Az elme vagy tudat a buddhizmusban többféle dologra vonatkozhat: csitta, manasz és vidzsnyána (szanszkrit; dévanágari: विज्ञान) vagy viññāṇa (páli; dévanágari: विञ्ञाण). A buddhizmusban a tudat hatalmas témát ölel fel, ezért egyetlen cikk nehezen képes átfogóan bemutatni ezt a témát.
Bevezető A Karma Kagyü iskola úgy jellemzi az elmét, mint egy hatalmas, titokzatos erő, amely a belső és külső világunk teremtője. Az elme állandóan változik, és tudatállapot változásával a világot is megváltozott módokon észleljük. Mi erre kevéssé gondolunk. Úgy teszünk, mintha érzékelésünk elfogulatlan, „tárgyilagos” volna. Azt szoktuk meg, hogy a világot a dolgok világának lássuk, és mindent a dolgok szemszögéből nézzünk, teljesen elfeledkezve a „figyelőről”, a jelenségek észlelőjéről – az elménkről. Csak a megszokott világunk összeomlásával járó nagy lelki megrázkódtatások képesek ebből az együgyű álomvilágból kizökkenteni bennünket.
A karma kagyü iskola megfogalmazása szerint az elme hozza létre a testet és a beszédet. Elménk nélkül sem testünk, sem beszédünk nem létezne, ezért az elme a legfontosabb e három közül. Mindazt, amit teszünk vagy mondunk, megelőzi egy gondolat, egy szándék. Ha például leülünk, előtte arra gondolunk, hogy le kéne ülni, fáradtak vagyunk stb. Könnyen belátható, hogy valamiféle gondolat minden cselekedetet vagy közlést megelőz. Ez még akkor is így van, ha ezt a megelőző gondolatot, szándékot nem tudatosítjuk.
A buddhisták szerint a halállal (szanszkrit és páli - "dzsará" - öregkor és "marana" - halál) nincs vége létünknek, csak a testi életünk ér véget. Testünk megöregszik, beteg lesz, használhatatlanná válik, és egy bizonyos ponton az elme többé nem ragaszkodik hozzá, hanem elhagyja. A halál után elménk folytatja létét, és ha a megfelelő belső adottságok és külső feltételek létrejönnek, talál magának egy új lehetőséget, hogy újra hús-vér testben létezzen. Elménknek a halál utáni, hús-vér test nélküli állapotában elmeteste van, amelyről nem is tudjuk, hogy anyagtalan, ahogy az álmodó sem tudja, hogy álmában nem anyagi testben és világban van. Elmetestünk a múltbeli cselekedeteink visszahatásának kényszerítő ereje – a karma – által sodródik, mint tollpihe a viharban. Ez egy rémálomszerű, zavaros állapot.
Karma
Minden egyes cselekedetünk lenyomatot hagy maga után az elménkben – ily módon „programozzuk” elménket cselekedeteinkkel. A programok azután elraktározódnak az elmében. Amikor kedvező feltételek adódnak, a lenyomatok szunnyadó állapotukból a felszínre kerülnek, és kényszerítő visszahatást fejtenek ki ránk, a cselekedet elkövetőjére – hasonlóan a számítógép programjához, amely megnyitás után meghatározza a gép működését. A visszahatás minőségét a cselekedet indítéka határozza meg. Az építő, segítő, jó indítékú cselekedet visszahatása a cselekvőnek magának a jövőben egy jó élményt, boldogságot fog okozni, míg egy romboló, ártó szándékú cselekedet elkerülhetetlen visszahatása egy rossz élmény, szenvedés lesz. A múltbeli cselekedetek visszahatásának kényszerítő ereje tehát maga az elme, ahogyan minden gondolat és érzelem is az elme. Mint ahogyan a tenger minden hulláma is víz, vagyis nincs külön hullám, és külön víz, a kettő elválaszthatatlan. A testet és az újraszületés mikéntjét az elme nem szabadon választja meg, hanem a múltbeli cselekedetek kényszerítő visszahatásainak erejéből, és azoknak megfelelő módon talál magának lehetőséget az újraszületésre.
Amikor az ember meghal, az elméje elhagyja a testét és sodródik tovább. E sodródás hasonlít az álmodó elme sodródásához. Az álmodó elme egy idő után kezd ébredezni, késztetések lépnek fel benne az ébredésre. Ehhez hasonlóan, a halál utáni állapot természetes folyamatában, egy bizonyos pontnál az elmében késztetések lépnek fel az újraszületés módjának megtalálására. Ha a feltételek az elmében jelen vannak hozzá, találhat magának szülőket. Ha előző életei folyamán kellő erejű és tartalmú személyes vonzódás alakult ki benne bizonyos jövőbeli szülőkhöz, és e vonzalom kölcsönös, akkor a kapcsolat létrejön, és a fogantatás megtörténik. Ha nincs ilyen kapcsolat, akkor nem történik meg a fogantatás. Láthatjuk tehát, hogy az első pillanattól fogva az elme hozza létre a testet. A fogamzáskor az újraszülető elme egyesül az anyától és az apától kapott anyagi alappal, a megtermékenyült petesejttel, amihez attól kezdve ugyanúgy ragaszkodik, mint előző életében a testéhez. A test kialakulását és növekedését, egészségét vagy esetleges rendellenes fejlődését, betegségét a múltbeli cselekedetek kényszerítő erejű visszahatása irányítja. Az anyaméhben kialakul a gyermek, aki megszületik, majd tovább növekszik, megöregedik, közben néha beteg lesz, végül meghal, halála után a köztes létben sodródik tovább, mígnem újra belép az újraszületés egyik kapuján. Az egészet az elme irányítja, nem tudatosan és szabadon, hanem a múltbeli cselekedetek visszahatásának kényszerítő ereje által. Következik mindebből, hogy ha az elménk rendben van, akkor cselekedeteink is rendben lesznek, és azok visszahatásai is jók lesznek számunkra.
Jellemzés Először is az elme csak egy név, egy szó. Az elme maga megfoghatatlan, elgondolhatatlan és szavakban kifejezhetetlen, titokzatos és csodálatos. Mégis beszélünk róla, de közben egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy sem a szó, sem pedig az, amit mondunk róla, nem azonos az elmével. A mi használatunkban az elme egy gyűjtőfogalom, mely egész bensőnket jelöli. Beletartozik a tudat, az értelem, de a szív, az intuíció, a lélek is. A Belső Ösvényen az elme fogalmának meghatározása így hangzik: Az, ami a „más”-on, a kivetülésen él. Ennek az a jelentése, hogy az elme nem létezhet az általa észlelt dolgok nélkül – elménk (más szóval énünk) elválaszthatatlan mindattól, amit elménkkel észlelünk (a jelenségektől, vagyis mindattól, ami nem „én” hanem „más”). Amikor az elméről beszélünk, három dologról van szó: a nyitottságról, a világosságról és a tudatosságról. E három dolog elválaszthatatlan egysége az elme.
1. Nyitottság Az elme lényegét tekintve nyitott és tágas, mint a tér. Ugyanakkor az elme megfoghatatlan is, mint a tér. Nincs benne semmi, ami megfogható, lehatárolt, akadályozó vagy zárt. Nincs alakja, nincs színe, tökéletesen nyitott. A tér megfoghatatlan. Egy szobában a tér a falakig terjed, ám ha leromboljuk a falakat, látjuk, hogy a tér tovább terjed, látjuk, hogy a világűr és a szoba tere egymástól elválaszthatatlan, és nincs se alakja, se színe, egyszerű, nyitott tér. Az elme nyitottsága hasonló a tér nyitottságához.
2. Világosság Az elme lényegileg nyitottság, azonban nem puszta nyitottság, hanem rendelkezik a világosság természetével. Amikor világosságot mondunk, nem fénysugarakról, nem egy fényforrásból áradó fényről beszélünk, hanem az elme belső világosságáról, aminek nincs szüksége semmilyen külső fényforrásra. Az elmében természeténél fogva jelen van a világosság. Egy példa: jelen pillanatban, ezen a helyen vagyunk, de ha más helyre gondolunk, akkor a kép nagyon tisztán, világosan meg fog jelenni. Az álomban is világos van. Ha például azt álmodjuk, hogy napsütötte mezőn sétálunk, akkor világos van. Ez az elme világossága.
3. Akadálytalan tudatosság és értelem A nyitottság és a világosság minősége mellett az elme rendelkezik az akadálytalan tudatosság és értelem minőségével is. Ez teszi lehetővé, hogy képes észlelni és felfogni mindazt, ami a világon van. Például azt mondjuk: ez az ég, ez a föld, ez ilyen vagy olyan szín stb. Az ember képes tudatosítani és megérteni bármit. Amikor mindez a három tényező, a nyitottság, a világosság és az akadálytalan tudatosság együtt jelen van, azt hívjuk úgy, hogy elme.
Az álom példája Mindhárom összetevő jól megvilágítható az álom példáján keresztül. Az álomban minden megfoghatatlan, pillanatról pillanatra változik, nyomtalanul eltűnik, ez a nyitottság. Az álom képei jól láthatók, világosság van, pedig nincs fényforrás, ez az elme saját világossága. Minden akadálytalanul mozog, az álomképek szabadon változnak, az elme játékának semmi nem áll útjában, ez az akadálytalan tudatosság.
Az elme mindig létezett Nem mondhatjuk azt, hogy az elme egy pár hónapig vagy évig fog élni. Az elme lényege nyitottság éppúgy, mint a téré, ezért viszonylagos értelemben véve mindig létezett, kezdettelen idők óta. Az elme mindig volt. Azonban, ha végső természetét kutatjuk, csak nyitottságot, megfoghatatlanságot találunk, ami más szavakkal azt jelenti, hogy az elme a lét és a nemlét fogalmain túl van. Elménknek köszönhetően megszámlálhatatlan életet éltünk már, és megszámlálhatatlan életet fogunk élni ezután is. Mindezekért az életekért az elménk a felelős.
Születés, élet, halál Születés, élet, halál – mind az elménkben játszódó látszat és káprázat tüneménye. Cselekedeteink kényszerítő visszahatásának erejéből úgy gondoljuk és érezzük, hogy emberi lények vagyunk, emberi testünk van, és emberi életet élünk. Így születtünk ebbe az életbe, majd egyszer az élet látszattüneményei megváltoznak, átadják helyüket a halál látszattüneményeinek, hasonlóan ahhoz, amikor az ébrenléti állapot látszattüneményei átalakulnak az álom tüneményeivé. A halálkor a test és az elme elkülönül. A születés, élet és halál az elmében játszódik le.
Először, mivel nem ismerjük fel az elme megfoghatatlan nyitottságát, és mivel ragaszkodunk az énünk érzetéhez, elménkben káprázatok és tünemények tűnnek fel, amelyekből kialakulnak egyfelől az anyagtalan elme, másfelől pedig az anyagi test és világ képzetei és érzetei – ez a születés. Később, ebben az állapotban kellemetlen tapasztalások lépnek fel – ami a betegség. Amikor a testet alkotó erők leromlanak, fellép az öregedés. Végül a test és az elme szétválik – ami a halál.
Az öt erő bélyegkép|jobb|Az Öt Erő Mindez annak a ténynek a következménye, hogy az elme az öt erő természetével rendelkezik. Az öt erő a föld, a víz, a tűz, a levegő és a tér. Hogyan lehetséges, hogy a nyitottság természetű elme az öt erő természetét is birtokolja? Ezt meg lehet magyarázni: Az elme lényege a nyitottság, minden szín és alak nélkül – ez a tér erő megjelenése az elmében. Az elme folytonosságát a születés és a halál nem szakítja meg – ez a víz erő megjelenése az elmében. Az elme nem csupán tompaság és sötétség, hanem világosság is van benne, a tudatosság és megértés képessége – ez a tűz erő megjelenése az elmében. Az elmében a boldogság és boldogtalanság váltakozó érzései lépnek fel, mindenfajta változó gondolatokkal. Az elmének ez a mozgása a levegő vagy szél erő megjelenése az elmében. A földön virágok és növények nőnek, amelyek mind a földből fejlődnek és nőnek ki. Ugyanúgy az elmében, az elme tisztátalan állapotában mindenféle zavaros gondolatok, érzelmek, élmények, az elme mérgei teremnek; amikor pedig az elme tiszta állapotában van, a megvilágosodáshoz vezető állapotok, ösvények és megvalósítási szintek tűnnek fel benne. Mivel mindezek alapja, termőtalaja az elme, ez nem más, mint a föld erő megjelenése az elmében. Ha valaki igazán megismerte az elme természetét és az öt erő természetét, akkor elérte a tisztaság állapotát. Ebben az állapotban úgy ismerjük fel az öt erőt, mint az öt női buddhát. Az én-tudat öt alkotóelemét pedig az öt buddhaként látjuk meg.
Az öt külső, közbülső és belső erő Külső környezetünkben az öt erő úgy létezik, mint a világot alkotó öt elem: föld, víz, tűz, levegő és tér. A testünkben öt közbülső erő van. A testben a föld a csontok és a hús, a víz a vér és a nedvek, a tűz a test hője, a levegő a lélegzet és a mozgás, a tér pedig egyfelől a testben levő összes üreg és csatorna, amin keresztül a vér és a nedvek folynak, másfelől pedig a tudat. Az öt belső erő az elme fentebb leírt természete.