Max Christian Friedrich Bruch (Köln, 1838. január 6. – Berlin, 1920. október 2.) német zeneszerző és karmester. Sokoldalú munkássága ellenére elsősorban 1. (g-moll) hegedűversenyéről és Skót fantáziájáról ismert.
Élete Gyermekkora (1838–1847) bélyegkép|Emléktábla a kölni Richmodisturm, Bruch szülőházának falán bélyegkép|Max Bruch szobra a kölni Rathausturm oldalában bélyegkép|Max Bruch és Maria Zanders emlékműve Bergisch Gladbach belvárosának sétálóutcájában Max Bruch 1838-ban vízkereszt napján, január 6-án született a kölni Richmodis-Hausban. Édesapja, August Karl Friedrich Bruch, királyi rendőrfelügyelő és rendőrfőnök-helyettes, édesanyja Wilhelmine Almenräder, szopránénekesnő volt. A felújított kölni Richmodisturm (Richmodstraße, Neumarkt) falán található emléktáblán a következő szöveg áll: „Itt született a rajnai zeneszerző és énekes, Max Bruch – 1838. január 6.”Fifield: Max Bruch, Biographie eines Komponisten, 15. oldal Nem világos, hogy miért említik őt mint énekest…
Bruch a következőképpen jellemzi édesapját fiatalkori visszaemlékezéseiben:
„Különösen engedelmes, buzgó és kötelességtudó hivatalnok volt, de veleszületett jóindulata folytán engedett az elkerülhetetlen rendőri szigorból, amennyire tehette. Élvezte a legkülönbözőbb polgári közösségek szeretetét és bizalmát, és segítőkész volt a nehéz helyzetekben.”Max Bruch: Kindheit und Jugendjahre am Rhein
Ugyanott említ egy anekdotát, amely különösen a zenei utókor számára lehet érdekes:
„Egy nap megjelent a hivatalában egy kis mozgóárus egy hórihorgas fiúval és így szólt: Engedje meg igen tisztelt felügyelő úr, hogy bemutassam a fiamat. Nagyon szépen játszik csellón – nagy tehetség – épp Párizsba készül! Ez a fiatalember Jacques Offenbach volt, aki később híressé vált néhány kellemes és több kevésbé szép operettjével”.
Első zenei és zongoraleckéit édesanyjától kapta. Erről így ír a visszaemlékezéseiben:
„Édesanyám végtelenül muzikális volt, nagyszerű szoprán hanggal, és a század húszas éveiben többször is szólót énekelt a Rajnai Ünnepi Játékokon. Nagy bánatára azonban korán elvesztette a hangját, és azután már csak az énektanításra szorítkozott.”
Nővéréről, Mathilde-ról, akit Tillnek neveztek, ezt írja:
„Mivel nem volt másik testvérem, kettőnk között különösen bensőséges kapcsolat alakult ki. Mindent együtt csináltunk: zenéltünk, diskuráltunk stb., és semmi sem volt, amit akkor vagy később ne tudtunk volna bizalmasan megbeszélni. Természettől fogva kitűnő formaérzéke volt és a legmélyebb fogékonysága a melódiai szépség és a művészi nagyság iránt. Megvolt továbbá a képessége, hogy bármely művészi tárgykörben élesen és logikusan gondolkozzon.”
Már kisfiúként bátorították arra, hogy közönség előtt szerepeljen. Egy ilyen előadáson hallotta őt játszani Ignaz Moscheles cseh zeneszerző és zongoravirtuóz, aki felismerte a képességeit és arra biztatta, hogy töretlenül fejlessze a tudását.
Hetedik és tizedik életéve között Bruch kibontakoztatta festői tehetségét is, ezért aztán a rokonok második Raffaellonak nevezték. Gyakorlásként olyan csodálatos műveket másolt le, mint „Ferdinand Cortez partraszállása Mexikóban”, „Éliás mennybemenetele”, „Szent Bonifác kivágja a hesseniek szent tölgyfáját” és másokat, melyeket mint illusztrációkat ismert meg a gyerekkönyvekből, a Bibliából vagy a történelemkönyvekből.
Ifjúkora (1848–1857) Kilencéves korában írta első szerzeményét, egy dalt édesanyja születésnapjára. Attól kezdve a zene vált a szenvedélyévé, és ezt a szülei is lelkesen támogatták. A kreativitás hirtelen felszínre törése számos kisebb kompozíciót eredményezett: motettákat, zsoltárokat, zongoradarabokat, hegedűszonátákat, egy vonósnégyest, sőt zenekari műveket is, mint például egy tervezett opera, a Jungfrau von Orléans (Az orleans-i szűz) nyitányát. E fiatalkori művekből azonban csak kevés maradt fenn.
Első zeneelméleti ismereteit 1849-ben, Bonnban szerezte, Heinrich Carl Breidenstein professzortól, apja barátjától. Ebben az időben jutott el először Igeler Hofba (egy uradalom Bergish Gladbachban), ahol műveinek jelentős részét írta. Ez a birtok egy Neißen nevű ügyvéd és jegyző tulajdonában volt, aki hajadon nővérével lakott ott. Később a birtokot megvásárolta a Zanders család, amely egy jelentős papírgyár (M-real Zanders) tulajdonosa volt. Kirándulás és sétakocsikázás közben édesapja francia és angol társalgásra tanította az ifjút.Levél édesanyjának, 1850 őszén A későbbi években Maria Zanders, a barát és pártfogó biztosított számára az alkotáshoz megfelelő környezetet a Villa Zanders-ben.Albert Eßer, Bergisch Gladbacher Stadtgeschichte, Stadtarchiv Bergisch Gladbach 2006, 298. oldal,
A családban a kritikus szemléletet is korán magáévá tette az ifjú. A baráti Weber családnál eltöltött kávézásról így írt édesanyjának Igeler Hofba: „Höcke úr játszott Johann-nal 3 duót, majd Peter és Therese néhány keringőt és polkát, stb., így hát egész délután unatkoztam, kivéve az első darabnál. 7 óra felé felkértek, hogy adjak elő valamit a szerzeményeimből; így hát az új parádés ló hite visszatért. Az igen könnyű billentésű zongorán (amely egyébként fél hanggal mélyebben szólt) a variációim tűrhetően sikerültek. Aztán néhány dal hangzott el, egyebek közt Weberné asszony énekelte el fia szerzeményét, amely azonban engem – a komponista minden igyekezete ellenére – nem érintett meg. Végül megint nekem kellett magam fárasztani a modern darabommal.”Levél édesanyjához, 1850. október 6.
Ugyanebben a levélben számol be tanulmányainak előrehaladásáról:
„… itthon maradtam. Mélyen bele kellett ugyanis temetkeznem a fúgám imitációiba, és kínlódnom a szűkítéssel, az inverzióval, az ellenponttal, stb. Délután hegedűórám volt... Az óra vége felé megérkezett Breidenstein professzor; ő barátságos volt, mint általában. Fúgáimat, melyeket megmutattam neki, nem is találta olyan rossznak.”
Tizenegy évesen lépett a nyilvánosság elé nagyobb kompozícióival. 1852 márciusában a kölni Filharmóniai Társaság előadta első, f-moll szimfóniáját. Szintén 1852-ben egyik vonósnégyesével elnyerte a frankfurti Mozart-alapítvány négyéves ösztöndíját. Ez az ösztöndíj lehetővé tette a számára, hogy 1853. és 1857. között zeneszerzést tanuljon Ferdinand Hillernél és zongorázni Carl Reinecke és Ferdinand Breunung irányításával, Kölnben.
Hiller már 1850-ben megismerkedett a fiatal Bruchhal, amint arról az április 8-i naplóbejegyzése tanúskodik: „Bruch és fiának látogatása”. Említést tesz egy négykezes szonátáról is, amelyet Max átadott neki. A következő években az ifjú tehetség több művét volt módja megismerni, így 1851-ben a „Vonósnégyes édesanyám születésnapjára” című kompozícióját, egy triót, egy motettát és egy szonátát. 1852. november 30-án pedig, a családnál tett számos látogatása egyikén egy hegedűszonátát és egy zongoraötöst. Mindeközben a frankfurti Mozart alapítványnál járt közben Max ösztöndíja érdekében, amiért az ifjú egy levelében így mondott köszönetet: „Most, hogy győzelem boldog részese lettem, semmi esetre nem hallgathatom el, hogy a siker legnagyobb részét csak Önnek köszönhetem, mivel azok a kitűnő tanácsok, melyeket a korábbi vonósnégyeseim esetében Öntől kaptam, nagyon hasznosnak bizonyultak e legutolsó komponálásakor... Mindent meg fogok tenni azért, hogy megszolgáljam a belém vetett bizalmat, és olyan keményen fogok dolgozni az Ön irányítása alatt, ahogy az a Mozart-alapítvány ösztöndíjasához illik!”Bruch levele Hillerhez, 1852. december 29.
Az Alapítvány is kifejezetten kérte Hillert, hogy „az új Mozart növendéket derék muzsikussá és zeneszerzővé képezze.”
Már 1852. március 12-én megjelent a Rheinischen Musikzeitungban (Rajnai Zenei Újság) egy cikk Maxról, amelyben őt Mozarthoz és Mendelssohnhoz hasonlították. A jellemzés így szólt: „kedves, nyitott, vidám, gyermeki, elfogulatlan fiú, akinek – bár a hangok világában él – más dolgokban is megmutatkozik ügyessége és rátermettsége.” A cikk szerzője végül útravalóul a legjobbakat kívánta :
„Haladjon bátran előre a megkezdett úton; a művészet, mint fenséges, szent istenség szolgálja őt kedve szerint, és akkor érjen célba, amikor a legmagasabbra és legjobbra jutott! Ehhez kívánjuk igaz szívvel az égiek minden áldását!”
Hiller sok időt fordított Bruchra, és több figyelemmel végezte a munkáját, mint más tanítványai esetében. Naplóiban említést tesz Bruch legtöbb korai, nem publikált szerzeményéről, ugyanúgy, mint első kiadott kompozícióiról. Ugyancsak jelentősen közreműködött tanítványa opus 1. művének kinyomtatásakor, amelyet egyrészt ajánlásokkal látott el, másrészt előfizetési listát küldött körbe a kölni zenekedvelők és barátai körében. Ezt a listát néhány nap alatt lejegyezték, és ez lehetővé tette az opera publikálását 1857-ben, a lipcsei Verlag Senff kiadónál.
1857 végén Lipcsébe költözött, hogy továbbfejlessze tudását Ferdinand Davidnál, Eduard Rietznél és Moritz Hauptmann-nál.Hauptmann, Mendelssohn és Spohr barátja, zeneteoretikus és tanár, Bach kései követője lett a Tamás-templom kántoraként és a Thomasschule igazgatójaként. További előnyöket hozott a leendő zeneszerző számára, hogy kapcsolatba került a Breitkopf & Härtel zeneműkiadóval.
Felnőttkor (1858–) bélyegkép|balra|160px|Az első Kaiserliederbuch, a Volksliederbuch für Männerchor 1906-os első kiadásának címlapja
A következő években rövidebb-hosszabb ideig Lipcsében, Bonnban és Mannheimben tartózkodott. 1859-ben beiratkozott a Bonni Egyetemre, hogy egy félévig művészetet, építészetet és filozófiát tanuljon. Mannheimben 1862 és 1864 között általános zeneelméleti, karmesteri és hangszerelési ismereteket szerzett. Itt mutatták be Die Loreley (op. 16) című operáját 1863. június 14-én. 1865-ben a zeneigazgatói posztot töltötte be Koblenzben,Ebben is Ferdinand Hiller volt a segítségére, akinek közbenjárása révén jutott első stabil állásához mint „Direktor des Königlichen Musikinstituts und der Abonnementskonzerte” (A Királyi Zenei Intézet és a bérleti hangversenyek igazgatója). és itt kezdett hozzá jól ismert 1. hegedűversenyének komponálásához.A mű végleges változata több jeles muzsikus (Ferdinand David, Hermann Levi és Joachim József) tanácsai segítségével készült el. Az ajánlás is Joachimnak szólt; ő játszotta a szólót az 1868. január 7-i bemutatón, Brémában. Két évvel később a türingiai Sondershausenbe költözött, ahol 1870-ig udvari kapellmeisterként tevékenykedett, Schwarzburg-Sondershausen hercegének szolgálatában. Ezt követően Berlinben zenetanárként, majd 1873-tól független zeneszerzőként dolgozott. Ebben az időben korának olyan jelentős zenei személyiségeivel került kapcsolatba, mint Johannes Brahms és Pablo de Sarasate.
1878-ban Bruch ismét kapott állást, mint Stern’sches Konservatorium vezetője.Ezt az intézményt Städtisches Konservatorium für Musik néven magánvállalkozásként hozta létre Berlinben Julius Stern, Theodor Kullak és Adolf Bernhard Marx. 1880-tól 1883-ig a Liverpooli Filharmóniai Társaságot (Royal Liverpool Philharmonic Orchestra) irányította. 1881. január 3-án feleségül vette Clara Tuczek énekesnőt (1854. február 15.–1919. augusztus 26.); négy gyermekük született.