jobbra|bélyegkép|300px|Európai hadi tömbök 1914-ben
A Magyar Királyság az első világháborúban a központi hatalmak oldalán és az Osztrák–Magyar Monarchia részeként vett részt, nem külügyeiben független hatalomként. Hadicélja az ország területi integritásának megőrzése volt, amit az Orosz Birodalom expanzív, törekvéseibe a Szerb Királyságot is bevonó pánszláv politikája veszélyeztetett.A Központi Hatalmak hadicéljai Nagy háború blog, 2011. január. 11.“Tisza az 1914. novemberi orosz betörés tapasztalatait összegezve joggal érezhette úgy, hogy a preventív célok jegyében vállalt háborús részvétel indokolt volt (…) a szerb hadüzenethez adott hozzájárulás Tisza részéről valójában az egyedül a Monarchián belül elképzelhetőnek hitt magyar állami integritás védelmét volt hivatott elsősorban szolgálni, s ennek megfelelően a háború magyar háború is volt.” Szarka László: Az összeomlás és a nemzetiségek 1918 őszén. Magyar Nemzet 1999. október 16. Az első világháború 1914-től 1918-ig tartó hadműveletei néhány alkalommal a történelmi Magyarország területét is érintették: az 1914–15-ös orosz betörések során,Kónya Péter: Az orosz betörés Sáros és Zemplén vármegyébe 1914–1915-ben A „Nagy Háború” és emlékezete, Debrecen, 2015 87-96 o.A nagy háború írásban és képben 1. Északon és délen (Budapest, 1915) dr. Gáspár Artur: Az első kárpáti betörés dr. Gáspár Artur - Lándor Tivadar: A második kárpáti betörés 1914 őszén egy rövid szerémségi szerb támadással, majd a román hadsereg 1916-os erdélyi betörésekor. Ezeket a magyar haderő szövetségesei segítségével sikeresen elhárította, és az ország integritását a háború végéig biztosította. Az antant országaihoz képest csekélyebb gazdasági potenciállal rendelkező, több fronton lekötött, nemzetiségi problémákkal terhelt, a háború során egyre inkább a Német Birodalom alá rendelődő kettős monarchia azonban az első világháború végére szétesett,Mamatoy, Victor S.: The United States and East Central Europa 1914–1918. Princenton, 1958. 336. o. átadva helyét több (önmagát nemzetállamnak minősítő, de heterogén összetételű) utódállamnak.
A front és a hátország összeomlása 1918 októberében következett be. Az osztrák–magyar küldöttség 1918. november 3-án írta alá a padovai fegyverszünetet, amely azonban nem tartalmazott Magyarországra vonatkozó katonai és területi rendelkezéseket. Magyarország Ausztriától való függetlenségét kihangsúlyozandó, az 1918 őszén létrejött polgári demokratikus kormány miniszterelnöke, Károlyi Mihály magyar részről külön fegyverszünetet kötött, az ország déli és keleti határait rögzítő belgrádi katonai konvenciót. Ennek folytán a szerbek, a románok, majd az egyezményben nem említett csehek Magyarország általuk megszállt részén bevezették a saját közigazgatásukat.
Mivel az Antant hatalmak jóindulatában bízó, pacifista Károlyi-kormány leszerelte, majd feloszlatta a frontokról rendezetten hazaszállított magyar hadosztályokat, az országba benyomuló viszonylag kis létszámú szerb, román és cseh kötelékek akadálytalanul foglalták el az ország újabb és újabb területeit. Ezen a Károlyi-kormányt felváltó, rövid életű kommün is képtelen volt változtatni. Magyarország teljes területét megszállták, és a román erők 1920-ban, a szerb csapatok pedig csak 1921-ben hagyták el a megcsonkított Magyarországot. A Párizs környéki békeszerződések (ezeken belül a Magyar Királyság számára súlyos feltételeket megfogalmazó trianoni diktátum) a második világháború kitöréséhez vezettek. Magyarország 1918–1920 közötti külpolitikai és védelmi lehetőségei és az egyes politikai erők felelőssége mindmáig közéleti- és történészviták tárgya.A magyarországi történettudományban legalább két vélemény létezik: Károlyinak felelőssége van a trianoni határok kialakulásában. Múlt-kor történelmi portál, 2012. április 5. (Hozzáférés ideje: 2013. június 2.);
Magyar belpolitika a háború előtt bélyegkép|400px|jobbra|Magyarország hegy- és vízrajzi térképe. Mérték 1:1 800 000, Pokorny Tódor térképe 1898-ból A dualizmus korára mindvégig a kiegyezés mellett álló, mindenkori 67-es kormánypárt választási győzelme volt jellemző, tehát nem jött létre a nyugat-európai értelemben vett politikai váltógazdálkodás, másrészt az alkotmányos, parlamentáris berendezkedésű országok közül Magyarországon volt ez egyik legalacsonyabb a politikai joggal bírók aránya (a lakosság 7%-ának volt szavazati joga). A közjogi vita mellett az 1900-as és az 1910-es években meghatározókká váltak egyfelől a Tisza István által fémjelzett liberális politikai osztály, másfelől a polgári radikálisok és szocialisták közötti ideológiai törésvonalak, melyek nemcsak választójogi és társadalompolitikai kérdésekről szóltak, hanem a tradicionalizmushoz való viszonyról is. Tisza elvetette az általános és egyenlő választójogot, ugyanakkor távol állt tőle az antiszemitizmus. A baloldal jelentőségének megnövekedése mellett a 19. század végétől jelentkeztek az újkonzervatív, agrárius, klerikális és antiszemita pártszerveződések is. A fenti politikai erők vitái és a nemzetiségi törekvések ellenére a Magyar Királyság belpolitikai szempontból szilárdabb volt, mint a vele perszonálunióban lévő Osztrák Császárság, ugyanakkor a demokratizálódás elmulasztása és az ellenzéki áramlatok integrálásának hiánya jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1918–1919 kritikus éveiben ne jöhessen létre hatékony nemzeti összefogás.
1914-ben Tisza István miniszterelnök a háborúban való részvétel ellen szavazott, tartott ugyanis Oroszország Szerbia melletti kiállásától, továbbá a magyar–román határt sebezhetőnek tartotta. A hadüzenet után a korábbi álláspontját feladva Tisza mindvégig kitartott a háború végsőkig való folytatása mellett. 1917-re – szemben a háborút pártpolitikai különbség nélkül támogató irányzattal – négy politikai vonal alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspont volt, mely a háború folytatásához ragaszkodott. Andrássy Gyula és Apponyi Albert szintén háborúpártiak voltak, de mérsékelt (választójogi) reformokat is szorgalmaztak. A radikális ellenzék, élén a Justh Gyulát felváltó Károlyi Mihállyal – szövetségben a parlamenti képviselettel nem rendelkező szociáldemokratákkal és polgári radikálisokkal – komoly reformokat, földosztást, teljes körű választójogot és békekötést követelt. A negyedik áramlat a klerikális, antiliberális jobboldalé volt, melyet Prohászka Ottokár és Bangha Béla képviselt. A fenti politikai irányzatokkal szemben az 1910-es választási győzelemtől kezdve 1917-ig a magyar politikai életet Tisza István programja határozta meg.A századelő világa egy évszázad távlatából: nagyhatalmi politika, politikai nemzedékváltás, nemzetiségi és társadalmi mozgalmak (1903–1908). Korunk, 2007 december.
A Monarchia külpolitikai nehézségei bélyegkép|400px|jobbra|Az antant ígéretei és az antant szövetségeseinek területi követelései Az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területekre négy szomszédos állam tartott igényt: a cári Oroszország, Szerbia, Románia és Olaszország. Nehezítette a dolgot, hogy a politikai szempontból ellenségesnek számító (Olaszország és Románia esetében szövetségesből semlegessé, majd ellenségessé váló) államok kultúrdiplomáciájukat és tudományos életüket is a területi követelések szolgálatába állították.
Mivel a Távol-Keleten Japán, Közép-Ázsiában Nagy-Britannia állta útját, az orosz politika érdeklődése a világháború előestéjén újból Közép-Európa és a Balkán felé fordult. Az orosz hadicélok közé tartozott a Monarchia meggyengítése és a tengerszorosok megszerzése. A 19. századi magyar politikai és szellemi elit aggodalommal kísérte az orosz terjeszkedést és a pánszlávizmust, ezeket erősítette a ruszinok közötti orosz agitáció is. (Ebben nemcsak a magyarországi szláv lakosság átpolitizálódásának elutasítása látható, hanem a liberális magyar elitnek az autoriter berendezkedésű keleti nagyhatalomtól való félelme is.) Ugyanakkor az orosz–japán háborúban elszenvedett vereséget követően és saját belső problémái miatt 1908-ban, Bosznia-Hercegovina osztrák–magyar annektálása idején Oroszország nem tudott a Balkánon hatékonyan fellépni.Az antant hadicéljai. Nagy háború blog, 2011. január. 13. (Hozzáférés ideje: 2014. január 10.)
Az 1903-as politikai változások után orosz támogatást élvező Szerbia Bosznián kívül az Osztrák–Magyar Monarchia valamennyi délszláv-lakta területére igényt formált, ugyanakkor a szerb területi követelések Szegedet, Baranyát és a teljes Temesközt is magukban foglalták; utóbbi esetben Romániával, Dalmácia esetében Olaszországgal ütköztek az érdekeik. Bár némely vélekedés szerint 19. században kialakult illirizmus számított a Balkán-félsziget legveszélyesebb nemzeti radikalizmusának,Még jó, hogy nem Bosznia vagyunk. Index, 2009. június 4. (Hozzáférés ideje: 2013. június 2.) a szerb területi igények nyugati tudományos körökben is támogatókra találtak.
Jóllehet Románia 1882-ben csatlakozott a hármasszövetséghez (ebben az orosz fennhatóság alatt álló Besszarábia megszerzésének vágya motiválta), mindvégig a tervei között szerepelt Erdély és Bukovina megszerzése, sőt a román területi expanzió végső célja a Tisza vonala volt. A román politika arra is építhetett, hogy a román haderő egyedüliként került ki veszteség nélkül a balkáni országok első világháború előtti összecsapásából. Ugyanakkor mind a román, mind az osztrák–magyar külpolitikát a visszafogottság jellemezte az első világháborút megelőző években.
Olaszország a 19. századi országegyesítés következő felvonásának tekintette az első világháborúban való részvételt. Az olasz területi igények Tirolra, Isztriára és a dalmát partvidékre vonatkoztak. A Franciaországgal való ellentéteket (Nizza és Savoya 1860-as átengedése óta álltak fenn) 1900 után sikerült rendezni, így megvoltak a feltételei Olaszország antanthoz való csatlakozásának. Emellett az 1911–1912-es olasz–török háború egyértelműen rámutatott arra, hogy a nyugati hatalmak által gyengének ítélt Olaszországtól nem áll távol a katonai megoldás.Az olasz–török háború.
A hanyatló és a Balkánról mindinkább kiszoruló Oszmán Birodalom a cári Oroszországot tekintette fő ellenségének, de a 20. század elején diplomáciai síkon szembekerült a Monarchiával. Az 1878 óta megszállt Bosznia-Hercegovina 1908-as osztrák–magyar annexiója tüntetésekhez, az osztrák és a magyar áruk bojkottjához vezetett, ami a Monarchia számára nem elhanyagolható kereskedelmi veszteséget okozott.Boszniai válság
A Német Birodalom az első világháború során katonapolitikai szempontból aktívan támogatta a Monarchiát, összeomlását sok esetben német alakulatok akadályozták meg. Azonban német oldalról többen felvetették egy német dominanciájú Közép-Európa (Mitteleuropa) létrehozásának tervét, miközben Ausztriában létezett az alldeutsch mozgalom, amely Ausztria–Magyarország megszüntetését és egy egyértelműen német vezetésű birodalom létrehozását tervezte.
Magyarország katonai potenciálja bélyegkép|250px|A központi hatalmak elesettjeinek aránya A négyéves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel, köztük 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. A 3,4 milliós embertömegből 530 ezer esett el a harctéren, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba. A mozgósításokra jellemző, hogy az 1914-ben fős magyar királyi csendőrség legnagyobb részét is a frontokra vezényelték. Az is szembetűnő, hogy Magyarország, azon belül is a magyar származású katonaság jóval nagyobb arányú veszteségeket szenvedett el, mint a Monarchia többi népe (hasonlóan magas halálozási ráta a Lajtán túli osztrákok között fordult elő). Ennek oka az lehetett, hogy a magyar és az osztrák katonák motiváltabbak, képzettebbek és megbízhatóbbak voltak, mint a szeparatizmusra hajló nemzetiségek. A Monarchia hadseregének etnikai és vallási megoszlása emellett még azzal magyarázható, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó vidéki lakosságot nagyobb arányban mozgósították, mint a városiakat.
A háború kirobbanása
jobbra|bélyegkép|250px|1914-es propagandaplakát