében kapott végzetes találatot. A robbanás darabokra szaggatta a büszke hadihajót. A Queen Maryt potenciális ellenfele süllyesztette el: a Seydlitz német csatacirkáló a Moltke osztály utódja volt, megtartva annak fegyverzetét, ám hosszabb, keskenyebb keresztmetszetű hajótesttel rendelkezett. Tervezési sebessége immár elérte a 26,5 (max 29,1) csomót, páncélzata pedig megegyezett a korabeli brit csatahajókéval. Harcolt minden jelentőbb tengeri összecsapásban az első világháború során. 1915 januárjában a doggerbanki ütközetben súlyos sérülések érték, hátsó lőszerraktáraiban majdnem robbanás történt, ennek eredményeképpen a németek fokozták a szúrólánggal szembeni védelmet az összes hajójukon. Jütlandnál ismét súlyosan megsérült, de még így, 5300 tonna vízzel a hajótestében is képes volt elérni a hazai kikötőt, igaz hogy hátramenetben a sérült orr-rész kímélése végett és két szivattyú segédhajó támogatásával. A hajó csak úgy tudott javításra a kikötőbe állni, hogy fő tüzérségét a torony fölső vízszintes páncélzatával együtt kiépítették, de azért visszaért.
A következő brit csatacirkáló a HMS Tiger volt, amelynek a sebessége már elérte a 30 csomót, fegyverzetéül megtartotta a 8 db 343 mm-es löveget, páncélvédettségét is feljavították, ám az még így sem érte el a Von der Tann szintjét. Egymás után elhelyezett három egyforma kéményével pompás hajó volt, sokak szerint minden idők egyik legszebb hadihajója, de sebezhető. Ennek ellenére túlélte a doggerbanki és a jütlandi csatát is. 1931-ben selejtezték le, 1932-ben lebontották.http://www.navypedia.org/ships/uk/brit_bb1_tiger.htm
A Dogger Bank-i ütközetben olyan súlyosan megsérült, hogy a német propaganda az elsüllyedését híresztelte. Míg a Királyi Haditengerészet a csatacirkáló kitalálója hibás utakon járt, a németek kiváló hajókat építettek. Nem volt ez másképp 1914-ben sem: nem sokkal a háború kitörése után új hajót állított szolgálatba a német Nyílttengeri Flotta: a SMS Derfflingert. Olyan jól sikerült hajó volt, hogy az egész első világháború legjobb csatacirkálójának kiáltották ki, ami pontosan fedte az igazságot. Valóban kitűnő konstrukcióval rendelkezett, nehéz volt elsüllyeszteni, súlyos sérülés esetén is harcképes maradt, elrendezése pedig már a második világháborús hajókat idézi, emellett megjelenése is felülmúlta bármely angol hajóét. A háború teljes egészében a felderítő század igáslovaként szolgált meglehetős sikerrel: testvérhajójával, a Lützowval együtt a Queen Mary és az Invincible brit csatacirkálókat küldték hullámsírba, és Beatty flottájában szinte nem szolgált olyan hajó, amely nem könyvelhetett el néhány találatot a Derfflinger osztály hajóitól. Hosszuk 210 m, szélességük 29 m volt, a hajók középvonalán elhelyezett 4 db kétcsövű toronyban elhelyezett 8 db 305 mm-es ágyút hordoztak, a hajótest oldalain kialakított kazamatákban pedig további 14 db 150 mm-es ágyút helyeztek el a mérnökök. A hajók páncélzata elegendő védelmet nyújtott akár a brit csatahajók elleni harcra is. Mindezek ellenére az egységek képesek voltak 25,8-26,6 csomós sebességre.
A Derfflinger harcolt a Dogger Bank-i ütközetben, ahol súlyosan megrongálta a Lion brit csatacirkálót. A jütlandi csatában már a Lützow is szerepelt, mint a felderítő század zászlós (parancsnoki) hajója, Hipper tengernagy irányítása alatt. A csatában rengeteg találat érte, többek között 4 db 380 mm-es gránát, hajótestébe betört a víz, percek alatt 7500 tonna víz árasztotta el alsó részeit, mégis hazai vizekre tudott evickélni.