A nyakkendő dekoratív célból viselt hosszú ruhadarab, melyet a nyak köré tekernek, általában az inggallér alá bújtatnak és elöl nyakon kötnek meg. Változatai közé tartozik az ascot nyakkendő, az amerikai (bolo) nyakkendő, a cipzár nyakkendő, a kravátli és a csíptethető nyakkendő (clip-on tie). Fiúk és férfiak irodai öltözékének kiegészítőjeként vagy elegáns ruhadarabként viselik. A nyakkendőt egyenruha részeként is számon tartják (pl. hadsereg, iskola, vendéglátóipari személyzet), illetve sok férfi mindennapi öltözékének elengedhetetlen tartozéka. Hagyományosan a nyakkendőt begombolt inggallérba illesztve viselik. A nyakkendőcsomó a két gallérszárny között helyezkedik el. A fiatalok körében a nyakkendő a hétköznapi viselet része, melyet a felső inggomb kigombolása és a nyakkendő laza megkötése jellemez.
Története
Eredete A katonák által viselt nyakkendőnek hosszú a története csakúgy, mint egyenruha részeként, illetve valamely társadalmi csoporthoz való tartozás szimbólumaként. A nyakkendő viselésének kialakulása Európában egészen a harmincéves háborúig nyúlik vissza, amikor horvát zsoldoskatonák viseletének része volt. A mai nemzetközi „cravat” kifejezés horvát népnév francia változatából (croate) ered. Az új ruhadarab divatőrületet keltett Európában, a férfiak és a nők egyaránt anyagdarabokat viseltek a nyakuk körül. A 17. század végén, a francia király hatására a férfiak csipkenyakkendőket viseltek. Ezek elrendezése sok időt és türelmet igényelt.
Október 18-át a nyakkendő nemzetközi világnapjaként tartják számon Horvátországban és a világ különböző városaiban, pl. Dublinban, Tübingenben, Tokióban, Sydneyben, Comóban.
1680-1710: a Steinkirk 1692-ben a Steenkerkei csatába indulva a hercegek a nyakkendőt sietősen a nyakuk köré tekerték, a kendő végét összesodorták és a zakó gomblyukába fűzték. Ezt a viselési módot Steinkirknek nevezték el. Ez idő alatt a katonáknak nem volt idejük megfelelően megigazítani a nyakkendőt, így ezt a stílust nevezték steinkirknek, egyébként egy rövid ideig fent is maradt mint nyakkendőviselési forma, körülbelül a 17-18 századig.
1710–1800: stock, szoliter, kravátli 1715-ben egy új viselet jelent meg „stock” néven. A kifejezés eredetileg hátul fűzős bőr nyakörv, mely elegáns tartást kölcsönzött a katonáknak. Sherman admirális is ilyen nyakkendőt viselt több, polgárháború korabeli fényképen. A stock kezdetben muszlinból készült, a nyak köré tekerték és hátul egy tűvel rögzítették. Divatos volt a hosszú hajú férfiak körében. A tarkónál fekete selyemtáskát viseltek; ez volt a közismert zsákparókafrizura, s ezt a nyakkendővel együtt hordták. A szoliter a zsákparókafrizura egy változata. Színben hozzáillő szalagokat varrtak a „zsákra”, és miután a stockot a helyére illesztették, a szalagokat előrehúzták és csokorba kötötték. A 18. század végén ismét a kravátli hódított. Ennek kitalálása egy fiatal angol férfiak csoportjának, az ún. macaroniknak a nevéhez fűződik. Ők hozták az új divatötletet Itáliából. Francia kortársaik az incroyable-ok voltak.
1800–1850: kravátli, stock, sálak, selyemkendő Az emberek ebben az időben kezdtek érdeklődni a nyakkendőkötés iránt. Ez pedig az első, erről szóló könyvek megjelenéséhez vezetett. Az első kiadvány, a Neckclothitania 14 különböző kötési-csomózási módszert tartalmazott, s ebben a könyvben használták először a nyakkendő kifejezést. A korra még jellemző, hogy megjelent a fekete stock, mely a hivatalos és estélyi öltözetek kivételével háttérbe szorította a fehéret. Ez jellemezte az 1850-es éveket, amikor egy újfajta nyakbavaló is megjelent, mégpedig a sál. Ezt csomó helyett egy különleges gyűrű tartotta a helyén és a klasszikus tengerész viseletnek felelt meg.
1860–1920: a csokornyakkendő, a sál, az aszkot, a hosszú nyakkendő Az ipari forradalom idején egyre többen szerettek volna olyan nyakban hordható ruhadarabot, kiegészítőt viselni, melyet egyszerű volt elrendezni, kényelmes és kitart egy teljes munkanapon keresztül. A nyakkendőket hosszúra, keskenyre és könnyen köthetőre tervezték. Ezt a kivitelezést viselik a férfiak milliói még ma is. A bonyolult csomózások és változatos stílusok a csokornyakkendőnek nyitottak utat. Ez a kiegészítő egy kisebb, kényelmesebb változata a nyakkendőnek. Vele párhuzamosan – az estélyiruhás vacsorák és versenyek férfi nézői számára – újabb fajta viselet jelent meg, mégpedig az aszkot. Ennek széles hajtókái a mellkason keresztezve voltak összetűzve. 1926-ban egy New York-i nyakkendőkészítő, Jesse Langsdorf egy új szövetvágási műveletet vezetett be. Ennek lényege a szövet rézsútos vágása és három részben való összevarrása volt. Ezzel a módszerrel rugalmassá vált az anyag, s így könnyebben visszatért eredeti formájába. Ettől kezdve a legtöbben a Langsdorf nyakkendőket viselték. Közben egy másik fejlesztés is sikert hozott. A módszer a nyakkendő belső bélésének rögzítését oldotta meg. E célból vezette be Richard Atkinson és a Company of Belfast 1920-ban az ún. csúsztatásos öltés technikáját.
1920-tól – napjainkig Az első világháborút követően a kézzel festett, mintás nyakkendők jöttek divatba Amerikában. Az ilyen nyakkendők szélessége elérte a 4,5 hüvelyket (11 cm) és nagy kereslet volt irántuk az 1950-es években.
A nemzetközösségi országokban a vonalas mintázat a bal válltól a jobb alsó részig húzódott. Állítólag a vonal a szívet köti össze a kardot tartó jobb kézzel. A nemzetközösségi országokban csak az olyan emberek hordják, akik kapcsolatban vannak valamely ezreddel, iskolával, egyetemmel vagy szervezettel. Amikor a Brook testvérek a huszadik század elején bevezették a csíkos nyakkendőt Amerikában, a minta a másik oldalról húzódott (jobb válltól, bal kéz felé) azért, hogy megkülönböztessék magukat a britektől.
A második világháború előtt a nyakkendőket rövidebbre kötötték, mint napjainkban. Főleg azért, mert a férfiak a nadrágjukat természetes deréktájon hordták (többé-kevésbé a köldök szintjén), illetve a mellények népszerűsége miatt a nyakkendő hossza nem volt olyan fontos. 1944-től a nyakkendők nem csak szélesebbé, hanem vakmerőbbé is kezdtek válni. Ezt nevezték később „merész viseletnek”. A szélesség elérte az 5 hüvelyket (13 cm) és a rendelkezésre álló hagyományos minták mellett különféle mintákkal díszítették, mint például vadászjelenetek, trópusi tájképek vagy női portrék. Az általános hosszúság 48 hüvelyk (120 cm) volt.
A „merész viselet” 1951-ig hódított, amikor az Esquire magazin bemutatta a „Mister T”-t. Az új stílus jellemzői a csőnadrágú öltönyök, a keskenyebb hajtókák és keskeny karimájú kalapok voltak. A nyakkendő szélessége 3 hüvelyk (7,6 cm) volt, majd 1953-tól folyamatosan keskenyedve a 60-as évek feléhez közeledve kialakult végső formája. Hosszúsága elérte az 52 hüvelyket (130 cm), mert a férfiak elkezdték a nadrágjukat lejjebb, a csípőjüknél viselni. Az 50-es években is színes maradt a nyakkendő, bár már kicsit visszafogottabb formában, mint az előző évtizedekben. Olykor kisebb geometriai minták díszítették a szolid alapot, de az átlós vonalminta továbbra is népszerű maradt. A 60-as évek elején a sötétebb nyakkendők váltak divatossá. Szélessége nem volt több 1 hüvelyknél (2,5 cm).
Az 1960-as években térhódító pop stílusirányzat hatott leginkább a nyakkendődivatra. Az első új típusú nyakkendőt Michael Fish tervezte, amikor Turnbull & Asser-nál dolgozott, és 1965-ben mutatták be Nagy-Britanniában. Ezt a stílust a 60-as évek végén és a 70-es évek elején fokozatosan felváltotta a visszafogottabb tervezés. A nyakkendő egyre szélesebb lett. A tervezők visszatértek a 41/2 hüvelykes (11 cm) mérethez, olykor a rikító színekhez és mintákhoz. Gyakran alkalmazták a 30-as, 50-es évek hagyományos mintáit, főleg a kasmírmintát. A tervezők a merészebb színekkel is kísérleteztek, a nyakkendőket elkezdték az ingekkel együtt árusítani.
Az 1980-as években ismét a keskenyebb, a 11/2 hüvelykes (3,8 cm), különösen azonban a 3-tól 31/4 hüvelykes (7,6–8,6 cm) nyakkendők hódítottak. A 90-es években a nyakkendők ismét szélesebbek lettek, s főleg a szokatlan formatervezésűek lettek divatosak. Emellett az „újdonság” (vagy vicces) nyakkendők a maguk szándékosan giccses stílusukkal is népszerűekké váltak. Ezeken mesefigurák, kereskedelmi áruk vagy a popkultúra ikonjai voltak láthatóak, és nem hagyományos anyagokból készültek, hanem pl. műanyagból vagy a fából. Ebben az időben a férfiak a csípő tájékán viselték a nadrágot, ezért lehetett 57 hüvelykes (140 cm) hosszúságú a nyakkendő.
A 21. század elején a nyakkendők hossza már elérte a 31/2 – 33/4 hüvelykest (8,9–9,5 cm) és rendkívül sok mintával gyártották. A választék gazdag volt: a hagyományos csíkos, a címeresek, az absztrakt mintásak, a humoros és tematikus mintázatúak, a különféle selyemsálak mind a vásárlókra vártak. A leggyakoribb hosszúságú az 57 hüvelykes (140 cm), de 117 cm-től egészen 158 cm-es méretig megtalálhatók. Szélességük is különböző: 33/4 hüvelyktől (9,5 cm) a 3 hüvelyk alattiig (7,5 cm). Egyelőre még mindig a férfiak körében a legnépszerűbbek.
Típusok Kravátli 1660-ban az Oszmán Birodalom legyőzése után a horvát ezred Párizsba látogatott. A katonákat dicső hősökként mutatták be XIV. Lajosnak, aki arról volt ismert, hogy nagy érdeklődést mutatott a dísztárgyak iránt. A tisztek élénk színű selyemkendőt viseltek a nyakukban. Ez az anyag nagyon megtetszett a királynak, és azonnal a királyság jelvényévé tette azt, s egyúttal megalakította a „királyi kravátlisok” ezredét. A kravátli elnevezés az „à la croate”-ből ered, ami annyit jelent: „a horvátok stílusa.”
Four-in-hand nyakkendő (four-in-hand knot) Ez a nyakkendő Nagy-Britanniában volt divatos az 1850-es években. Az első nyakkendők egyszerűek voltak: téglalap alakú szövetdarab, melynek végét négyzet alakúra vágták. Eredetileg a négylovas kocsit nevezték „four-in-hand”-nek, de később a londoni úriemberek egyik társaságának neve is volt, méghozzá az 1856-ban alapított Four-in-hand Driving Company-nak. Egyesek szerint a kocsisok a kantárszárat kötötték négyes csomóba, míg mások azt állítják, hogy a nyakukban hordott sálkendőt kötötték ily módon. De a legvalószínűbb, hogy a klub tagjai azért viselték a nyakkendőiket négyes csomóba kötve, hogy divatossá tegyék azt. A 19. század második felében a négyes csomó (four-in-hand knot) és a négyes nyakkendő (four-in-hand necktie) rokon értelmű kifejezések voltak. A divat változásával a kemény inggallérok puhábbak lettek és lefelé hajtották őket, így hirtelen megugrott a négycsomós nyakkendő népszerűsége. A szabása miatt a „four-in-hand” kifejezés feleslegessé vált és csak simán „hosszú nyakkendőnek”, vagy „nyakkendőnek” nevezték.
1926-ban a New York-i Jesse Langdorfs olyan nyakkendőszabási technikát mutatott be, ami lehetővé tette a kendő egyenletes esését a csomóból úgy, hogy az ne gyűrődjön össze. A későbbiekben ezáltal vált lehetővé a különböző szőtt minták, mint pl. átlós vonalak megjelenése a nyakkendőn. Ma a négycsomós nyakkendő a férfiak öltözékének része, különösen az üzlet világában.
Általában selyemből vagy poliészterből készülnek, de a második világháború előtt a gyapjúból készült nyakkendők is gyakoriak voltak. Újabban megjelentek a mikroszálas nyakkendők is; az 1950, 1960-as években más mesterséges anyagot (pl. műselymet) is használtak. A modern nyakkendők a legkülönbözőbb színekben és mintákban kaphatók, különösen közkedveltek a csíkos (általában átlósan), a klubnyakkendők (ismétlődő kis motívumok díszítik az egészet felületet), a foulardmintás (kicsi geometriai minták díszítik a szolid alapot), valamint a kasmírmintás változatok. Az 1980-as évek óta népszerűek a mesefigurákkal, színészekkel, ünnepnapokkal díszített, gyakran villogó fényekkel rendelkező darabok.
Hat- és héthajtásos nyakkendők A héthajtásos nyakkendő egyik változata a négycsomósnak. Az elsőt a 19. század végén gyártotta le Washington Tremlett párizsi inggyár egy amerikai ügyfele számára. Ez a fajta nyakkendő teljes egészében selyemből készül.