bélyegkép|250px|jobbra|Tannhäuser mint a Német Lovagrend tagja
A Német Lovagrend vagy Teuton Lovagrend (latinul Ordo Teutonicus, Ordo domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum, vagy Ordo Teutonicus Sanctae Mariae in Jerusalem, németül Orden der Brüder vom Deutschen Haus St. Mariens in Jerusalem vagy Deutscher Orden) német egyházi-katonai lovagrend volt, amelyet eredetileg Palesztinában alapítottak betegápoló tevékenység céljából.
Az Európába visszatérő lovagokat 1211–1225 között rövid ideig a Magyar Királyság területén, Dél-Erdélyben, a Borzaföldön (ma Barcaság) telepítette le II. András magyar király. Miután innen önállósodási kísérletük miatt kiverték őket, Konrád lengyel fejedelemtől kaptak új letelepedési lehetőséget, és a rend ettől kezdve elindult a felemelkedés útján. A balti pogány poroszok területeit fél évszázad alatt meghódítva, Marienburg székhellyel megalakították a Német Lovagrend független országát. A 13. századra már szinte az egész Baltikum a kezükre jutott. A lovagok azonban még több területet akartak, és folyamatosan támadták Lengyelországot és Litvániát. Előbbi esetében a háborút már nem leplezhették a kereszténység terjesztését célzó keresztes hadjárattal, mert a lengyelek katolikus keresztények voltak. A pogány litvánok ellen viszont térítőként léptek fel, az ortodox oroszokat pedig eretnekeknek tekintették, és ezen a címen indítottak ellenük háborút.
Az 1410-es grünwaldi csata során azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, amely végleg eldöntötte a lovagok és a térség sorsát. Hatalmuk a következő időszakban fokozatosan összeomlott és meg kellett hódolniuk a lengyel királynak. A kegyelemdöfést azonban a reformáció jelentette, mivel az evangélikus hitre áttérő egyik nagymesterük kisajátította magának a rend kelet-porosz területeit, a livóniai részeken pedig a környező országok osztoztak.
A rend a következő három évszázadban minden tekintélyét elvesztette, és 1809-ben Napóleon császár feloszlatta a máltai lovagrenddel együtt. Bár 25 év múlva újra létrehozták a német lovagrendet, azóta nem katonai rendként működik, hanem humanitárius tevékenységekre tért át. Ma már egyetlen lovagi tagjuk sincs, székhelyük Bécsben van.
A Német Lovagrend régi elnevezése Mariánus Lovagok volt. A lovagok ugyanis Szűz Máriát tartották védőszentjüknek.A lovagrend védőszentjeként tartja számon a Szent Szűz mellett Szent Györgyöt, a sárkányölőt, mint a férfiúi becsület, valamint keresztény erény és kitartás megtestesítőjét, sőt Árpád-házi Szent Erzsébetet, aki nagymesterüknek Türingiai Konrádnak volt a sógornője. (The Teutonic Knights) III. Honorius pápa az erdélyi püspöknek, Rajnaldnak írt 1224. évi levelében a lovagokat „Szent Mária német ispotályosainak” nevezi.Magyar Középkor 997–1526, H10 Régebbi történelemkönyvekben „német vitézekként” írják őket.Pauler Gyula: A Magyar Nemzet Története az Árpád-házi királyok alatt I.-II. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, 1893.
A lovagrendet az évszázadok során különféleképpen ítélték meg. Különösen a Szovjetunióban, a második világháború alatti németellenes élethalálharc idején könyörtelen és vérszomjas szörnyetegekként festették le a „fasiszta” szellemiségű német lovagokat, akik a porosz és szláv népeket irgalom nélkül, tűzzel-vassal pusztították,J.M. Zsukov nevű szovjet történész Világtörténet 10 kötetben című marxista nézetű munkájában is ezekkel a jelzőkkel illeti a rend keresztesháborúit. és a helyükre németeket költöztettek, valamint rablóháborúkból tartották fenn magukat.
Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk sok véráldozattal jártak és erőszakkal keresztelték meg a pogányokat, de a kor legtöbb hasonló konfliktusát máshol is ez jellemezte. Más országok is ugyanúgy folytattak fegyveres expanziókat nagyobb birtokokért. Mégis, a pogány poroszok meghódoltatása egy több mint ötvenéves kiemelkedően véres harc volt, amelynek nyomán a porosz nép eltűnt a történelem porondjáról. Magának a lovagrendnek az évkönyvei számolnak be arról, hogy az élve elfogott pogány harcosokat „saját vértezetükben, mint a gesztenyét sütötték meg helyi isteneik oltára előtt”.
Központok bélyegkép|jobbra|250px|A teuton lovagrend vára Akkóban, Észak-Izraelben. 1196-tól 1291-ig volt a lovagrend székhelye
A Német Lovagrend a mai Izrael területén jött létre, Akkóban, akkori nevén Acre-ben. Itt nőtte ki magát a kis betegápoló rendből katonai szervezetté. Székei állandóan változtak az évszázadok során, ezek egyben jelzik fejlődésének fő állomásait is. Akkó (franciául: Acre) – 1089-ben itt jött létre a német lovagok ispotálya, amelyet 1198-ban átszerveztek lovagrenddé. A 13. század elején a rend fokozottabb érdeklődést tanúsított Kelet-Európa iránt, s ugyan továbbra is Acre maradt a székhelye, de a nagymester inkább Európában tartózkodott, hogy könnyebben irányítsa az ottani ügyeket. Másod központjai voltak Montfort és Kronstadt (Brassó). Velence – 1291-ben Acre a muzulmánok kezére került és a kereszteseket végleg kiszorították a Szentföldről. Ezért a lovagrend Itáliába, Velencébe tette át központját. Ekkor már kialakította a mai Észak-Lengyelországban saját államát, melyet egyelőre tovább erősített. Marburg: Siegfried von Feuchtwangen ideiglenesen a német-római birodalombeli Hessen tartományban levő Marburgot jelölte ki a lovagrend új központjának. A porosz területeken lassacskán kiépült egy rendkívül erős vár, mely a középkori Európa egyik legerősebb erődítményének számított. Marienburg: A kiépült Máriavárat von Feuchtwangen immáron végleges székhelynek tette meg. A város ma a Malbork nevet viseli, remek terepen fekszik, melyen könnyen védelmezhető. Ez a város volt egyben Poroszország fővárosa is, mely ország magába foglalta már Kelet-Pomerániát. Az állam nagyon erős és gazdag volt, de belső rendszere meglehetősen ingatag. Königsberg: A német lovagok a Lengyelország ellen folytatott hosszú és kemény háborúban (1454–66) szinte teljesen kimerültek. A nagymester már annyira pénz szűkében volt, hogy a Máriavárat is átadta a zsoldosoknak, a knechteknek 1457-ben. Nem sokkal később IV. Kázmér bevette a várat és ekkor a lovagrend a Litvániához közeli Königsbergbe menekült el. A város és vidéke ma Oroszország legnyugatibb régiója. Mergentheim: A német lovagok akik függetlenségük nagyobb részét elvesztették, a 16. században rendkívül veszedelmes ellenséggel találták szembe magukat, a reformációval. Luther Márton elképzelései szerint nincs szükség az egyházi lovagrendekre, melyek amúgy is elvilágiasodtak. A lovagrend nagymestere Albert, egyik testvére hatására felvette az új vallást, megszüntette a lovagrendi kormányzatot Kelet-Poroszországban és létrehozott egy független, de továbbra is lengyel hűbéres hercegséget, mely 1657-ben egyesült Brandenburggal és ebből alakult ki a Porosz Királyság a 18. században. A lovagi rend feloszlatását bár elrendelte, de a német császár és a pápa pártfogásába vette a lovagokat, akik Németországba menekültek és Frankóniában telepedtek le, egyik ottani birtokukon. Bécs: A 16–18. század során a lovagrend szinte minden birtokát elvesztette Európában. Sikertelenül tett kísérleteket az újbóli felemelkedésre, mint azzal, hogy részt vett a törökök ellen vívott háborúkban. Összes tekintélyét elvesztette és az osztrákokkal hadakozó Napóleon kimondta a lovagrend végleges feloszlását, amely ellen a tagok már nem tudtak semmit se tenni. 1834-ben a mélyen vallásos I. Ferenc osztrák császár újra megalapította a lovagrendet, amelynek nagymestere ezentúl egy Habsburg-házból való herceg lett. De a lovagok már csak betegápolással, alamizsnaosztással és más jótékonysági tevékenységekkel foglalkoztak. Székhelyük Bécsben volt, ahol pillanatnyilag is élnek, de keveset hallatnak magukról, s csak néhány országban vannak birtokai.
A korai szervezet bélyegkép|jobbra|180px|A nagymesteri rendkereszt bélyegkép|balra|235px|Wojciech Gerson: A német lovagok Lengyelországban
A Német Lovagi Rend a többi lovagtól eltérően más életformát alakított, ami leginkább a szerzetesi kolostorokban uralkodó szigorú fegyelemhez volt hasonlítható. Ugyanezt tették a johanniták és a templomosok is. A tagok szegénységi fogadalmat tettek, de ez nem jelentette azt, hogy teljes szegénységben kell élniük. Annyi vagyont szerezhettek mindössze, mely általános szükségleteik kielégítésére volt elég. Mivel váraik is voltak, ezért az uralkodóktól és a pápától kaptak latifundiumokat, hogy azok ellássák és karbantartsák az erősségeket. Akárcsak minden szerzetesi rend, a lovagokra is érvényes volt a cölibátus, azaz a nőtlenség.
A lovagrend három fő osztályra tagolódott: egyházi tagok osztálya: ebben szerzetesek, papok, püspökök voltak, akik nem viselték a „lovag” címet.A papok feleltek a szellemi és politikai életért. világi lovagok osztálya: ebbe nem pusztán csak lovagok tartoztak, hanem nemesek, vagy olykor uralkodók is.Luther braunschweigi herceg is a rend tagja, idővel pedig a nagymestere volt. A rendi tagsággal együtt lovagi címet is kaptak.A lovagtestvérekből állt a rend hadserege. Bojtár Endre szerint ezek száma „a cölibátus miatt a 14. század közepi 1000-ről 1454-re 300-ra csökkent.” Ebből kifolyólag nem lehetett valami nagy a rendhez csatlakozni szándékozók létszáma. szolgáló testvérek osztálya: középosztálybeli lovagok.Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába, 126. old. Az alsóbb osztály tagjai gyakran felemelkedtek a felsőbb körökbe, de sokan életük végéig szolgáló testvérek voltak. Döntő többségében ez is világi tagokból tevődött össze.
Mint minden lovagrend élen itt is a rendfő a nagymester (németül: hochmeister), aki a kor legnagyobb tekintélyű főemberének számított. A rendi tanács választotta a két legmagasabb osztály közül. A lovagrend nagymestereinek többsége egész életében elláthatta a nagymesteri hivatalt. Persze nem rendelkezett korlátlan hatalommal, az ellensúlyozásra a nagykáptalan (spittlerek, trappierok, tresslerek többségéből állt) jött létre, mely szükség esetén le is tehette a rendi főt a székből, s tanácsadó testületként is szolgált. A nagykáptalan különféle ügyekben (például regula-módosítás, birtokkezelés stb.) volt kompetens, s egy évben általában egyszer ült össze. A káptalant a többi rendi tag képezte, akik a büntetőügyekben kaptak szerepet. Bár tagjai voltak a szolgálótestvérek és a csatlósok is, de nekik különösebb beleszólásuk nem volt az ügyekbe.
bélyegkép|jobbra|250px|III. Celesztin pápa kiváltságokat és földbirtokokat adományoz a német lovagoknak (1199)
A nagymester utáni öt leghatalmasabb főméltóság: Spittler: Más néven ispotálymester. Nevében benne van az ispotály német megfelelője a Spital. A lovagok ispotályainak (kórházainak) vezetője és az alamizsnaosztás intézője volt. Tressler: A lovagrend pénzügyi mestere, s a gazdasági ügyek felelőse. A tisztsége a királyi udvaroknál betöltött kincstárnoknak felel meg. Trappier: A ruházkodás ügyében intézkedett. Landmeister: magyarul a tartományi mester. A külhonban levő lovagrendi birtokok igazgatója, amelyeket rendi tartományokként tartottak számon a lovagrendben, s melyeket néha az adott országról neveztek el. Komtur: és főnöke, a nagykomtur: Rendházi főnökök. Tisztségük egyben egy különleges kiváltsági helyzet, amelyet szolgálataikért, vagy érdemeikért kapnak cserébe egyes tagok. Ez azzal jár együtt, hogy az éves jövedelemből kommendát (tiszteletdíjat) kapnak.Bernt Engelmann: Poroszország, 32. old. Alárendeltjeik az ispotálymesterek, felettük pedig a tartományi mester áll. A nagykomtur volt a nagymester helyettese, jó pár esetben az utóda is.
A tisztségviselők megbízatása addig szólt, amíg a nagymester át nem helyezte őket valamelyik másik részlegbe. Minden ügyről kötelesek voltak beszámolni a legfelsőbb tanácsnak. Az ellenőrzésekre kirendelt, megbízólevéllel ellátott illetékes megérkezésekor külön összehívtak egy területi káptalant. A vizsgálatok alaposságát mutatja, hogy ezek az ügyintézések sokszor hetekig folytak.