A Skandináv-hegység röghegység Észak-Európában, a Skandináv-félsziget gerincét alkotja. Európa másodikMivel Európát definíciója szerint keleten az Urál határolja el Ázsiától, ezért 2500 kilométeres hosszával megelőzi. leghosszabb hegylánca. Norvégia csaknem egészét borítja, Svédország északnyugati határvidékét adja és kis mértékben Finnország területére is kiterjed. Hossza délnyugat-északkelet irányban km, maximális szélessége 300 km. Két magashegyi zónája van, az egyik Norvégia déli részén, ahol a hegység – és egyben Norvégia – legmagasabb csúcsa, a Galdhøpiggen (2469 m) található, a másik Svédország északi részén, ahol a Kebnekaise (2102 m), Svédország legmagasabb csúcsa van. Finnország legmagasabb hegye is ehhez a hegységhez tartozik, ez az 1324 méteres Halti.
A Skandináv-hegység az ősi Kaledóniai-hegységrendszer maradványa (és így szerkezetileg a mai Kaledónia területén folytatódik, Skóciában), ami mintegy 400 millió évvel ezelőtt keletkezett a Laurentia (nagyjából a mai Észak-Amerika) és a Baltica (fő vonalaiban a mai Skandinávia) őskontinensek ütközése során. Ez a hegylánc a mai Himalája méreteivel vetekedhetett, de az azóta eltelt hosszú idő alatt az erózió igen nagy mértékben lepusztította. Később, 60 millió évvel ezelőtt kezdődően, a paleogén és a neogén időszakban az Atlanti-óceán partvidéke újra jelentősen megemelkedett. A hegység mai felszínét pedig a legutóbbi jégkorszak formálta, amikor gyakorlatilag az egész hegyvonulat vastag jégtakaró alá került. E súlyos teher elolvadása után az egész Skandináv-félsziget újra emelkedésnek indult.
A hegylánc klímája erősen aszimmetrikus. Nyugati oldala a Golf-áramlat hatása alatt áll, ezért itt az óceáni éghajlat érvényesül, enyhe telekkel és esős nyarakkal. A keleti oldal éghajlata sokkal inkább kontinentális. A nyugati oldal északi részén a sok csapadék miatt számos gleccser keletkezett, köztük Európa legnagyobbjai, mint a Jostedalsbreen. Az éghajlat nyomán a vegetáció is erősen különbözik, a nyugati oldalon sűrű lombhullató, illetve fenyőerdők alakultak ki, keleten viszont tajga jellegű növényzet figyelhető meg, jellegzetes növénye például a molyhos nyír. Az erdők övezetét és a felettük elterülő alpesi tundrát számos nemzeti park, természetvédelmi terület óvja a skandináv országokban.
A hegység első lakói a jégkorszak után megjelenő rénszarvasvadászok voltak, mintegy évvel ezelőtt. Délen földműveléssel is foglalkozó indoeurópai törzsek vándoroltak be, a hegyekben transzhumáló pásztorkodást folytattak. A skandináv etnikumok i. sz. 1000 körüli elkülönülése után a hegyeken át fokozatosan közlekedési útvonalak alakultak ki, bár azok sokáig veszélyesek maradtak. Leginkább a különböző ércek lelőhelyei vonzották az embereket a hegyekbe. Így is egészen a 18. és a 19. század fordulójáig váratott magára a hegyláncolat teljes feltérképezése, ami aztán lehetővé tette a turizmus megindulását is. A 20. században kezdődött meg a hegység óriási vízenergiájának kiaknázása, valamint a téli turizmus fejlődése.
Elnevezés bélyegkép|balra|A hegység keleti oldalán számos különálló csúcs található, mint a képen látható Hykjeberg a svédországi Mora község területén A Skandináv-hegységet a környék lakossága sokáig nem tekintette egyetlen hegyvonulatnak, hiszen a közelről nézve számos külön hegycsoportból, -vonulatból, csúcsból áll, nem emelkedik egységes tömbként a szemlélők elé, mint például az Alpok. Ezért sokáig egységes neve sem alakult ki, hanem az egyes részeit nevezték el külön-külön, mint a Jotunheimen, Dovrefjell hegycsoportokat. A Skandináv-hegység északi szakasza Norvégia és Svédország határán például norvég nyelven a Kjølen, svédül a Kölen nevet viseli, ami magyarul hajógerincet jelent, mert a szóban forgó hegyvonulat egy felfordított hajó alsó részére emlékeztette a vikingeket. Általánosságban ezeket a hegyeket fjelleknek nevezik, ami egyben a hegyek egy külön típusát is jelöli a nemzetközi földrajzi szaknyelvben.
Csak a 20. század negyvenes éveiben javasolta Erik Ljungner svéd geológus a Skanderna elnevezést, amit magyarra Skandoknak fordíthatunk. Ez el is terjedt a svéd nyelvben, majd angolul és franciául is, de nem vált kizárólagossá; például a „Skandináv Alpok” elnevezés is használatos különböző nyelveken. A geológusok időnként alkalmazzák a „Skandináv Kaledonidák” elnevezést is, utalva az ősi kaledóniai hegyláncra. A norvég geológiai társaság 2012-ben pályázatot is kiírt egy megfelelő név megalkotására.
A magyar földrajztudomány és térképészet a Skandináv-hegység vagy -hegyvidék elnevezést használja.
Földtörténet A Skandináv-hegység földtörténete meglehetősen hosszú és változatos. Bár a mai felülete viszonylag fiatal, a kainozoikumban alakult ki, mintegy 61 millió évvel ezelőtt, a hegylánc a földtörténeti események olyan láncolatának a jól látható nyomait viseli magán, amelyek már 450 millió évvel ezelőtt kezdődtek. Ez a történet hat szakaszra osztható: a kaledóniai hegységképződést megelőző korszak, maga a kaledóniai hegységképződés a paleozoikum első felében, az ezt követő korszak, a paléïque-nak nevezett szakasz, a tektonikus kiemelkedés korszaka és végül a jégkorszaki erózió időszaka. bélyegkép|A Kaledóniai-hegységrendszer kiemelkedése és ősföldrajzi helyzete A folyamat elején, a prekambriumban, mintegy 570 millió évvel ezelőtt a mai Skandináv-hegység területe kiterjedt dombvidékként a Baltica őskontinenshez tartozott, ami a Laurentia őskontinenssel (a mai Észak-Amerika és Grönland elődjével) együtt a Iapetus-ősóceán partjain terült el. Bonyolult közeledések és kisebb ütközések után a késő szilur és kora devon időszakban, 420–400 millió évvel ezelőtt a két őskontinens frontálisan ütközött és kialakult a Kaledóniai-hegységrendszer két utolsó eleme a mai Brit-szigeteken és Skandináviában. A hegylánc maradványai ma Észak-Amerika és Grönland keleti partjain, Afrika északnyugati sarkán, Írország, Skócia területén is megtalálhatók a Skandináv-hegységen kívül (Kaledonidák).
A kaledóniai hegylánc magassága a mai Himalájáéval vetekedhetett. A két őskontinens ütközése során a földkéreg vastagsága ebben a körzetben a szubdukció révén elérte 60 kilométert az átlagos 30–40 kilométer helyett. A folyamatok azonban – földtörténeti szemmel nézve – gyorsan megfordultak. A gravitáció hatására a hegytömeg alja belesüllyedt a viszkózus földköpenybe és megolvadt. A törések mentén a kéregdarabok egymással szembeni mozgását az egymástól távolodó mozgás váltotta fel. A kéreg vastagsága a 405–395 millió évvel ezelőtti időszakban a 60 kilométerről lecsökkent 15–20 kilométerre. A magas hegyek erodálódtak, a Kaledón-hegységrendszer darabjai a perm időszakában (250 millió évvel ezelőtt) elváltak egymástól. A mai Skandináv-hegység területe a Pangea őskontinens része lett, mégpedig annak trópusi-szubtrópusi éghajlatú részén.
A következő, paléïque fázisnak nevezett időszakban (245-től 50 millió évvel ezelőttig) folytatódott az erózió, és a Skandináv-hegység területe – az időszakonként jelentkező kisebb emelkedő tektonikus mozgások ellenére – dombvidékké szelídült. Ez a „paléïque felszín” helyenként máig megmaradt, így a Hardangervidda fennsíkon is megfigyelhető. A területen ebben az időszakban mindvégig nedves és félszáraz között váltakozó meleg éghajlat uralkodott.
A kainozoikumban újabb jelentős tektonikus emelkedés következett be e térségben. Ez nem korlátozódott a Skandináv-hegységre, hanem a korábbi kaledóniai hegységrendszer más régebbi darabjait is érintette. Ezek a folyamatok összefüggésben álltak az Atlanti-óceán megnyílásával és kiszélesedésével. Ekkor alakult ki az izlandi forrópont is. A kaledóniai lánc darabjainak újra-emelkedésével párhuzamosan süllyedő mozgásokra is sor került a mai Északi-tenger, Balti-tenger és a Hudson-öböl térségében. Ez az eddigi utolsó tektonikus kiemelkedés eredményezte – nagy vonalakban – a Skandináv-hegység mai magasságának kialakulását.
Jégkorszaki erózió bélyegkép|Jellegzetes U alakú gleccservölgy Lappföld svédországi részén (szemben) A Skandináv-hegység felszínének mai alakját a hosszú földtörténeti előzmények után végül a kainozoikumi eljegesedés alakította ki, a negyedidőszaki, azaz legutóbbi jégkorszak, amely tulajdonképpen ma is tart, mivel ennek a kritériuma a Föld sarkvidékeinek eljegesedése. E jégkorszak során a területet borító jégtakaró tág határok között változott. A hidegebb szakaszokban a gleccserek gyorsan növekedtek, és az eljegesedés csúcspontjain az egész Skandináv-félszigetet borító jég vastagsága elérte a 3000 métert. A jégkorszaki gleccserek eróziós hatása az egész félszigetet érintette, de meglehetősen különböző mértékben: a belső területeken és a hegylánc keleti oldalán kevésbé, a meredekebb és az olvasztó nyugati hatásoknak jobban kitett nyugati oldalon viszont annál inkább.
A nyugati oldalon alakultak ki a legmarkánsabb gleccservölgyek, amelyek létrehozták a mély fjordokat. A hasonló, de szelídebb esésű keleti gleccservölgyekben tavak jöttek létre a fjordok helyett. A gleccserek általában, de nem feltétlenül, a magasabb hegyekről indultak el. Néhány gleccservölgy még a hegység vízválasztóját is átlépte. A másodlagos, kisebb gleccserek gyakran nagyobb magasságokban hoztak létre gleccservölgyeket, amelyeket „függő völgyeknek” is neveznek. A völgyek nagy része tektonikus törésvonalakat követ. A hegylánc legmagasabb csúcsait, amelyek kiemelkedtek a jégtakaróból, szintén formálta az erózió a fagy hatásai révén. Ezeket a csúcsokat nevezzük nunatakoknak.
A jégkorszaki erózió hatásai nagyban különböznek az érintett kőzetek típusai szerint is. A Sarek nemzeti park meredek csúcsaitól eltérően a szomszédos Padjelanta nemzeti parkban szelíden hullámzó felszín alakult ki. A különbséget az okozza, hogy a Sarek csúcsainak anyaga magmás kőzet, diabáz, míg a Padjelanta vidékén kevésbé ellenálló palás kőzetek alkotják a felszínt. A gleccserek aztán nagyban visszahatottak nem csak az általuk hátrahagyott felszín alakjára, hanem a talaj anyagára is. A hegység nyugati oldalán, főleg a meredekebb lejtés következtében simára koptatták a sziklákat, keleten viszont üledékes kőzetet, tillitet hagytak maguk után, mégpedig különböző, sajátos formákban, mint a drumlinok, az ózok, és a Rogen-morénák.
A jégkorszaki üledékek nagy részét nem a gleccserek, hanem az olvadásukkor kialakuló gyors folyók rakták le. A szárazföldi jég nagy valószínűséggel a középmagas területeken olvadt el először, és a völgyekben még megmaradt jég eltorlaszolta az olvadékvíz útját. Nagy tavak alakultak ki, és az üledékek először az e tavakba torkolló folyók deltájában rakódtak le. A jég olvadásával ezek a tavak és a beléjük torkolló delták előrehaladtak a lejtő irányában. Ennek a folyamatnak a nyomai jól megfigyelhetők például a Torneträsk tó vidékén. Sokfelé nagy olvadékvíz-síkságok, az izlandi nyelvből származó tudományos nevükön sandurok jöttek létre, mint a Lunndörrsfjällen vidékén Svédországban. A jég teljes elolvadásakor kialakult gyors folyók V alakú völgyeket vájtak maguknak. Bár ez a folyamat rövid ideig tartott, nyomai ma is jelentősebbek, mint az azóta eltelt időszak folyóvízi eróziója.
Földrajz Elhelyezkedés bélyegkép|A hegylánc hosszú szakaszon határos a tengerrel, mint itt a Lofoten-szigeteknél