egységes állam volt a Koreai-félszigeten, Thedzso király alapította 918-ban, fővárosa a mai Keszong volt. Ennek az államnak a nevéből származik a Korea név. Korjo államvallása a buddhizmus volt, azonban együtt létezett a taoizmussal, az egyre inkább terjedő konfucianizmussal és az ősi sámánizmussal. A Vang-dinasztia csaknem ötszáz évig uralkodott, és virágkorában Korjo a világ egyik legfejlettebb államának számított. Bár a feudalizmushoz hasonló rendszer épült ki itt, a társadalmi berendezkedés nem hasonlított az európai vagy japán feudalizmuséhoz. Ebben az időszakban kezdtek kialakulni azok a társadalmi elvárások és szokások, amelyek napjainkban is meghatározzák a koreai kultúra alapjait.
Korjo egyik legnagyobb vívmánya a szeladon-kézművesség volt, amely a kínai fazekasságot is jóval felülmúlta; számos innováció fűződik a korjói fazekassághoz. Ugyancsak Korjóban találták fel a mozgatható fémbetűs nyomtatást, mintegy 200 évvel Gutenberg előtt, a legrégebbi ilyen eljárással készült könyv a Csikcsi. A Dél-Kjongszang tartománybeli Heinsza templomban őrzik a kor egy másik kiemelkedő és egyedi dokumentumát, a Tripitaka Koreanát, amelynek fa nyomódúcával a világ legrégebbi, érintetlen, kínai írással feljegyzett buddhista kánonját lehet nyomtatni.
-kori emlékei a Világörökség részét képezik.
Története Alapítása A 9. század végén Silla gyengülni kezdett, nem tudott mit kezdeni az egyre erősödő helyi urakkal, a központi irányítás kezdett szétforgácsolódni, lázadások törtek ki. Északon a kitajok támadásaitól szenvedő Palhe is alig tartotta már magát. 892-ben létrejött a rövid életű Hubekcse („kései Pekcse”) és 901-ben Thebong (más néven „kései Kogurjo”). Kjon Hvon, Hupekcse alapítója a negyedik fiát szánta trónörökösnek, azonban az elsőszülött fia ezt nem nézte jó szemmel és magának követelte a trónt. Kjon Hvon ezért összefogott Thebong alapítóját, Kung Jét trónjától megfosztó Vang Gonnal, aki végül győzött és maga ült a trónra. Vang Kogurjo legitim örökösének tartotta magát és az ország rövidített nevét adta saját államának: Korjo lett, aminek jelentése „magas hegyek és zubogó vizek”.
A viszályok ezzel nem szűntek meg, Vang Gonnak csak 930-ban, Andongnál sikerült végleges csapást mérnie Hupekcsére, ekkor Silla is formálisan is behódolt Korjónak, 935-re pedig Hupekcse is teljesen Vang uralma alá került. Vang sillai és hupekcsei hercegnőket vett feleségül (összesen hat királynéja és 23 további ágyasa volt), ezzel véglegesen összekötve a vérvonalakat és saját udvarába integrálva a sillai és hupekcsei arisztokráciát. Vang volt az első koreai uralkodó, akinek valóban sikerült egyesíteni a Koreai-félszigetet egy állam alá. Thedzso nagylelkűen bánt a behódoltakkal, a sillai és hupekcsei arisztokraták földet és hivatali pozíciókat kaptak, a behódoló sillai király például főminiszteri rangot kapott.
A főváros, Kegjong a kor egyik legfényűzőbb településévé vált, Vang Gon palotákat, buddhista templomokat, pavilonok sokaságát építtette fel, fallal vette körül először a királyi palotát, majd az egész várost; utóbbi építése 1029-ben fejeződött be, és összesen 25 kapuval rendelkezett. A 12. század elején körülbelül -en lakták. Újjáépítette az egykori kogurjói fővárost, és Szogjongnak („nyugati főváros”) nevezte el.
A félsziget egyesítését követően Thedzso nekilátott, hogy visszaszerezze az egykori kogurjói földeket is, királyságát kiterjesztette a Jalu folyóig. 938-ban az akkor Thamna néven ismert Csedzsu szigete is uralma alá került. Számos reformot vezetett be, bár buddhista volt, szorgalmazta a konfuciánus államrendszer bevezetését, föld- és adóreformokat hajtott végre, és megengedte, hogy a földet a második vagy harmadik fiúgyermek örökölje, ha az elsőszülött alkalmatlannak bizonyul.
Lázadások, trónfosztási kísérletek bélyegkép|220px|Korjói nemesek ábrázolása Thedzso jóindulatú földreform-terve a későbbi századok folyamán eltorzult, a szolgálatért cserébe kapott földadományozáson meggazdagodott arisztokrácia gyorsan magához ragadta a hatalmat. Nem csak a nemesek, de a buddhista templomok is hatalmas földekkel rendelkeztek, amit a megművelő parasztok béreltek a földesúrtól, sokszor pedig rabszolgákkal dolgoztattak a templomok is. Gyakorlatilag a földet valójában megművelők nem rendelkeztek a föld tulajdonjogával. A nemesség minden előjogot magának követelt, és bár a Kínából fokozatosan átültetett hivatalnokképző rendszer elviekben bárki számára elérhető volt származástól függetlenül, a gyakorlatban leginkább csak a nemesek gyerekei juthattak hivatali pozícióhoz. A földek többsége így távollévő hivatalnok földesurak kezében volt, a rossz gazdálkodás és a vagyon fővárosi koncentrálódásának következtében egyre nőtt a szegénység, és ezzel az elégedetlenség is. A 10. századi korjói uralkodók mindhiába küzdöttek hatalmuk megszilárdításáért, a vagyont felhalmozó magas rangú hivatalnokok és katonatisztek egymással versengtek a valódi hatalomért, miközben a fővárosban egyre másra törtek ki a lázadások, a véres összecsapások, és az országhatáron túlról is számos ellenség fenyegette az országot.
A 11. század elején Hone korjói királyné, Kjongdzsong özvegye kiskorú fia, Mokcsong (997–1009) mellett töltött be régensi szerepet. Hone szeretője, az akkor már nagy hatalommal bíró Kim Cshijang segítségével akarta megfosztani Mokcsongot a tróntól és Kimtől született fiát ültetni rá. Mokcsong azonban segítségül hívta Kang Dzso (강조) hadvezért, aki seregével megtámadta a fővárost, végzett Kimmel és száműzte az özvegy királynét. Kang mégsem állt Mokcsong mellé, megölette a királyt, és Hjondzsongot, Thedzso egyik unokáját ültette a helyébe. Kang azonban maga is véres véget ért, a kitajok ellen vívott thongdzsui csatában lefejezték. Halálát követően is folytatódtak Korjóban a belviszályok.
Míg a 11. században az anszani Kimek, a 12. század elején a kjongvoni I klán tagjai birtokolták a hatalmat azzal, hogy lányaikat a királyokhoz adták feleségül. I Dzsagjom (이자겸) második lánya Jedzsong (1105–1122) felesége volt, harmadik és negyedik lánya pedig Indzsong (1122–1146) feleségei. Miután Indzsong trónra került, I számos magas pozíciót szerzett magának az udvarban, és klánja tagjai is igen prominens hivatalokat kaptak, gyakorlatilag kezükben tartva a királyt. Indzsong megpróbált I ellenségeivel szövetkezni nagy hatalmú apósa ellen, azonban I rájött a terveikre és 1126-ban puccsot próbált végrehajtani, több épületet porig égetett a palotában, és számos ellenségét megölette, végül azonban 1127-ben legyőzték és száműzetésben halt meg. 1135-ben Indzsongnak újabb lázadással kellett szembenéznie, tanácsadója, a buddhista szerzetes Mjocshong (묘청) fordult ellene, amikor a király megtagadta tőle a főváros Kegjongból Szogjongba telepítését, és visszautasította a dzsürcsi Csin megtámadására vonatkozó tanácsát. Több hivatalnok, köztük a konfucianista Kim Busik felségárulásnak minősítette Mjocshong terveit, a szerzetes sereget toborzott az északnyugati régióban és Teü (대위, 大爲) néven „kikiáltotta” saját királyságát. Amikor a király elrendelte a lázadás leverését, saját hadvezérei fordultak Mjocshong ellen és gyilkolták meg 1136 tavaszán.
A 12. században folytatódtak a lázadások, és Korjo állandó politikai feszültségben élt. A királyok eleinte a civil hivatalnokok alá rendelték a hadsereg vezetőit, és a katonai elit presztízse fokozatosan elhalványult, olyannyira, hogy egyes hivatalnokok szinte a rabszolgákkal egyenlő szinten bántak a magas rangú katonákkal is. Több kisebb és sikertelen lázadás után 1170-ben végül Csong Dzsungbu (정중부) tábornoknak sikerült hatalomra törnie, megfosztotta trónjától a feslett és fényűző életet élő Idzsongot (1146–1170), és Kodzse szigetére száműzte. Helyébe báburalkodóként Mjongdzsongot (1170–1197) ültette, saját emberei között osztotta szét a hivatalnokok, az udvar és a buddhista kolostorok vagyonát. A fontos pozíciókba a katonai elit került, Csong maga főminiszteri rangot szerzett. 1173-ban egy északkeleti katonai parancsnok a száműzött királyt támogatva megkísérelte megdönteni Csong hatalmát, de elbukott, s a volt királlyal együtt kivégezték. 1174-ben újabb lázadás tört ki ellene, de hamar elfojtotta. Végül 1179-ben egy újabb lázadó tábornoknak sikerült megölnie, a rend és a nyugalom azonban nem állt vissza Korjóban.
Nem csak a katonák elégedetlenkedtek, a parasztok és a rabszolgák is gyakran lázadtak az elnyomás és a kihasználás ellen. 1176-ban nagyszabású rabszolgalázadás tört ki a mai Dél-Cshungcshong tartományban egy állami manufaktúrában, amely aztán átterjedt a szomszédos tartományra is. Bár sikeresen leverték a felkelést, az alacsony társadalmi státusúak elégedetlensége egyre csak fokozódott. 1177-ben és 1182-ben is feljegyeztek nagyobb felkeléseket. 1194 és 1199 között Kjongdzsuban és Kjongszang tartományban több mint paraszt lázadt fel. 1200-ban több manufaktúrában is fellázadtak a rabszolgák, több ezer alacsony rangú hivatalnok halálát és komoly anyagi károkat okozva.
Háborúk és konfliktusok Kitajok és dzsürcsik bélyegkép|150px|Jun Gvan tábornok ábrázolása bélyegkép|left|150px| a i csatában
916-ban a kitajok császárává koronáztatta magát, megtámadta Palhét és 947-ben létrehozta Liao államot Korjótól északra. Korjo fős sereget toborzott az ország védelmére. 983 és 985 között a kitajok a dzsürcsiket is legyűrték, és szövetséget kerestek az egyre terjeszkedő szemben, Korjo azonban visszautasította az ajánlatot, így 993-ban a mintegy fős kitaj hadsereg megtámadta Korjót és egész a Cshongcshon-folyóig nyomult. Azt követelték a koreaiaktól, hogy szüntessenek meg minden kapcsolatot a kínaiakkal, szolgáltassák vissza a palhei területeket és legyenek a kitajok hűbéresei. Korjo visszautasította ezt a lehetőséget, így a kitajok újabb támadásra készültek. Köszönhetően azonban a ok felől érkező nyomásnak és a korjói diplomáciának, 994-ben elálltak tervüktől, és átmenetileg a két ország egyezséget kötött. 1009-ben azonban, amikor Kang Dzso (강조) megszabadult királytól, Liao -es sereggel vonult Korjo ellen, azzal az ürüggyel, hogy a király gyilkosát akarják megbüntetni. Kangot a thongdzsui csatában elfogták és lefejezték. Az udvar Nadzsuba menekült, a kitajok pedig kifosztották a fővárost és követelték Korjo behódolását. 1018-ban ennek megfelelően újabb hadjáratot indítottak, amit (강감찬) tábornok vert vissza, kiszorítva az ellenséget Koreából.
A kitajok mellett a korjói államnak a dzsürcsikkel is meggyűlt a baja. A Koreai-félsziget északkeleti végénél élő dzsürcsi törzsek először a kitajok alattvalói voltak, a 11. század elején pedig mind többször törtek be Korjóba, a keleti partok mentén fosztogattak. 1104-ben sikertelenül próbálta velük felvenni a harcot két korjói tábornok, Im Gan (임간) és (윤관), a dzsürcsik előnyben voltak a lovasságuk miatt, amivel Korjo nem rendelkezett. 1107-ben már lovassággal vette fel a harcot a támadók ellen Jun tábornok összesen fős sereggel, és átvették a hatalmat a mai Dél- tartomány területe fölött. Kilenc helyőrségi várost hoztak itt létre a határ védelmére. A politikai harcoktól legyengült korjói állam azonban tárgyalásokat követően 1109-ben visszaadta a területet a dzsürcsiknek, akik 1115-ben létrehozták saját államukat, Csint és 1122-ben megdöntötték Liao hatalmát.
Japán kalózok