A szimfónia műfaja a nyugati klasszikus zene világában jelentősebb, zenekarra írt kompozíció. Habár maga a kifejezés több különböző tartalommal is bír, kezdve az ókortól, ahonnan az a görög συμφωνία (kb.: szümfónia) = összhang, egyezség, megállapodás, együtthangzás szóból eredeztethető, majd az olasz sinfonia, ill. a német Symphonie közvetítésével született meg a ma ismert jelentése a többtételes, szimfonikus zenekarra írt művekre használva.Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon, Zeneműkiadó Vállalat, 1965.”Szimfonia” III. k. 452. o. Ugyanakkor a szimfónia a középkorban még hangszernév volt, majd a reneszánsz kortól a hangszeres zeneművek elnevezése lett, és ezt követően vált a 18. század végére az egyik legjelentősebb zenei műfajjá. A többtételes, zenekarokra komponált szimfóniáknak a klasszicizmusban meghatározott négytételes formája a romantikus zenében lassan átalakult, a tételek száma, formája is, valamint megszületnek a nem pusztán szimfonikus zenekarra, hanem kórussal is kiegészített zenekarra íródott szimfóniák.
Ókor Az ókori görög zenében általában konszonáns hangközt, speciálisan az oktávot jelenti; a rómaiaknál egy hangszernek neve, mellyel oktávákban kísérték az éneket. Hasonló értelmű a Kr. u. 7. század symphoniaci elnevezése, mellyel a pápai énekkar gyermek-énekeseit jelölték; ezek a fiúk a mélyebben éneklő férfiakat a felső oktávában kísérték. Az ókori asszír-babiloni kultúrában a Szimfónia név dudaszerű hangszert (görög források szerint symphoneion) jelentett.
Középkor Hasonlóképpen hangszernév volt a középkorban is, éspedig hol dudát, hol húros hangszert, tekerőlantot, vielle-t jelölnek ezzel a névvel (chifonie, symfonia).
Reneszánsz A 14-15. századtól kezdve a reneszánsz korban a symphonia elnevezést többszólamú, hangszeres darabok jelölésére kezdik használni. Elvétve ekkor is, később is, még vokális művet is jelöl.
Barokk A barokk zenében is hangszeres művet jelent, a 17. század elején egy ideig megkülönböztetik a hangszeres szonátát a sinfoniától; előbbi a polifonikusabb szerkezetű, a sinfonia pedig a homofonabb, akkordikus-harmonikus szerkezetű hangszeres kompozíció – és pedig többnyire több hangszerre szóló, ünnepélyes, bevezető tétel. Ez a megkülönböztetés mindinkább elmosódik ugyan, de a sinfonia lényegében továbbra is a nem annyira kontrapunktikus, mint inkább harmonikus jellegű, zenekari tutti-ból álló bevezető és közzenéket jelenti (operákban, oratóriumokban, kantátákban); némelykor zenekari intermezzóként (intermedium, ritornell) lép fel, néha rövidebb vagy hosszabb bevezető-szakasz, miközben a szonáta egyre inkább többtételes, önálló hangszeres kompozíciót jelent.
A 17. századi többtételes szvit- és partita-irodalom a század közepétől szintén bevezető tételként alkalmazza a sinfoniát. Mikor Jean-Baptiste Lully kialakítja a francia nyitány formatípusát és az a 18. század első felének szvit-irodalmát meghatározó módon befolyásolja, a francia típustól formailag eltérő olasz opera-nyitányt kezdik sinfoniának nevezni. Nagy általánosságban a sinfonia még a 18. század közepéig is az egytételes «entrée»t jelenti, míg a többtételes formákra (nyitányok, opera-szvitek) az ouverture elnevezést alkalmazzák. Az 1790-es években Londonban még Joseph Haydn szimfóniáit is ouverture-öknek nevezték.
1750 táján azonban a stinfonia formája átalakul, s csakhamar mint uralkodó műfaj nyomul az előtérbe. A korábbiakhoz képest mindinkább karakterisztikus, hajlékony, újszerű tematika lép fel, eleinte még nagy, kétrészes dalformában, melyből azután mind határozottabban kialakul a modern (Haydn-féle) kettőstémájú szonátaforma. Ez a korszakos átalakulás kétségtelenül az olasz (nápolyi) opera-sinfoniából indult ki, de nem az operanyitány keretei közt, hanem a zenekari muzsika és a kamarazene területén ment végbe. A kezdeményezés dicsőségéért a legkülönbözőbb területek vetélkednek, mint Nápoly és Milánó (elsősorban Giovanni Battista Pergolesi, Giuseppe Sammartini, Johann Christian Bach művei nyomán), a preklasszikus bécsi iskola (Georg Christoph Wagenseil, Monn), néhány észak-német mester (például Carl Heinrich Graun), a mannheimi iskola (Johann Stamitz, Richter), valamint a franciák (párizsi iskola: Michel Corrette, Jean-Marie Leclair, François-Joseph Gossec). Az új szimfónia-stílus úttörői közé tartozott Itáliában Antonio Vivaldi is.
A barokk kor simfoniáit a később kialakult szimfonikus zenekarnál kisebb előadóegyüttes szólaltatta meg. A zeneszerző sok esetben nem is jelölte, milyen hangszerelésben játsszák a művet.
Klasszicizmus A klasszicizmusban a többtételes szimfónia kialakulásánál a mannheimi iskola tagjai és egyik legjelentősebb képviselőjük, Johann Stamitz stiláris reformjai meghatározóak voltak, újításaik az egész utána következő generációra is hatással bírtak. Johann Stamitz már korai műveivel, az op. 1-es zenekari triókkal tudatosan átviszi az újabb többtételes szimfónia formáját – ahogyan azt például Pergolesi a triószonátákban kamaraszerűen alkalmazta – a nagyzenekarra. Az ő és követőinek (Franz Xaver Richter, Christian Cannabich) műveiben már vitathatatlanul előttünk áll a többtételes szimfóniák első tételben a kiforrott szonátaforma konstrukciója, azaz a tételben a két téma exponálása, középső részként a tematikus feldolgozás, majd a visszatérés.
További formai újításuk a szimfónia négytételes szerkezete, mely a klasszikus szimfóniákban leggyakrabban a következő: +TételFormaTempóHangnem1. tételszonátaformagyors (allegro)alaphangnem2. tételdalforma vagyszonátaforma vagyvariációs formalassú vagy mérsékelt (andante)alaphangnemtől eltérő (domináns,szubdomináns vagypárhuzamos dúr, ill. moll)3. tételtrióformaközepes tempótól (menuett)akár az egész gyorsig (scherzo)alaphangnem4. tételszonátaforma vagyrondó, ill. szonátarondógyors (presto)alaphangnem
A szimfóniákat ebben a korban megszólaltató együttes, a szimfonikus zenekar klasszikus tagoltsága: a vonósok csoportos, a fúvós hangszerek páros alkalmazása (2 oboa, 2 fuvola, 2 kürt, 2 trombita, üstdob) szintén a mannheimi mesterek (olasz buffa komponistáktól tanult) praxisa nyomán él tovább Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart szimfonikus életművében.
A mannheimi mesterek nyomán s az ő szellemükben művelik az új zenekari műfajt Luigi Boccherini, Gossec, Carl Ditters von Dittersdorf, Leopold Mozart és mások is; nagy részben az ő jellegzetes formájuk volt az, mely azután szellemben, formában, eszközökben és tartalomban egyaránt kitágult, elmélyült és halhatatlan virágzásra emelkedett Haydn, W. A. Mozart és Beethoven szimfóniáiban.
A 18. századvég szimfóniáinak első tételeiben általában világosan felismerhető az olasz intradasinfoniával, a francia nyitánnyal, a táncszvittel és a kamara-szonátával való formai kapcsolat. A harmadik tételként megjelenő menuette valószínűleg a szerenád- és divertimento-irodalomból vagy a szvitekből jutott a szimfóniákba. Az utolsó tétel legtöbbször rondó formájú (főként a rondó magasrendű, szonátaformával kombinált, szonátarondó mozarti típusa jellegzetes), de követheti a szonátaformát is. Beethoven a menüettet (mely már Haydnnál elveszítette nyugodt táncjellegét), scherzóvá alakította át, miáltal az utolsó stilizált tánc is kiszorult a szimfóniából s így annak utolsó kapcsolata is megszűnt a szvittel. A szimfónia kétségkívül itt, Beethoven művészetében érkezett el fejlődésének tetőpontjára. Beethoven megőrzi a szimfonikus forma alapsémáját, de valamennyi tétel kereteit kitágítja, monumentális arányokban épít.
A műfaj virágkora egyértelműen a klasszicizmus korszaka volt, a bécsi klasszikusok hatalmasszámú szimfóniái fémjelzik is ezt, mint Haydn 36 év alatt született 106 vagy W. A. Mozart 24 év alatt komponált mintegy 47 szimfóniája. "Haydn, (Franz) Joseph", The New Grove Dictionary of Music and Musicians, second edition, edited by Stanley Sadie and John Tyrrell, London: Macmillan
Romantika és az azt követő stílusok A 19. század romantikusai szimfonikus zenéjükben közvetlenül Beethoven stílusához kötődnek, amennyiben a szimfónia klasszikus kereteit őrzik s töltik meg – elsősorban Franz Schubert kezdeményezése óta – romantikus tartalommal, mint Carl Maria von Weber, Robert Schumann, Felix Mendelssohn Bartholdy, Louis Spohr. A század második felében Johannes Brahms, Pjotr Iljics Csajkovszkij, Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov, César Franck, Anton Bruckner és Gustav Mahler.
Gyakori a szimfonikus apparátus kórussal kombinált formája is, melyre Beethoven mutatott példát a 9. szimfóniában (Főbb művelői: Liszt Ferenc, Mahler). Beethoven utolsó szimfóniájának tradíciójába kapcsolódik a szimfonikus költemény új, romantikus formája is, mely a 19. század reprezentáns műfaja lett. (Hector Berlioz, Liszt, Franck, Camille Saint-Saëns, Richard Strauss, Antonín Dvořák).
20. század A 20. században a szimfóniaként jelölt művek stílusukban, formájukban további átalakuláson estek át. Leginkább a klasszikus és romantikus stílusra támaszkodó, konzervatívabb irány képviselői írtak többtételes szimfóniát. Köztük néhány zeneszerző, mint Dmitrij Sosztakovics, Sergey Rachmaninov és Carl Nielsen továbbra is a hagyományos, négytételes formában írták szimfóniáikat, míg mások, mint pl. Jean Sibelius vagy Richard Strauss egytételes műveket neveztek el szimfóniának. Sibelius 7., utolsó szimfóniája egytételes, Richard Strauss Alpesi szimfóniája (1915) szintén egytételes, amit huszonkét részre osztott fel, bár a szerző szimfóniának nevezte az egésznapos hegymászás élményeit felidéző művét, de inkább tekinthető ez szimfonikus költeménynek.
Mahler 8. szimfóniája, az „Ezrek szimfóniája” (1910) követi a négytételes formát, és egyúttal Beethovent is, ahogy hatalmas szimfonikus apparátust igénylő műve kórussal kiegészülve adható elő.
Ezek mellet a 20. századi kísérletek mellett volt szerző, aki a 18. század szimfóniáit próbálta megidézni, mint Prokofjev 1., Klasszikus szimfóniájában (1916–17), ill. Igor Stravinsky a Symphony in C-ben (1938–40).
Bizonyos hagyományok továbbra is megmaradtak, a szimfónia továbbra is a jelentősebb zenekari kompozíciót jelentette, míg kisebb lélegzetű, szimfonikus művekre vonatkoztatva használták a sinfonietta kifejezést.
Jegyzetek
Források
Symphony – Encyclopædia Britannica Szabolcsi Bence - Tóth Aladár: Zenei lexikon, Zeneműkiadó Vállalat, 1965.
Kapcsolódó szócikkek Szvit Szimfonikus költemény
Kategória:Komolyzenei műfajok Kategória:Zenei stílusok !