A Debreceni Református Kollégium diákéletét a kezdetektől meghatározták a diáktársadalom szerveződései és kezdeményezései. A diákönkormányzat jelleggel működő Coetus iskolai törvényszéket működtetett, intézményeket hozott létre, követte a diákok hitéletét és tartotta a kapcsolatot a Kollégium fenntartójával. Mindezek mellett ténykedett a Kollégium falain kívül is, mint az 1739-es járvány idején, ami októberben 3493 embernek okozta a halálát, „jó életű, példás viseletű, ifjú prédikátorok látogatták, vigasztalták és imádkoztatták” a betegeket.
Története
A Coetus előzménye A 16. században a Debreceni Kollégium számára a wittenbergi egyetem jelentette a mintát. Az itt működő középkori alapítású főiskolát 1502-ben III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem emelte egyetemi rangra. A reformáció századában nagyszámú magyar diák tanult itt, és a reformáció elterjedése után a magyar peregrinusok által hazahozott (inkább Zwingli és Kálvin) nézeteket fogadták el Magyarországon. A wittenbergi egyetem diákjaik középkori szokás szerint nemzetenként kisebb diáktársaságokba, bursákba tömörültek. A wittenbergi magyar bursa igen korán megalakult, a Kollégiumban őrzött anyakönyvük (Matricula coetus ungarici in nacademia wittenbergensi collecti ab anno Christi 1522–1608.) az 1522-es évet nevezi meg kezdőévül. A társaság itt már Coetusnak nevezi magát, s évszázadokon keresztül ezzel a névvel illeti majd önmagát az önmagát igazgató debreceni diáktársadalom (a latin coetus szó jelentése: gyülekezet, társaság, csoportosulás). A wittenbergi Coetusnak saját pénztára, hitvallása és eskümintája volt, s a közösség lelki vezetésére, szellemi és anyagi ügyeinek intézésére tagjai 1555-től széniort választottak maguk közül. Az új tagok a széniorral való kézfogással és a törvények aláírásával kötelezték el magukat a Coetus szigorú erkölcsi és hitvallási rendje mellett. A század utolsó harmadában a wittenbergi magyar diákközösség élete kezdett elhalni, mivel az egyetem megmerevedett a lutheránus szellemben, és ez taszította a magyar diákokat, akik a kilencvenes évektől kezdve szívesebben utaztak a svájci reformáció szellemiségét képviselő Genfbe, Zürichbe vagy Heidelbergbe. A wittenbergi magyar Coetus jegyzőkönyvének bejegyzései 1609-ben megszakadtak.
A wittenbergi magyar Coetus és a Debreceni Kollégium diáktársadalmának kapcsolata nem teljesen világos a történészek számára, de azt sikerült bizonyítani, hogy a debreceni diákköztársaság belső rendjének és hagyományainak gyökere a wittenbergi magyar Coetusból ered. Innen vette át a Kollégium a subscriptio (aláírás) gyakorlatát is, s mivel a debreceni felsőbb tanulmányokra beiratkozott diákok névsorát, azaz a Sedes Stusdiosorum 1588-tól ismert, ez által az is bizonyított, hogy ekkorra Debrecenben kialakult már a háromszintű (elemi, közép- és főiskolai) kollégiumi képzés. Feltehetően ekkortájt alakulhatott ki wittenbergi hatásra a debreceni Coetus belső rendje is.
A diákok körülményei Történetükben több konfliktust jegyeztek fel a várossal (1627, 1629, 1644, 1648, 1657) mint fenntartóval. Ezek visszaszorítására készült a Leges Scholae Debreczenae, 1657-ben, amiben a Kollégium első, ismert törvényeit fogalmazta meg Komáromi Csipkés György rektor. Ezt erősítette meg a Dobozi-féle új iskolatörvény 1704-ben, kiváltva egy újabb diáklázadást. A tanulók kérelmezték a reform visszavonását, ám az iskola tanácsa elvetette kérelmüket, egy engedetlenkedő diákot pedig elfogatott. Erre még nagyobb forrongás támadt, mire a tanács kizárta az engedelmeskedni nem akarókat. Összesen 105 diák hagyta el ekkor az iskolát. Nagy részük később visszatért, és ismét beiratkozott a kollégiumba.
A kollégium épületében 355 kisebb-nagyobb tanuló lakott, a második udvaron levő kisebb diákszobákat kunyhóknak (Casae tiguriolae) nevezték 1750-ben. A tantermek száma 11 volt. A bennétkezésre elsősorban a gazda (oeconomus collegii) ügyelt, előbb polgári rendből, 1797 óta diákok közül választva; az ételadagot kiszolgáltató diszpenzátor, a kenyeret osztogató praebitor, az étkezők számát nyilvántartó provizor, a szolgálatot teljesítő szegény, alsóbb osztályú tanulók felügyelője pedig inspektor famulorum nevet viselt.
A sütőnőt (pistrix) és főzőnőt (coqua) özvegy nőkből választották ki. A táplált növendékeket (alumnusok) az alapítók nevéről nevezték, pl. mocsai alumnusok (1760); két esküdt diák fejenként 30-30 forintot nyert. Az egyes jótevők nevei emlékezetben maradtak, 1796-ban még Bocskai István és Bethlen Gábor alumnusaival találkozunk. Az összes alapítványoknál akkor 168 alumnus volt. Ezenkívül a magántanítványokkal rendelkező diákok hetesével összeálltak, 9 ilyen étkező társaság (quadra) volt, összesen 63 diák, akik jobbára a tanítványok szülei által főzött ételből kosztoltak. Ezt az étkezési módot paedagogiumnak nevezték. Voltak pénzt fizető tanítványok, nummisták, főző tanítványok, a szülők hetenként egy fazékba ételt küldtek, 7 főre valót, ezek voltak a cibisták, a szép fehér cipót küldők panisták, a mosást teljesítők lotorok, az ingyen tanítottak – minden magántanítóhoz beosztottak egy-egy szegény tanuló, ez utóbbiakat gratistáknak nevezték. Az olyan szegény diákokat, akik nem juthattak táphelyhez, vagy saját krajcárjaikat tették össze, vagy a polgárok asztalairól kaptak valamit, expectansoknak nevezték, és néha negyvenen is voltak.
A sokszor egyhangú diákéletből a városba érkezett magas rangú vendégek látogatása emelkedett ki, így például Paget lord, angol nagyköveté (1702), aki 3 diákot vitt magával akadémiákra; XII. Károly svéd királyé (1714), de főképpen II. József királyé (1770), akit a kollégium udvarán 2000 tanuló üdvözölt.
1816 után a diákok egyharmada a Kollégium új épületében kapott szállást a korábbiaknál jobb körülmények között, a többiek azonban továbbra is azokban az apró diákkunyhókban laktak, amelyek az előző évtizedekben az iskola köré épültek.
A vidéki segélygyűjtés 1892-ig fennmaradt; a legfontosabb része a helyi őszi segélygyűjtés – a köznyelvben kápsálás – midőn Debrecen lakosai házanként felkerestek, ki pénz, ki terménnyel járult a tápintézethez. Ilyen kéregetéskor 1891-ben bejött 864 forint 44 krajcár, a terménybeliek értéke 100-200 forint között lebegett. Ilyen alkalommal a legszegényebb lakos is hozzájárult a diákok fenntartásához. Az országos pénzgyűjtés – avagy a szupplikálás – is a zsinati döntés nyomán, szintén 1892-ben szűnt meg.
Az ünnepkövetség a 19. század végén is közkedvelt intézmény volt: 1890/91-ben a 3 ünnepen 398 egyén vett részt e jótéteményben, mi középszámítással tízezer forintot jövedelmezhetett, ezenkívül az ünnepkövetek a szénior részére 220 forintot, a tápintézetnek 260 forintot, a kollégium részére 140 forintot szolgáltattak be. A legációk száma 140-160 közt váltakozó. A börtönbüntetést 1873-ban eltörölték. Színház, bál államilag is tiltva volt, 1800-tól kezdve felsőbb rendeletek érkeztek. A szigor hanyatlani kezdett; 1841-ben a jogászok bált rendeztek s a színházlátogatást is engedélyezték. A „szolgatanulók” sorsa lassanként javult, 1842 óta karszolgák (pedellusok), hetesek s fűtők állításával az iskolai szolgálattól fokonként mentettek fel. 1879-ben eltörölték a „szolga” nevet, helyette a „szegény tanulók” megnevezést használták. A diákokat 1891-ben mentettek fel a tanórák csengetése alól; az új tápintézetben is rendes tagokká lehettek, bennlakást és tandíjmentességet élveztek. A tandíj a gimnáziumban 1888 óta felemelkedett, a protestáns tanulóé 20, a nem protestánsé 40 forint lett; a teológusé 12 forintra, a jogászoké 24 forintra emelkedett tanévenként; de 1/6 rész negyed és másik 1/6 rész féltandíj-fizetés kedvezmény kérhető volt. A képzést vállaló diákok mindnyájan tandíjmentesek voltak és a temetési éneklésre jártak, abból naponta jövedelmük származott. Pályamunkák után évente 4-500 forintot osztottak ki a nyerteseknek, ösztöndíjakból 179 tanuló 9500 forintot meghaladó összeget nyert. A 13-féle címen csoportosítható jótéteményekből a kegyes alapítók s jótevők adományaiból eredő forrásokból, a kollégiumi tanulók 51 739 forint összeget élvezhettek. Legújabb volt a Miklóssi Mózes hagyománya, 32 000 forint tőke, amely szintén ösztöndíj-alapot növelt.
A Coetus belső rendje és a fenntartóval való kapcsolata A Debreceni Kollégium felsőbb tanulmányokat folytató diákjai 16. század végén már dokumentálhatóan önálló diáktársadalmat alkottak, és magukat a communitas és az universitas scholae mellett leginkább a Coetus elnevezés használta. A fennmaradt diáknévsorok szerint a Coetusnak 1589-ben 51 tagja volt. Ez a szám a következő években folyamatosan emelkedett és a 17. század közepére elérte a kétszáz főt. A wittenbergi Coeteust még a szénior egyedül irányította, a fontosabb kérdésekben pedig a tagok összessége, a conventus döntött. A 17. századi Debrecenben a diáklétszám növekedése miatt ez a rendszer tarthatatlannak bizonyult, és kialakult helyette a képviseleti rendszer. Ennek legfőbb intézménye a senatus scholasticus volt, amely a széniorból, helyetteséből, a kontraskribából és az esküdtekből (jurátusok) állt. Ez a testület felügyelje a Coetus tagjainak hitbeli és erkölcsi életét, kezelte a pénzügyeit. A diákokat tanulmányi előmenetelük és magaviseletük alapján rangsorolta, és ezek alapján osztotta szét közöttük a jótéteményekből származó pénzforrásokat. Döntött a külföldi ösztöndíjakról a helyi préceptori és a vidéki rektori hivatalok betöltéséről, a legáció rendjéről. Bár nem maradt meg a Kollégiumnak a Coetus jegyzőkönyve, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy a 17. század első felében a szenátus még a tananyag tartalma és a rektor munkája fölött is felügyeletet gyakorolt.
A Kollégium életét 1792-ig a városi tanács felügyelte. Az iskola egyházi jellegét ez azért nem sértette, mert a felvilágosodás koráig a debreceni egyháztanács (konzisztórium) befolyásos tagjai jórészt a városi tanácsnak is tagjai voltak. A város iskola fenntartó jogát a Kollégiumot támogató erdélyi fejedelmek is tudomásul vették. Eme helyzetből következően a város gondoskodott az ifjúság anyagi és szellemi ellátásáról. Őröltetett, majd malmot adományozott az iskolának, ivóvizet hordatott a Kollégiumba, külföldi tanulmányutakat támogatott. Ugyanakkor kezdetben nem kívánt beleavatkozni a Coetus belső életébe.
Idővel azonban feszültségek támadtak a város és a Coetus között. Ezek többnyire anyagi természetűek voltak. Az 1627-es zendülés oka például az volt, hogy a városi tanács az iparos céhek diákoknak szánt adományát templomépítésre fordította. Újabb diáklázadások következtek 1629-ben, 1644-ben, 1648-ban, majd 1657-ben. Ezek visszaszorítására készítette el Komáromi Csipkés György rektor 1657-ben a Debreceni Kollégium első ismert törvényeit (Leges Scholae Debreczinae...). Ezek a törvények szűkítették a Coetus önrendelkezési jogait, megerősítették a Kollégium rektorának (ekkor még professzort jelent a fogalom) és a fenntartónak a pozícióit. E törvények annyira beváltak, hogy az 1704. évi törvényalkotás a több módosítással ugyan, de újra megerősítette. Az 1657-es rendelkezések értelmében a szenátus intézménye megszűnt, ez viszont nem jelentette a diákok önrendelkezésének teljes megszűnését, korlátozását viszont igen.