Az unitárius egyház irodalmát elsősorban – még a 16–18. században – a vallásos alkotások (a hitvitairodalom, a prédikációk, a katekizmusok, az imádságoskönyvek és az énekeskönyvek) és – az egyház 1568-as megalakulását követően – az irodalmi művek alkották, és könyvek formájában jutottak el az olvasni tudó hívekhez. A 19. század második felétől kezdődően, mindenre kiterjedő, szabadon gondolkodó egyházi emberek és világi hívek örvendeztették meg közösségüket az irodalom különböző változataival. A prédikáció és teológia műfaja mellett, születtek versek, elbeszélések, regények, történelmi leírások és változatos szépirodalmi alkotások. A kiadványok sokasága tette változatossá az unitárius egyházi irodalmat.

1568–1860 „Az unitáriusok 16–18. századi prédikációs irodalma jóval kevésbé ismert, mint más felekezeteké” – így kezdi Balázs Mihály és Keserű Gizella a Két ismeretlen régi magyar vers című dolgozatát. A rendszerváltást követően, az 1990-es évektől ez a hozzáállás megváltozott, hiszen egy Unitárius Prédikációirodalom Kutatócsoport kezdett el foglalkozni az ELTE szegedi tanszékén Balázs Mihály professzor vezetésével, az unitárius prédikációirodalommal, különös tekintettel a 16–17. század kevésbé ismert anyagait dolgozva fel. Másik fontos alapmű Balázs Mihály: Hitújítás és egyházalapítás között – Tanulmányok az erdélyi unitarizmus 16-17. századi történetéről. Harmadik alapmű, Gellérd Imre unitárius lelkészé, aki doktori dolgozatát 1958-ban szintén az unitárius prédikációirodalomból írta, Négyszáz év unitárius prédikációirodalma címmel.

További források, amelyek a 16–18. századi unitárius irodalommal foglalkoznak:

Retkes Attila: Unitarizmus Magyarországon a 16–18 században című dolgozatában szintén bemutatja azon prédikátorokat, akik valamilyen formában nyomot hagytak maguk után hitelvi és írott tanításaik következtében. Lovas Borbála és Szigeti Molnár Dávid szerkesztésében jelent meg a Dávid Ferenc és kortárs prédikáció irodalom című összeállítás, amely úgyszintén ismerteti azon prédikátorokat, akiknek irodalmi alkotása meghatározta korukat, és hatással voltak a közösségükre. Déri Eszter és Lovas Borbála: Magyarországi újkori prédikációk (16–18. század) szakirodalmi bibliográfiája 2020-ig című dolgozata ismerteti az unitárius irodalom kiemelkedő nagyjait is. Túri Tamás: Fejérvári Sámuel prédikációinak forráskezelése – Felekezetközi kompiláció az unitáriusok körében című munkájában elemzi az unitárius prédikációkat. Molnár Dávid PhD-értekezését a dési per és az unitárius írásbeliség a 17. század első felében témában írta.

Prédikációirodalom Fontos és kiemelkedő prédikátorok, akiknek munkái fennmaradtak és kutatások tárgyává váltak: Dávid Ferenc, Enyedi György, Szentábrahámi Lombard Mihály, Aranyosrákosi Székely Sándor. Kiemelkedő munkát végzett Kelemen Miklós lelkész-történész, aki több monográfiát is elkészített: Heltai Gáspár, Enyedi György, Szentábrahámi Lombard Mihály, Aranyosrákosi Székely Sándor, Brassai Sámuel, Ferencz József. Az ELTE kutatócsoportja kiemeli és részletezi a 16. századi és a 17. századi unitárius prédikátorokat.

Gellérd Imre négyszáz év prédikációirodalmában részletesen foglalkozik még a következő prédikátorokkal: Árkosi (Tegző) Benedek (1616-1660), Fejérvári Sámuel (1722-1781), Geyza József, ifj. Kozma Mihály (?-1815), Kozma Gergely (1774-1849), Körmöczi János (1762-1836), Szász Mózes (1780-1824), Füzi Ferenc (1785-1849), Sylveszter György (1786-1828), Benczédi Márton, Kis Mihály (1809-1889).

Fontos szerepet játszott a nyomda, ahol az unitárius könyveket kiadták. Kelemen Miklós lelkész-történész A XVI. század nyomdái és nyomdászai címmel készített ezzel kapcsolatban egy összeállítást.

Hitviták Dávid Ferenc tanítása erős ellenállást váltott ki mind a lutheránusok, mind a reformátusok körében, akik a reformációt befejezettnek tekintették, és a szentháromság dogmájához mint vallásuk alaptételéhez ragaszkodtak. Dávid Ferenc tanát eretnekségnek minősítették, és mindent elkövettek annak elnyomása érdekében. János Zsigmond fejedelem engedélyével és támogatása mellett 1566–1571 között nyilvános hitvitákat tartottak Tordán, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen, Váradon, hogy mindenki előterjeszthesse tanait, érvelhessen hitfelfogása és meggyőződése mellett, majd a hitvitát követően szabadon (az 1568-as tordai vallásszabadság értelmében) terjeszthesse továbbra is szószéken, élő szóban és könyvei által.

Még a következő dolgozatok találhatók a hitvitákról: Pap Gy. László: A váradi disputa, Szász János: Újra a budai disputáról, A pécsi disputa emlékére, Szentpéteri Márton – Viskolcz Noémi: Egy református-unitárius hitvita Erdélyben 1641-ben.

Unitárius költészet A naplóirodalom művelője Segesvári Szabó Bálint (1600-1654), akinek Napló c. munkája az 1606-tól 1654-ig tartó eseményeket örökíti meg.

Zsoltárt, egyházi éneket, imát írt és fordított Thordai János (1597-1636), akinek ismert munkái: Ismerd meg magad (1626), Zsoltár átdolgozás (1627), Katekizmus (1632), Énekeskönyv (1632), Reggeli és esti könyörgés (1632).

Szentmártoni Bodó János (1590 k. – 1648) a Historia Máris Magdol­nának … megtéréséről (1632), Bizonyos személyek között való beszél­getéssel (1623), A malom és az ácsmester dicséretéről szóló ének (1644) széphistóriákkal van jelen a század irodalmában.

Kolosi Török István (1610-1652): Az asszonyi nemnek nemességéről, méltóságáról és dicséretéről való ritmu­sok (1630), Szent János evangélista és apostol históriája (1635), A világi emberek bolondságán és nyomorúságán való siralom (1635), A kakas természetéről (1643), Az edgyes életnek kedvetlen és ká­ros voltáról (1643).

Felvinczi Györgynek (1648 u. – 1714 u.) a Comico-Tragoedia (1685), A tisztes és nemes kalmároknak vagy árus embereknek illendő dicséretei (1690), Az erdélyi protonotária és Cancellária dicsérete (1698), Ritkán kellő hűvös szellő (1706), A nyavalyáknak egymás közötti vetélkedése (1716), A magyar királyok emlékezete című munkája ismert.

A fenti gyűjteményt Kelemen Miklós állította össze, mely kivonata a teljes dolgozatának: 1. rész, 2. rész.

Thordai János zsoltárfordításai, Fiátfalvi György: Pokolbéli látomás, Szentmártoni Bodó János versei, Oroszhegyi Mihály: A fenyőfa dicsérete.

Énekeskönyv Az 1924 előtt megjelent unitárius énekeskönyvekkel, liturgiával és gyülekezeti énekléssel foglalkozó szakirodalom kifejezetten szegényes és ellentmondásos. A Kénosi–Uzoni-féle egyháztörténet szerint az első unitárius szellemiségű énekeskönyvnek egy 1566 körül – vagyis röviddel az Unitárius Egyház hivatalos megalakulása (Torda, 1568. január 13.) előtt – szerkesztett német zsoltárkönyv tekinthető. Várfalvi Nagy szerint ez a zsoltárkönyv „az erdélyi szász nyelvű unitárius ekklézsiákban egészen 1716-ig volt használatban”. A másik korai – zsoltárokat és egyes ünnepkörökhöz kapcsolódó énekeket is tartalmazó – unitárius énekeskönyv Isteni dicséretek, imádságok és vigasztaló énekek címmel jelent meg, s ennek keletkezését Várfalvi Nagy az 1570-es évekre, Dávid Ferenc püspökségének idejére teszi. Megfogalmazása szerint „hogy ez énekeskönyv Kolozsvárott és pedig a Heltai Gáspár nyomdájában látott napvilágot, azt unitárius volta és Heltai-féle betűi kétségtelenül bizonyítják”.

Az unitárius egyházzene fejlődését jórészt Aranyosrákosi Székely Sándor (1797-1854) munkássága határozta meg.

További munkák: H. Hubert Gabriella: Az unitárius éneklés kezdetei, Kanyaró Ferenc: A legrégebbi unitárius énekeskönyvekről, Hevesi Andrea: A 17. századi unitárius énekeskönyvek gyülekezeti énekanyaga és a 16. századi, 17. század eleji protestáns gyülekezeti énekhagyomány, Hevesi Andrea: Balassi-versek az unitárius énekhagyományban, Thordai János és az unitárius zsoltárfordítás.

1861–1918

Az 1861-ben megindított Keresztény Magvető volt az a forrás, ahonnan a liberális teológia erei szétágaztak és behálózták a történelmi Magyarország területén élő unitárius közösségeket. Az evolúcióra épülő, a töretlen és korlátlan fejlődés jegyében kialakuló klasszikus polgárság, a történelmi Magyarországon is markánsan jelentkező teológiai liberalizmus az unita­rizmust a dicső jövő ígéretével kecsegtette. A korszak meghatározó személyiségei és teológusai: Jakab Elek, Kanyaró Ferenc, Kőváry László, Brassai Sámuel, Kriza János, Ferencz József, Albert János, Péterfi Dénes és Simén Domokos a „jövő vallását” látták koruk unitariz­mu­sában. A jövendőbe vetett reménységet részint az 1825-től folyamatossá váló angol–magyar–amerikai unitárius kapcsolatok s az ezek nyomán kibontakozó liberális teológia táplálta. Másfelől az erdélyi unitárius egyház történetében és szervezetében is mélyreható változások történtek. Az unitarizmus 19. századi történetének egyik legjelentősebb eseménye volt a Boros György által 1885. augusztus 29-én alapított Dávid Ferenc Egylet. A Ferencz József püspök védnöksége alatt működő egylet céljának tekintette „az unitárius keresztény vallás, a hit- és erkölcstudomány, valamint a neveléstan körébe tartozó elvek és kérdések tisztázását, terjesztését, a keresztény vallásos és erkölcsi élet ápolását és emelését”. Szócsöve az 1888-tól megjelenő Unitárius Közlöny volt. Ez, eltérően a Keresztény Magvetőtől, amely a tudományos teológiai irodalmat szolgálta, az unitárius néplap szerepét töltötte be.

Az észak-amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel következménye, irodalmi téren, hogy nagyon sok észak-amerikai unitárius teológus munkája eljutott Kolozsvárra. Az erdélyi és észak-amerikai unitárius kapcsolat történetében jelentős eseménynek számít William Ellery Channing válogatott műveinek magyar nyelvre fordítása és kiadása. Fordították az unitárius tanárok 1870 és 1881 között: Kriza János, Ferencz József, Simén Domokos, Benczédi Gergely, Uzoni Gábor, Kovácsi Antal, Sándor Mózes, Kovács János, Marosi Gergely, Péterfi Dénes, Boros György.

A 20. század elején az unitárius folyóiratok száma tovább gyarapodott: 1905-ben a Székelykeresztúr vidéki lelkészkör szerkesztésében indult meg az Unitárius Egyház című, főként iskolai és egyháztársadalmi kérdésekkel foglalkozó havilap; 1907-től a lelkészkör Unitárius Szószék címmel egyház-szertartástani dolgozatokat adott ki; 1912-ben Egyháztársadalom címmel a küküllői egyházkör unitárius lelkészei indítottak folyóiratot. Ezek az időszaki sajtótermékek a második világháború befejezéséig kisebb-nagyobb megszakításokkal szolgálták rendeltetésüket, és szóltak ahhoz az olvasóréteghez, melyet szerkesztőik megcéloztak, elsősorban, de nem kizárólagosan, az unitárius egyháztagokhoz.

1918–1948

Ha az unitárius egyházi irodalom második korszakát (1861–1918) a liberális keresztény teológia és az unita­rizmus huszadik századi missziójában való derűlátó hit jellemezte, a harmadik korszakot (1918–48) a világháborúk borzalmait átélt közösség politikai, nemzetiségi, egyháztársadalmi és teológiai útkeresése. Az Amerikából hazatért Szent-Iványi Sándor 1927-ben az erdélyi unita­rizmus újraértékelését sürgette. „Látnunk kell – írta –, hogy a jelen unitárius teológia sem hivatalosan, sem gyakorlatilag nem döntött még a legelemibb kérdések felett sem, így, hogy vajon theisták, deisták, pan­theisták vagy agnosztikusok vagyunk-e” (Újraértékelni. Unitárius Szószék, 1927). A korszak vezető rendszeres teológusát, Varga Bélát is hasonló kérdések foglalkoztatták. Az 1935-ben írt Istenről való tudásunk gyarapodása a tudomány legújabb eredményei alapján (Unitárius Szószék 1935), valamint egy évvel később megjelent A szabadelvű kereszténység vallásos alapja (Kolozsvár, 1937) című kötete tanulmányaiban a vallásos liberalizmus alapelveit vette revízió alá, és megállapította: „A liberalizmusnak nem szabad többé a vallást sem elteoretizálni, sem elesztétizálni. A vallást nem lehet tisztán tudományosan, sem arisztokratikusan individuális módon kezelni. A vallást cselekedni kell a közösség érdekében. Ez a liberalizmus eredeti feladata. Minden egyéb hozzáadás.”

Trianon után