Eugène Emmanuel Viollet-le-Duc [ejtsd: violé le dük] (Párizs, 1814. január 27. – Lausanne, 1879. szeptember 17.) francia autodidakta építész és műtörténész. Egyike a 19. század leghíresebb francia építészeinek, a középkori építmények, egyházi épületek, kastélyok újjáépítése, renoválása során végzett munkáiról a legismertebb.

A középkori épületkincs restaurálásának intézményes formája Franciaországban 1830-ban alakult meg. Fő szorgalmazója Prosper Mérimée, a műemlékek — Ludovic Vitet után — második általános főfelügyelője (1834-től), a műemlékvédelem szellemi irányítója volt, aki Viollet-le-Duc-öt kérte fel, hogy vállalkozzon a helyreállításokra. Számtalan épület renoválására sor került, (azokra is, amelyeket a francia forradalom alatt megrongáltak) így a párizsi Notre-Dame, Carcassonne erődített vára, Pierrefonds vára felújítására.

Viollet-le-Duc a művészettörténeti irodalomban úgy szerepel, mint a 19. századi purista (stílustisztaságra törekvő) épületrestaurálási iskola elindítója, bár ezt, a műveit (melyek magyar nyelvű kiadása még mindig hiányzik) mélyebben ismerő művészettörténészek egyre árnyaltabban szemlélik. („Ma is korszerűnek tekinthető restaurálási nézetei és purista helyreállítási gyakorlata között azonban ellentmondás állt fenn,...”)Forster Gyula: Fönntartás vagy helyreállítás. Műemlékvédelem, 2016 2016. 5-6. szám. 287. oldal, 4,. számú jegyzet. Elve, mely szerint: „Egy épület restaurálása nem azt jelenti, hogy megtartjuk, újraépítjük, vagy kijavítjuk, hanem azt jelenti, hogy olyan teljessé állítjuk helyre, amilyen soha egyetlen korban sem lehetett. [...] A legjobb az, ha belegondoljuk magunkat az egykori építész helyzetébe, s megpróbáljuk elképzelni, mit tenne, ha a világra visszatérve ő kerülne szembe az előttünk álló feladattal.” Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete, 2. kötet. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980. 312–313. p. E felfogást, mely a 19. század második feléig, végéig meghatározta a épületrestaurálást, később a műemlékvédelem lényegében elvetette.Kortársként John Ruskin (1819–1900) illette kritikával a purista szemléletet. Rámutatott, hogy egy épület ilyetén „restaurálása” a megsemmisítéséhez vezet. Történetéhez ugyanis hozzá tartoznak a későbbi átalakítások és toldások is. A 20. század első negyedére Ruskin elvei elterjedtek. Fontos lett a régi és új technológiák látható megkülönböztetése, a feltárt részek bemutatása, valamint hogy a restaurálás a jövőben szükségessé váló konzerválásokat ne akadályozza, ezért ha lehetséges, a beavatkozás legyen visszafordítható. Tóth Áron: A régiség értéke, harmadik rész: örökség a modern világban. Örökségfigyelő. Időutazás III. 2013. 11. 27. Ugyancsak korán, 1905-ben Georg Gottfried Dehio (1850–1932) hangsúlyozta: „konzerválni és nem restaurálni”. S amint nagyon érzékletesen kifejezte: „A 19. század historizmusa ...valódi gyermekén, a műemlékvédelmen kívül, egy törvénytelen gyermeket is nemzett: a restaurálást. Gyakran összetévesztik őket egymással, pedig ellenlábasok. A műemlékvédelem valami létezőt akar megtartani, a restaurálás nemlétezőt újjáalkotni. A különbség átütő erejű.” Lővei Pál: „Konzerválni és nem restaurálni” — a műemlékvédelem elvei, régebbi és újabb törekvései. Műemlékvédelem. 2014. 1. szám, 41–50. p.

Viollet-le-Duc építészeti rekonstrukcióról alkotott elvei viszont hasznosultak a világháborúk sújtotta templomok helyreállításánál. Tervei között találhatók olyanok, melyek az új építőanyagok és szerkezetek (vas, üveg) alkalmazásában is úttörőnek számítanak.

Restaurátori munkája mellett neki tulajdonítják az építészeti racionalizmus (funkcionalizmus) irányába elkötelezett teoretikus írásai alapján a modern építészeti elvek felé nyitást, azok első megalapozását, mellyel számos építészre gyakorolt közvetlen hatást. (Victor Horta, Hector Guimard, Henri Sauvage, Émile Gallé és a nancyi iskola, Eugène Grasset, Antoni Gaudí, Hendrik Petrus Berlage, Louis Sullivan, Frank Lloyd Wright, Le Corbusier, Auguste Perret, a barbizoni iskola…)

Életútja Fiatalsága, családja 280px|thumb|Nők bálja a Tuileriákban, 1835. Eugène Viollet-le-Duc festménye 280px|thumb|A Vézelay, Szent Magdolna apátsági templom főhomlokzata, 2016 280px|thumb|A párizsi Chabanais utca 1. emléktáblája. Viollet-le-Duc szülőházán, 2009 280px|thumb|A párizsi Notre-Dame homlokzatán állt apostolgaléria része. Szent Tamásként maga, Viollet-le-Duc, 2005 280px|thumb|Pierrefonds várának délkeleti látványa 280px|thumb|Pierrefonds vára, kastélybelső 280px|thumb|Carcassonne vára 280px|thumb|A Morny hercegi család sírboltja, Père-Lachaise temető 250px|thumb|A Sainte-Chapelle, Párizsban 250px|thumb|A clermont-ferrandi-i katedrális, 2018 250px|thumb|A Saint-Denis bazilika nyugati homlokzata 250px|thumb|A lausanne-i Notre-Dame székesegyház főhajója 250px|thumb|A lausanne-i Notre-Dame székesegyház

Egészen a 17. század végéig visszavezethető, vagyonos kereskedő családból származott. Ősei házasság révén a 18. században a Montmorency-Luxembourg családdal is kapcsolatba kerültek, akik ekkor vették fel a Viollet-le-Duc nevet.

I.Napóleon császárságának utolsó évében a Chabanais utca 1. szám alatt született (ma Párizs 2. kerülete) nagybátyja, Étienne-Jean Delécluze házában. Apja Emmanuel-Louis-Nicolas Viollet-le-Duc (1781–1857) költő, író, bibliofil, egyben XVIII. Lajos alatt a királyi paloták főfelügyelője, minisztériumi tisztviselő volt, majd Lajos Fülöp uralkodása idején a királyi udvartartás fenntartására rendelt költségek (civillista)Az uralkodónak és családjának személyes kiadásait és az udvartartás költségeit fedező összeg, amelyet a költségvetés folyósít. (Pallas) intendánsa, a királyi rezidenciák (Tuileriák palotája) kurátora 1832-től 1848-ig. Anyja Élisabeth Eugénie Delécluze (1785–1832), Jean-Baptiste Delécluze (1745–1805 körül) építési vállalkozó leánya, társaságbeli hölgy, aki szalonjában fogadta többek között Stendhalt is. Eugène-nek egy bátyja volt, Adolphe Viollet-le-Duc (1817–1878), aki előbb hadapródként szolgált, de a későbbiekben ő is a művészet mellett döntött, és nívós tájképfestő lett.1817. november 7-én született. Elsősorban tájképfestő volt, rendszeresen kiállított a francia művészeti szalonban, például 1861-ben a Nizza látképe a Genovába vezető út felől (Párizs, Louvre), vagy 1870-ben, a Jouy völgye reggeli fényben című (Rouen, Musée des Beaux-Arts) alkotásait. 1852-ben harmadik helyezést, és érmet szerzett. Művészkritikusként Adolphe Viollet-le-Duc írta a François Gérard életéről és alkotásairól szóló részt H. Gérard munkájában. (François Gérard történeti festő levelezése korának művészeivel és híres szereplőivel. Párizs 1867.

Az apa és Eugène szoros kapcsolatát fennmaradt nagyszámú levélváltásuk mutatja, különösen anyjának az 1832. évi kolerajárványban történt halála után, amikor Viollet-le Duc még csak 18 éves volt.

Ugyancsak közel állt nagybátyjához (anyja bátyjához), Étienne-Jean Delécluze-höz, aki korábban festőművésznek tanult Louis David festőiskolájának növendékeként, majd művészeti kritikus a Journal des Débats-nál.

Mind nagybátyja házában, mind a családi otthonukban heti rendszerességgel fogadásokat tartottak. Irodalmi, művészeti szalonukban megfordultak fiatal írók, építészek, festők, művészek, mint Stendhal, Sainte-Beuve, Ampère, Mérimée és Ludovic Vitet, Paul-Louis Courier, Henry Bayle, Henri Patin, Abel-François Villemain, Adolphe Thiers és Jean-Pierre Abel-Rémusat. Ezek a személyiségek (különösen Prosper Mérimée) segítették később a fiatal Viollet-le-Duc előrejutását választott pályáján.

1826–1829 között a Fontenay-aux-Roses-i Morin intézetben (bentlakásos iskola) tanult. 1829-ben tért vissza Párizsba, és a Collège de Bourbon-ban (ma a Lycée Condorcet) 1830-ban érettségi vizsgát tett.

Már 16 évesen megfogalmazódott benne, hogy építész lesz, kiváló rajztehetsége szinte önmagától fejlődött ki, 14 éves korától csupán Delécluze nagybátyja tanította perspektivikus ábrázolásra. Környezete befolyásolásának szilárdan ellenállt, amikor arról akarták meggyőzni, hogy az építészi pálya eléréséhez a hivatalos képzést, az École des Beaux-Arts-ba való beiratkozást válassza. Az akadémikus irányzattal szemben az előd építőmesterek módszerét, az épületek tanulmányozását, az építkezések felmérését, vizsgálatát, mesteremberekkel való szakmai eszmecserét választotta, Jean-Jacques-Marie Huvé és Achille Leclère építészek műtermében gyakornokoskodott, igyekezve minél több építkezésen megfordulni.

A X. Károly francia király hatalmának megdöntésére kitört, 1830. évi júliusi forradalomban ő is részt vett, első ismert műve egy barikád tervrajza. Lajos Fülöp uralomra kerülésével a család helyzete még jobban megerősödött, ekkor lett apja a királyi rezidenciák főfelügyelőjévé, s az igazgatásban betöltött magas hivatali posztja miatt az egész család a Tuileriák épületébe költözött.

Az új kormányzás hozta létre először a Történelmi emlékművek főfelügyelőségét (Inspector Général dés Monumants Historiques), amely később oly fontos szerepet játszott Viollet-le-Duc életében.

1831 júliusától októberéig nagybátyjával, Delécluze-zel (aki rajzból képezte is unokaöccsét) körutazást tett Auvergne-be, a Rhône völgyébe, Provence-ba, és a Marseille melletti Hyères-be, az út során rajzokat és festményeket készített. 1832 őszén (édesanyja halála után) ismét tanulmányútra ment, ekkor Normandiába, Rouen, Le Havre, Honfleur, Cherbourg és Bayeux környékét járta be egyedül. 1833 májusától három hónapos utat tett Dél-Franciaországban (a Loire völgyében, Aquitániában, a Pireneusokban, és Languedocban), hogy tanulmányozza a műemlékeket, ahonnan egyházi építmények, kastélyok részletes vázlataival, rajzaival, akvarelljeivel megrakottan tért vissza, melyek közül többet – időnként magas áron – megvásároltak tőle az udvar tagjai.

20 évesen, 1834. május 3-án feleségül vette Thérèse Élisabeth Tempier-t (1812–1897), akivel utazótársánál, Émil Millet (1813–1882) zeneszerzőnél (a szobrász Aimé Millet testvérénél) ismerkedett meg. A házaspárnak egy fia született, aki az Eugène-Louis (1835–1910) nevet kapta, és egy leánya, Marie-Sophie (1838–1884). Ő 1857-ben Maurice Ouradounak (1822–1884), apja tanítványának felesége lett. Viollet-le-Duc sok munkát bízott vejére, így a Tertre szőlőbirtok kastélyának (Ambrières-les-Vallées) építkezését. Ouradou később Châlons-i egyházmegyei építészként állt alkalmazásban 1862-től.

Pályafutásának kezdete Házassága után, 1834-ben Hilaire Belloc igazgató meghívta a szerkesztéstan és díszítőművészet tárgyak kisegítő tanárának a „Kis iskolának” nevezett párizsi rajziskolába (L’école royale gratuite de dessin, 1877-től l’École nationale supérieure des arts décoratifs), ahol ezután – véglegesen kinevezve – csaknem húsz évig, 1850-ig tanított.

1835-ben a Mont-Saint-Michel látogatására kapott engedélyt (akkor börtönként funkcionált), majd 1836–1837-ben másfél évig Itáliában és Szicíliában nagy körutat tett, ahova gyermekkori barátja, a később festő és rézmetsző, illusztrátor Léon Gaucherel is elkísérte. Az utazás költségeit a Lajos Fülöp által nála rendelt akvarellek fejedelmi honoráriumából állta.

Hazatérve őt is bevonta báró Isidor Taylor az 1818-ban indult, és 1820-tól már kiadás alatt álló „Voyages pittoresques et romantiques dans l’ancienne France” című, az egész középkori Franciaországot művészi rajzokban bemutató sorozat munkáiba, amely során több mint 250 oldalnyi díszítő alkotása került be a neves művészek kísérő rajzai közé.Rajzai a középkori kódexek illusztrációihoz hasonlóan a szöveget körbeveszik (pl. https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b84521576/f7.item), de a dús díszítés nem mindig szemlélteti közvetlenül az ott kifejtett tartalmat. 1838 és 1844 között vett részt e munkában, maga a sorozat az utolsó, 20. kötetével 1878-ban zárult.