thumb|400px|A pigmeus csoportok Közép-Afrika területén thumb|210px|Őserdei pigmeusok és egy európai felfedező a Kongó-medencében a 20. század elején A pigmeusok ősközösségi körülmények között élő különösen alacsony termetű emberek. Elsősorban Közép-Afrika őserdeiben: Ruanda, Burundi, Tanzánia, Uganda, a Kongói Demokratikus Köztársaság, a Közép-afrikai Köztársaság, Kamerun, Egyenlítői-Guinea, Gabon, a Kongói Köztársaság, Angola és Etiópia területén élnek.http://www.fao.org/docrep/w1033e/w1033e03.htm Soha nem alkottak egységet, és mindig különböző hordákban éltek. A környezetükben afrikai törzsekhez képest a számuk elenyésző, becslések szerint 250–600 ezer pigmeus él a kongói esőerdők peremén.

Jellemzőik és csoportjaik A „klasszikus pigmeusok” (a mbuti, efe, cva és akka törzs) a Föld legkisebb termetű népcsoportjait alkotják. A mbuti és az efe törzs az Ituri-esőerdő, a cva a Kivu-tó környékén, az akka a Közép-afrikai Köztársaság délkeleti és a Kongói Köztársaság északi részén él. Az átlagos testalkatukat 142,5 cm-nek határozták meg, csak nagyon kevesen haladják meg a 150 cm-t. A testi jellegeik között alig található klasszikus afrikai elem. A bőrük a negridekénél világosabb, azoktól a testarányaikban, az arcuk jellegével is különböznek. A földműves élethez nehezen tudnak alkalmazkodni. A Gabonban, Kamerunban és a Kongói Köztársaságban élő (binga, mbenga) pigmeusok átlagos termete 150 cm feletti. Az elterjedési területük elér az atlanti-óceáni partokig. A pigmeusok és a négerek közötti keveredés olyan csoportot eredményezett, amely közelebb került negridekhez, mint a pigmeusokhoz. Az akkákkal rokonságban álló baka törzs félnomád, és egyre inkább letelepedett életmódot folytat. A Burundi és Ruanda területén élő (geszera, zigaba) pigmeusok egy része sok negrid elemet visel. Közülük sokan letelepedett életmódot folytatnak, és az 1980-as években az edénykészítés volt a jellemző foglalkozásuk. A jelli pigmeusok a Kongó-medence északi részén élnek. Kizárólag vadásznak és gyűjtögetnek. Mérgezett hegyű nyílvesszőket használnak. A Kongó-medence középső részén szétszórva élő twa (cva) csoportok szintén sok negrid elemet viselnek, és bantu nyelveken beszélnek.

A pigmeusoknak valaha saját nyelvük volt. Ma viszont a legtöbb csoportjuk a közelben élők (bantu, keleti-negrid stb.) nyelvét beszéli. Általában 20–100 fős csoportokban élnek, részben vadászó-gyűjtögető életmódon. Ügyesen közlekednek az őserdőben, hallásuk, szaglásuk kitűnő, ugyanakkor a szomszédos területek földműveseivel is kereskednek a termesztett mezőgazdasági termékek és egyes tárgyak beszerzése céljából. A binga (mbenga) és mbuti pigmeusok között a nők gyakran halásznak. Sok pigmeus csoport – az erdőirtások következményeként – már letelepedett életmódot folytat.

Délnyugat-Etiópiában, az Omo medencéjében is élnek törpe növésű emberek. Ők a legkeletibb tágabb értelemben vett pigmeusok.

Egyes afrikai etnikai térképeken sok pigmeus csoportot tüntettek fel. Ezek keveredtek a helyi földművelő lakossággal, ezért embertani értelemben már nem számíthatók a pigmeusok közé. Ilyen csoportok például a Sangha és az Ubangi folyó mellett, illetve Ruandában élnek.

A Dél-Afrikában élő, ugyancsak nagyon alacsony termetű és ősi származású szanokkal nem állnak közelebbi rokonságban.

Eredetük A korai kutatásokban már vallott nézetet, miszerint a pigmeusok a Föld legősibb népei közé tartoznak,Wilhelm Schmidt: Die Stellung der Pygmäenvölker in der Entwicklungsgeschichte des Menschen, Stuttgart 1910. a populációgenetikai kutatások is alátámasztják. Különösen a bakák különböztethetők meg genetikailag egyértelműen fekete afrikai szomszédaiktól. A dél-afrikai szanokkkal együtt (akikkel a mtDNS úgynevezett L haplocsoportjának legnagyobb arányát osztják) a Föld legősibb Homo sapiens populációjának közvetlen leszármazottai közé tartoznak.Y. S. Chen, A. Olckers, T. G. Schurr, A. M. Kogelnik, K. Huoponen, D. C. Wallace: mtDNA variation in the South African Kung and Khwe-and their genetic relationships to other African populations. In: American Journal of Human Genetics. Band 66, Nummer 4, April 2000, S. 1362–1383, , PMID 10739760, . A koiszan népekkel való rokonság külsőleg leginkább a hajuk szerkezetében mutatkozik meg.Martin Pabst: Südafrika. 2. völlig überarbeitete und ergänzte Auflage. Verlag C. H. Beck, München 2008. Genetikai különállásuk, valamint a fenotípusos alacsony termet magyarázata a trópusi éghajlathoz való evolúciós alkalmazkodás, és/vagy az anatómiailag modern emberek (Homo sapiens) körülbelül 35 000 évvel ezelőtti kereszteződésére utal egy kihalt szubszaharai emberi fajjal, amelyet a modern DNS-kutatások feltételeznek.Michael F. Hammer et al.: Genetic evidence for archaic admixture in Africa. In: PNAS. Band 108, Nr. 37, 2011, S. 15123–15128, doi:10.1073/pnas.1109300108 (siehe dazu auch nature.com news vom 5. September 2011: Human ancestors interbred with related species. doi:10.1038/news.2011.518).

Történetük A régebbi elterjedési területük a mainál lényegesen nagyobb volt. A kutatók szerint elterjedésük északi határa az akkori trópusi őserdő határának felelt meg. Ez az ókorban az északi szélesség 15°-ánál volt.

Az ókori egyiptomi fáraók expedíciókat indítottak az erdők országába pigmeusok elfogására, hogy az „isteni törpe táncosok” udvaraikban táncoljanak. Az egyiptomiak már az i. e. 3. évezredben ismerték a pigmeusokat, akik valószínűleg mbutik lehettek.

Az ókori görögök Egyiptomon keresztül ismerték meg a pigmeusokat. Hérodotosz a Felső-Nílus vidékére tette a hazájukat. Arisztotelész megemlíti, hogy ott, ahol a Nílus ered, pigmeusok élnek, és hozzáteszi, hogy mindez nem mítosz, hanem valóságos népről van szó, amelynek tagjai igen kis emberek.

Több olyan római mozaik ismert – mint pl. a mai Assisi környékén levő Cannarából előkerült Urbium Hortense –, amin egy pigmeus hatalmas vízilóval vagy krokodillal harcol.

1664-ben Isaac Vossius Párizsban kiadott egy könyvet, amelyben a bakkebakke népről, a „törpékről” ír, akik az erdőben élnek, és elefántokra vadásznak. A portugálok a 16. században találkoztak velük, de akkor még legendaként adtak róluk tudósításokat.

A 19. században először G. Schweinfurth, F. Mianini és Henry Morton Stanley adtak hírt a pigmeusokról mint valóságos kis emberekről. 1864-ben P. du Chaillu leírta az Egyenlítő menti pigmeusokat, majd amikor az akkákkal találkozott, sikerült azokat a 17. században bakkebakke néven leírtakkal azonosítania.

A 20. század eleji kutatások munkáját sokszor nehezítette, hogy az európaiak korábban gyakran hurcolták el őket szolgáknak, ezért amikor a kutatók megjelentek, a pigmeusok azonnal elrejtőztek az őserdőben. Igen félénknek mutatkoztak az idegenekkel szemben, de később kiderült, hogy végtelenül jóindulatúak és készségesek.

Jegyzetek

Fordítás

Források Sebes Tibor: Afrika, 1973. Kiszely István: A föld népei, 1986.

Kapcsolódó szócikkek Ituri-esőerdő

Kategória:Afrikai népek Kategória:Ruanda Kategória:Burundi Kategória:Kongói Demokratikus Köztársaság Kategória:Közép-afrikai Köztársaság Kategória:Kongói Köztársaság Kategória:Kamerun Kategória:Gabon