A monasztikus rendek a keresztény szerzetességben olyan rendek, melyeknek egyes házait, monostorait, apátságait csak laza szálak (ún. monasztikus kongregációk) fűzik egybe, mindegyik szinte önálló (és önellátó), független életet él; tagjai a világtól elvonulnak („fuga mundi”), apostoli feladatot eredeti formájukban nem vállalnak, Csizmazia Piacid: A monasztikus élet mai irányai, 36–43. oldal „A II. vatikáni zsinat (1962–1965) után a mai monasztikus közösségek nagy többségében, kontemplativ vonalon is, nagyobb a készség és vágy a világ felé való pozitív kinyílásra, fokozott szeretetszolgálatra; az egyház és az emberiség nagy szándékaiért való imádságon és áldozat-felajánláson túl közvetlen találkozásra, megértésre, emberi szolgálatra is.” Ennek értelmében pl. lelkigyakorlat, lelki gondozás formájában vendégeket is fogadnak közösségükben. fogadalmukkal meghatározott helyhez kötik le magukat; közös vonásuk a szabályzatuk szerint különböző mértékű, de hangsúlyos szemlélődés, a közös élet, az egyéni és közösségi zsolozsma (kar-ima), az ünnepélyes fogadalom.Uj Idők Lexikona 17-18. Monasztikus (Budapest, 1940)
A monasztikus rendeket a különböző fokú klauzúra (elzártság) A klauzúra, a szerzetesek számára fenntartott, a világiaktól elzárt épületrész. A keleti egyházban a fogalom hivatalosan 451-ben jelent meg a khalkedoni zsinat alkalmával. Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége, Dinasztia K. Budapest, 1998. I. k. A–K. 666. o. is jellemzi. A női rendekre mindig is fokozottabban érvényesített, fokozatos szigorítás (6–18. század) után 1969-ben a klauzúrára vonatkozó követelmények enyhültek, rugalmasabbá váltak.Venite seorsum instrukció. Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége, Dinasztia K. Budapest, 1998. I. k. A–K. 667. o. és Verbi Sponsa. A szemlélődő élet és a monasztikus szerzetesnők klauzúrája. Instrukció (1999) Szentszéki dokumentumok a megszentelt életről, 1964–2002. Szerk. Tőzsér Endre SchP. Bp. 2007. 20., 407–420. o. Lásd előbbi forrást: Szentszéki dokumentumok a megszentelt életről, 1964–2002. Szerk. Tőzsér Endre SchP. Bp. 2007. 20., 407–420. o. Megtekintve 2021-09-28 A klauzúra legszigorúbb alkalmazása a remeteség hagyományait őrző kamalduli és a karthauzi rendnél figyelhető meg.
A monachizmus A monasztikus vagy monachus vagy monakhosz a szerzetesség vagy remeteség életformájának tagja volt. A monasztikus szerzetesség ma a vallásos élet egy általában olyan önkéntes formája, mely során az egyén lemond a saját tulajdonáról, világi igényeiről és követeléseiről, anyagi javairól, és önmagát teljesen a szellemi, spirituális életnek, vallási elmélkedésnek szenteli; esetleg az aszkézis különböző módjait is gyakorolja eközben.
A monachizmus ma egyet jelent a regulát követő, imának és elmélkedésnek szentelt élettel, társulva a regulák szerinti, „Isten jelenlétében” végzett kemény munkával („ora et labora”), s fogadalmuk szerint a monasztikus erények, a tisztaság, a szegénység, az engedelmesség (alázat) szüntelen gyakorlása. A „monasztikus hagyományokhoz való visszatérés” kifejezés azt a koronként felelevenedő törekvést jelenti, mely az evangéliumi élet korai egyházatyák, rendalapítók által rögzített eszmeiségéhez és életideáljához való újbóli közeledést célozza.
Etimológia A görög eredetű szó (μοναχός), a monakhosz és az ebből származó latin monachus jelentése „magányos, egyedül álló” és arra a személyre alkalmazható, aki cölibátusban, illetve házastárs nélkül egyedül marad, és „Istennel köt házasságot”.
A μοναζόντες szó első előfordulása keresztény papirusztekercseken 324-re, illetve 334-re tehető. A magányosan élők megnevezésére használták, jelentése pedig „azok, akik egyedül élnek”, de van szír gyökerekre visszamenő értelmezési lehetőség is, amelyben a szó eredetileg a szorosan Krisztus-követőt jelenti.King, Peter: A monachizmus Nyugaton. A monasztikus szerzetesség története a Latin Egyházban, Budapest, Szent István Társulat, 2007. 15. oldal A kifejezést Atanáz patriárka Remete Szent Antalról írt görög nyelvű, és számos másolatban elterjedt életrajza tette közkeletűvé, majd Jeromos latin fordításában rögzült a latinizált változat: monachos/monachus. Jeromos szerint egyedül élőt jelent, más magyarázat szerint belsőleg egységeset, vagy egyetértőt, illetve az egyszülött követőjét.Deák Viktória Hedvig OP: Egyháztörténelem I. Sapientia Szerzetesi és Egyháztudományi Főiskola. Jegyzet. Budapest, 2005. 54, 57–58. oldal
A fogalom tartalmi változásai
A 4. századtól a nyugati kereszténységben a „magányos”, „egyedüli” jelentésben terjedt el a monakhosz szó használata.
Cassianus és Jeromos szerint az az ember, aki egyedül él Istennel.
Ágostonos értelemben már nemcsak a remetéket, magányban élő anakhórétákat, hanem a közösségben élő cenobitákat is jelenti.
A középkor folyamán megmaradt a kétféle értelmezés, de a hangsúly egyre inkább a magányban, világtól elszakadva élő emberre tolódott el.
A monasztikus élettel kapcsolatban Jeromos háromféle típust sorol fel : anakhóréták, akik a sivatag magányában élnek, cenobiták, akik közösséget alkotnak, remobothok, a csavargó, léhűtő életet élő monachusok. Ep. 18 ad Eustochium, De Custodia Virginitatis
Cassianus ugyanezt a három típust sorolja fel, de harmadiknak a szarabaitákat nevezi.Collatio, 18 c. 7 Nursiai Benedek a regulájában a felsorolást kiegészíti egy negyedikkel, akiket girovágusok-nak (vándor monachusok) nevez, és így ecseteli őket: „Ezek egész életükön át más-más tartományban élnek, három-négy napon majd ebbe, majd abba a kolostorba szállnak vendégül. Mivel folyton csavarognak, soha meg nem állapodnak, saját akaratuknak és a torkosság ingereinek szolgálnak, minden tekintetben rosszabbak a szarabitáknál.”
A monasztikusok között külön csoportot alkotnak azok az aszkéták, akik nem szükségképpen vonulnak ki a világból.Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Bencés Kiadó, Budapest, 1996. I–II. kötet
Magyar nyelvünkben hiányzik a szó a monasztikus szerzetes jelölésére. A latinra megy vissza az olasz monaco, a német Mönch, az angol monk, a francia moine, a lengyel mnich szó. Nőnemben: monacha, monaca, Nonne, nun, moniale, mniszka. E kifejezések ősi alapítású, klauzúrás monostorok lakóira értendők. A kolduló rendiek Itáliában már fratrik, míg a soror, suora, Schwester, sister, soeur, siostra eredeti jelentésében: nővér az újabb kori, aktív nővérekre értendő, akik klauzúrán kívül tevékenykednek. King, Peter: A monachizmus Nyugaton. A monasztikus szerzetesség története a Latin Egyházban, Budapest, Szent István Társulat, 2007. Zakar Ferenc Polikárp O.Cist. zirci főapát előszava, 5.
Előzmények, antik szerzetesség
A korai keresztény szerzetesség a szellemi vezetés és irányítás legalább két korábbi hagyományának ötvözését jelenti. A keresztény szerzetesség kettős forrásozású, az aszkéta (vezeklő) életeszmény több úton valósult meg, a remete (eremita, anakhoréta) és a cenobita életmód fokozatos kiforrása, ötvözése. A vallástörténet a 19. században szerette kiemelni a szerzetesség előzményeit más vallásokban, ahol a cél szintén a lélek felszabadítása az istenivel való kapcsolatra, úgy mint a buddhista szerzetesek, az esszénusok, a therapeuták (Philón), a sztoikusok (visszavonultság, vagy a neoplatonikus szemlélődés), a Szerapisz-templom „remetéi”. De ezen elemek egyike sem tudja megmagyarázni a szerzetesség több helyen egyszerre való feltűnését. Másrészt az első monachusok nem voltak művelt emberek, honnan tudtak volna ezekről a példákról. Deák Viktória Hedvig OP: Egyháztörténelem I. Sapientia Szerzetesi és Egyháztudományi Főiskola. Jegyzet. Budapest, 2005. 55. o. Mindegyik tartalmazta a ritkább, időnkénti együttimádkozást, szemlélődést, vagy éppen fegyelmezett, szabályok szerinti együttélést vagy együttműködést is.
Keleti szerzetesség (monasztikus előzmények) Az őskereszténység aszkétáiról Órigenész szolgál másodlagos forrásból származó adatokkal. A 230-as években caesareai keresztény oktatóként tanítványait már egyféle vallási közösségbe szervezte. Az ős-remeték legismertebbike Remete Pál (aki körül közösségek települtek le) és Remete Antal. Ekkorra már körvonalazódni kezdtek a monachizmus intézményi keretei, ugyanis tanításai révén létrehozott már valamiféle egységet követői között.
Antal tanítványai három központot alapítottak az aszkéták számára a Nílus deltájától nyugatra, az Alexandria és Kairó közötti térségben. (Szent Ámon és követői alapították meg 325-ben Nitriát. A Cellák (Kelliá) néhány évvel későbbi alapításúak, amikor Nitria aszkétái ide vándoroltak fokozottabb elszigeteltséget keresvén. Szkétiszt (Scythis) 330-ban alapították Makariosz és társai.
Az első szerzetesi (cenobita) közösséget Pakhomiosz alapította Tabennisziben (Tabenna), és regulát is kidolgozott. Halálakor már kilenc férfi és két női monostor létezett.
Nagy Szent Vazult a keleti szerzetesség alapítójának tekintik, szabályzata a keleti ortodox egyházra (de Szent Benedek közvetítésével a nyugati szerzetességre is) nagy hatással volt. A keleti keresztény szerzetesség lényegében monasztikus jellegű, mind katolikus vonalon (bazilita, maronita, mechitarista csoportok), mind az orthodox egyházakban.
Nyugati szerzetesség (monasztikus előzmények) Mai szerzők szerint a nyugati szerzetesség egyenes folytatása a nyugati aszketizmusnak.Deák Viktória Hedvig OP: Egyháztörténelem I. Sapientia Szerzetesi és Egyháztudományi Főiskola. Jegyzet. Budapest, 2005. 57–58. o.
Vercelli-i Szent Euszebiosz püspök klerikusaiból szervezett szerzetesi közösséget Ágostont megelőzve, de a monasztikus élet Szent Ambrussal kezdődött Mediolanumban (városon kívül alapított monostor). Tours-i Szent Márton 361-ben Ligugében megalapította az első európai szerzetes kolostort, majd a remete életmód eszményével Marmoutier monostorát, mely egész Galliára erős kisugárzást gyakorolt. Hippói Szent Ágoston regulái és Johannes Cassianus marseille-i kolostoralapításai és elméleti írásai voltak nagy hatással, utóbbi szintén Szent Benedek közvetítésével.
Középkor A keresztény monaszticizmus alapítójának tekintett Szent Benedek reguláját követő rendek lettek a legelterjedtebb monasztikus rendek: a bencések. A kora középkort vallási tekintetben bencés korszaknak nevezik, ugyanis a Szent Benedeki regula a 7. és a 11. század között (Anianei Szent Benedek tevékenysége és a Cluny monostorból kiinduló megújulási mozgalom hatására is) monopolhelyzetet nyert és az abban felvázolt életmód a hiteles keresztény élet és szentség egyedüli modellje lett.Deák Viktória Hedvig OP Egyetemes egyháztörténelem. Középkor I. Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2006. 4, 6. o.
A Brit-szigeteken Szent Patrik missziós tevékenysége nyomán a monasztikus, sőt a fokozottan aszketikus szerzetesi ideál gyakorolt igen nagy hatást. Szent Kolumba alapításai, (Iona, Bangor monostorai), majd a Patrik halálát követő száz év alatt az egész szigetet beborították a kolostorok. Az 5–6. század az ír szentek virágkora. Szent Kolumbán és tanítványa Szent Gál közvetítésével Galliában is terjedt ez a szerzetesi ideál, Kolumbán később benedeki regulán alapuló, de még szigorúbb regulája (Luxeuil, Sankt-Gallen).