A kiegyezés, avagy osztrák–magyar kiegyezés (németül: Österreichisch-Ungarischer Ausgleich) a Habsburg-uralkodóház, pontosabban annak feje, I. Ferenc József és a Deák Ferenc és Andrássy Gyula gróf vezette magyar tárgyalódelegáció között 1867 elején született megállapodások összefoglaló elnevezése, amelyek az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennálló politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat rendezték. Az Osztrák–Magyar Monarchia Ferenc József szerint kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai közepette jött létre: „Deák, Andrássy és jómagam”.
Ez magyar részről négy törvényt jelentett (1867. évi XII., XIV., XV. és XVI. törvénycikk), amelyek sarokpontjait az Andrássy-kormány beterjesztése nyomán 1867. március 20-án kezdte el tárgyalni a magyar országgyűlés. A pontosan egy hónappal korábban, február 20-án alakult kormány egyben az első felelős magyar kormány volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc óta. A 69 pontból álló határozatot 1867. március 30-án fogadta el a képviselőház. A határozat sarokpontjain alapuló törvényeket az év folyamán (a XII. törvénycikket májusban, a többit decemberben) sorban fogadta el az Országgyűlés.
A hatályba léptetéshez Ferenc Józsefnek szentesítenie kellett ezeket. Az uralkodó a fennálló viszonyok miatt erre csak akkor volt hajlandó, ha Magyarország királyává koronázzák (ami a forradalom miatt elmaradt). Ennek alapján Ferenc József 1867. június 8-án Magyarország királya lett. A Mátyás-templomban tartott eseményen a magyar rendek egyfajta gesztusként még feleségét, Erzsébetet is megkoronázták. Ferenc József ezután magyar részről 1867. július 28-án szentesítette a törvényeket, hivatalosan is létrehozva egy paritás elvű alkotmányos monarchiát, melynek neve Ausztria–Magyarország vagy Osztrák–Magyar Monarchia lett.
Története
bélyegkép|200px|Deák Ferenc, a „haza bölcse”
Az osztrák és a magyar érdekek legélesebben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során kerültek összeütközésbe. Ekkor született meg a modern magyar nemzet. Az osztrák császári seregek az orosz cár segítségével győzedelmeskedtek a magyar honvédseregek felett, a fegyvert a magyar forradalmárok 1849. augusztus 13-án Világos mellett tették le. Az ezt követő időszakot a neoabszolutizmus korának szokás nevezni.
A közvetlenül a forradalom utáni éveket az olmützi alkotmány szerinti közigazgatási rendszer, valamint a megtorlás jellemezte. Magyarország teljhatalmú parancsnokának, Haynaunak a rémuralma (1849–1851), akit 1851. július 7-én Alexander Bach javaslatára mentettek fel hivatalából. Szintén ekkor épült ki a passzív ellenállás általános gyakorlata magyar részről.
A vezetője után egyszerűen csak Bach-korszaknak nevezett éveket (1851–1859) a komoly állami felügyelet és az erős cenzúra jellemezte, igaz enyhült is valamelyest a légkör, mivel Bach az első intézkedései között 1851-ben eltörölte az olmützi alkotmányt (az egész birodalomban), viszont a központosító, Bécs-centrumú politika fennmaradt. A gazdaságban jelentős változás nem mutatkozott, habár Ferenc József a forradalom több vívmányát is meghagyta, mint például a jobbágyság és az ősiség eltörlését, sőt, utóbbihoz 1852-ben kiadta az ősiségi pátenst, amellyel az ehhez kapcsolt adományrendszert is eltörölte.
1859 áprilisában kitört a szárd–francia–osztrák háború, melyet Ausztria a solferinói csatában elvesztett. Ferenc József a vereségért Bach birodalmi belügyminisztert tette felelőssé és augusztus 22-én leváltotta minden politikai hivatalából, majd elküldte nagykövetnek a Vatikánba.A Bach-korszak külpolitikája és a rendszer bukása In: Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története, Athenaeum nyomda, Budapest, 1895 Ezután Bach rendszerét Magyarországon felszámolták és mind tartalmában, mind formájában visszaállították a történeti jellegű (forradalom előtti) közigazgatást, melyben Erdély és Horvátország Magyarországtól külön egységet alkotott.
A háborúban meggyengült birodalma megerősítésére az uralkodó 1860. október 20-án kiadta az ún. októberi diplomát, amely a magyar országgyűlés visszaállítását helyezte kilátásba. A fejleményekre reagálva december 17-én összeült az esztergomi értekezlet, ahol a még mindig érvényben lévő 1848. évi V. törvénycikk alapján kidolgozták egy esetleges képviselőválasztás lebonyolítását biztosítani hivatott rendelkezéseket, majd kezdeményezték az országgyűlés összehívását, a választások kiírását.
bélyegkép|200px|I. Ferenc József fején a Szent Koronával magyar királlyá koronázása után. (Vasárnapi Ujság, 1867. június 2.) Ferenc József megengedte az 1861-es választások kiírását, melynek eredményeként februárban 1849 után először újra összegyűlt a magyar törvényhozás; egy esetleges kormány megalakításáról azonban ekkor még szó sem lehetett. A képviselőválasztást egyébként a Deák Ferenc vezette Felirati Párt nyerte meg a 410-ből 250 mandátum (58%) lett az övék. Épphogy összeültek, 1861. február 26-án az uralkodó kiadta az ún. februári pátenst, amely a tartományi gyűlések fölé egy birodalmi gyűlést rendelt és egyben nyilvánvalóvá is tette, hogy az egész dolgot csak azért hagyta, hogy pátensét Magyarországon törvényesen is bevezethesse. Ezt értelemszerűen a parlament elutasította, mire Ferenc József feloszlatta a gyűlést és ideiglenes, átmeneti állapotot, más néven provizóriumot hirdetett és újra az aktuális osztrák belügyminiszter, azaz Anton von Schmerling lett ennek az adminisztrációnak a magyarországi feje.
Az új helyzet már jóval könnyebbnek mutatkozott az előzőeknél, de továbbra is a neoabszolutizmus jegyében telt. A folyamatos enyhülés jegyében 1865. április 16-án a Pesti Naplóban jelentette meg Deák Ferenc a később a „húsvéti cikk” néven emlegetett írását, melyben a későbbi kiegyezés felé vezető út lehetőségét vázolta fel, nem titkoltan az osztrákoknak címezve. Ugyanakkor, időközben 1865 és 1867 között nyaranta a „haza bölcse” sógorának, és egyben hű barátjának, nyirlaki Tarányi-Oszterhuber Józsefnek a Zala vármegyei pusztaszentlászlói kúriájában szorgalmasan dolgoztak Deák Ferenc és társai a kiegyezés előkészítésén.
A Deák Ferenc-féle húsvéti cikkre reagálva a császár leváltotta Schmerlinget és engedélyezte a magyar országgyűlés összehívását, illetve ennek érdekében egy képviselőválasztás kiírását. 1866-ban kitört a porosz–osztrák–olasz háború, amelyben az Osztrák Császárság a königgrätzi csatában súlyos vereséget szenvedett Poroszországtól. A Habsburgok a magyarokkal való kiegyezésre kényszerültek, hogy megmenthessék haldokló birodalmukat. A szárd–francia–osztrák háború és a porosz–osztrák–olasz háború következtében ugyanis a Habsburgok birodalma 1866-ra az összeomlás peremére került, mivel ezek az elhibázott katonai vállalkozások óriási állami kiadásokkal jártak és elszabadult pénzromláshoz, egekbe szökő államadóssághoz és pénzügyi csődhelyzethez vezettek.GOOD, David F.: The Economic Rise of the Habsburg Empire, 1750–1914. 1984. p. 82.
A tárgyalások a prágai béke megkötése után felgyorsultak. Osztrák (császári) oldalról Ferdinand Beust báró 1866 végi külügyminiszteri kinevezése volt fontos momentum, mert ő győzte meg a kabinetet arról, hogy kiegyezés nélkül már nem lehet tovább fenntartani a birodalmat.
A megegyezés A magyar politika ekkoriban 47-es, 48-as, vagy 49-es nézeteket vallókra tagolódott. A számok évszámokat (1847, 1848 és 1849) jelöltek és értelemszerűen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc (és előzményei) abban az adott évben létezett vagy elért politikai viszonyait, vívmányait, rendszerét akarták látni érvényesülni. A 47-esek voltak a legkevesebben, ők a kiegyezést ókonzervatív álláspontból ellenezték, a közvetlenül a forradalom előtti idők viszonyrendszerét látták a legideálisabbnak. bélyegkép|Kossuth Lajos 1880-ban A 48-asok voltak Deák Ferenc hívei, akik az áprilisi törvények maradéktalan teljesülését tekintették a tárgyalások alapjának, illetve Magyarország önkormányzatiságának (vérmérséklettől függő mértékű) maximalizálására törekedtek, míg a 49-esek, Kossuth Lajos hívei a teljes függetlenséget (minden unió felbontását Ausztriával) és Magyarország köztársasággá alakítását (vagy magyar király választását) tűzték zászlajukra.
Még kicsit korábban, Deák húsvéti cikke hatására Ferenc József megengedte a magyar országgyűlés összehívását, illetve az ehhez szükséges 1865-ös választások kiírását és lebonyolítását. Az ennek eredményeképp 1865. december 11-én összeült parlament a választásokon abszolút győzelmet szerzett Deák Párt vezetőjét, Deák Ferencet tette meg a magyar tárgyalódelegáció vezetőjévé.
bélyegkép|A Cassandra-levél Bár Deákot minden oldalról támadták és sokan igyekeztek vereségnek beállítani az egyezséget, de az nézőponttól függően akár sikeresnek is tekinthető. Ezt leginkább az a tény támaszthatja alá, hogy az áprilisi törvények a nemzeti őrsereg és a nemzeti bank felállításának kivételével (egyszerűbben szólva a 12 pontból 10-nek, valamint az egyéb, ezen kívül eső április törvények zömének elfogadtatásával) olyan kompromisszumra jutott Ausztriával, ahol Magyarország az osztrák belügyminiszter által irányított, gyakorlatilag osztrák félgyarmati státuszából a közös külügyeket és közös hadügyeket (és a kapcsolódó pénzügyeket, valamint a perszonáluniót) leszámítva újra önálló állam lett, saját választott parlamenttel, kormánnyal és kormányfővel, a belügyeiben korlátlan, pénzügyeiben részleges önkormányzatisággal. 1867. február 17-én az uralkodó Deák javaslatára idősebb Andrássy Gyulát kérte fel Magyarország miniszterelnökének, az ennek nyomán felállt Andrássy-kormány pedig február 20-án tette le hivatali esküjét.
A teljes függetlenség hívei azonban így is árulásnak tartották és nevezték a kiegyezést, hiába lett az új szövetség neve Ausztria-Magyarország (vagy Osztrák–Magyar Monarchia) és alakult meg az Andrássy-kormány, azaz 1849 után tizenkilenc évvel a következő önálló, felelős magyar kormány. Kossuth Lajos a május 28-án megjelent ún. Cassandra-levélben egyenesen a nemzet halálát, Magyarország széthullását jövendölte, ha a kiegyezés létrejön.
A kiegyezést a magyar társadalomnak elenyészően kis része rendezte el és törvényesítette (a választójog igen korlátozott volt, a népességnek kevesebb mint 8 százaléka bírt szavazati joggal), és a nép nagyon nagy része tekintette azt a magyar ügy és a forradalom öröksége elárulásának. Ez mély és tartós töréseket okozott a magyar társadalomban.
„Viszont a kiegyezés elfogadtatása a társadalommal, komoly nehézségekbe ütközött. Több megye (például Heves, Pest, Szatmár) elutasította a kiegyezést és kiállt Kossuth mellett, az ellenzék megszervezte a demokrata körök hálózatát, az Alföldön többezres kormány- és kiegyezés-ellenes népgyűlésekre került sor stb. A kormány, felfüggesztve liberális elveit, határozott ellenlépésekre szánta el magát: bebörtönözte a Kossuth leveleit közlő Böszörményi Lászlót, betiltotta a demokrata köröket, a leginkább ellenálló Heves megyébe pedig királyi biztost küldött. A rendszer stabilizálása és az új politikai intézmények elfogadása azonban még így is évekig elhúzódott.” in: Cieger András: Kormány a mérlegen - a múlt században.CIEGER András: Kormány a mérlegen - a múlt században.http://c3.hu/scripta/szazadveg/14/cieger.htm
A kiegyezést annak támogatói ettől függetlenül a forradalom utáni viszonyokhoz (Haynau, Bach-rendszer, provizórium) viszonyítva, valamint abból a tényből kiindulva, hogy az áprilisi törvények majdnem egészét sikerült elfogadtatni, valamint Erdély és a Partium is visszacsatolásra került, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyértelmű és kompromisszumai ellenére is átütő magyar győzelmeként értékelték. bélyeg|Fénykép a koronázási esküről bélyegkép|260px|Felséges I Ferencz József Magyar Ország Királya 1867, junius 8. A megegyezés értelmében az osztrák császár I. Ferenc József néven Magyarország királyává koronázták 1867. június 8-án Budán, a Mátyás-templomban. A tárgyalások végleges lezárulta után pedig, július 28-án a király szentesítette a kiegyezés magyar törvényeit, amivel megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia.