A dialektológia szó szerinti jelentése: a dialektusok tana, tudománya, más szóval nyelvjárástan, nyelvjáráskutatás, nyelvjárástudomány.
1844. első magyar megnevezés: nyelvjárástan 1893. a dialektológia megnevezés kialakulása
A nyelv hármas dimenziójú jelenség, amely térben, időben, illetve az emberhez kötötten él. A nyelvre irányuló kutatásoknak három nagy területe van aszerint, hogy melyik dimenzió a vizsgálat tárgya. Ezek a térnyelvészet (geolingvisztika), az időnyelvészet (kronolingvisztika) és a társadalomnyelvészet (szociolingvisztika). A dialektológia a nyelvjárás tudománya, a geolingvisztika része, amelynek feladata a területi alapon elkülönülő azonnyelvi nyelvváltozatok vizsgálata. Az a nyelvtudományi ágazat, amely a nyelv térbeli tagolódásából indul ki.
Mi a dialektológia?
A dialektológia a tér alapján történő azonnyelvi nyelvi és nyelvhasználati tagolódást írja le, s a vele összefüggő kérdéskört kutatja. Foglalkozik a regionális nyelvváltozatokkal mint sajátos rendszerekkel és a kommunikációs helyzetekben való használatukkal, használati variációjukkal egyaránt. Ez növeli a dialektológia nyelvtudományi érdekességét, hiszen e diszciplína hozzájárulhat a maga lehetőségeivel a nyelvi változatosság, a nyelvhasználat, a nyelvi szerkezetek működése és a nyelvi változások általános kérdéseinek a tisztázásához. Tárgyából következően olyan ismereteket is ad, amelyeket a nyelvtudomány más, többé vagy kevésbé eltérő feladatkörű ágai nem adnak. Másként fogalmazva: a területi nyelvváltozatok kutatása ugyan a dialektológia illetékességi körébe tartozik, de nem csupán a dialektológia belügye.
A dialektológia presztízse a 20. század bizonyos szakaszaiban szakmai körökben csökkent. Ennek egyik oka, hogy a nyelvtudományi érdeklődés egyre kevésbé irányult a nyelvi-nyelvhasználati változatosság kérdéseire. A dialektológiát a szociolingvisztika segítette lendülethez és megújuláshoz. A másik ok a dialektológia átmeneti befelé fordulása volt, amelynek következtében veszített az általános, valamint a leíró nyelvészethez fűződő kapcsolatából. A presztízscsökkenésnek voltak más okai is, például a népi kultúra iránti érdeklődés visszaesése a korábbi állapotokhoz képest, amely együtt jár(t) a népnyelv iránti érdeklődés lanyhulásával.
Az a fejlődés azonban, amelyen a nemzetközi dialektológia napjainkban átmegy, elismerésre méltó. Számottevően megnőtt az elméleti igényesség, a módszertani tudatosság, az általános összefüggéseket tudatosabban kereső elemzések és szintézisek száma. A tudományközi kapcsolatok elevenek, a szociolingvisztikai szemlélet hatása kézzel fogható, a szakmai együttműködés nagy intenzitású, Európát és Európa bizonyos régióit átfogó közös dialektológiai vállalkozások indultak s részben fejeződtek be (Európai Nyelvatlasz, Kárpát Nyelvatlasz), és kongresszusok követik egymást. A dialektológiára korábban nagymértékben jellemző gyűjtő stratégia elmozdult a megfigyelő szemlélet irányába.
Az alkalmazott dialektológia polgárjogot nyert, különös tekintettel az anyanyelvoktatásra, a lokális kultúrák ápolására s a nyelvi műveltség alakítására. Fontos megemlíteni azt is, hogy a számítógépes dialektológia több országban már magas szinten áll.
Feladatkörei
Több nagy területet nevezhetünk meg a dialektológia feladatköreit tekintve: Empirikus irányultságú tudományként feladata a regionális nyelvhasználat tényeinek gyűjtése, majd dokumentálása. Leíró tudományként a nyelv elemeit, jelenségeit, használatuknak a szabályait írja le, elemzi, és ábrázolja. Magyarázó tudományként feladata nem más, mint magyarázat adása a felmerülő kérdésekre. Újabban a nyelv területi tagolódása mellett a társadalmi tagolódást is vizsgálja, ezt a dialektológia kettős feladatának szokás nevezni. Cél a nyelvi rendszer leírása egy adott időben (szinkrónia – leíró vizsgálat), illetve a nyelv változásának leírása és magyarázata (diakrónia – történeti vizsgálat). A területi nyelvváltozatok vizsgálata sajátos nyelvrendszerekként. Ebben az esetben nyelvrendszertani vizsgálat végezhető el. A nyelvi-nyelvjárási tudat vizsgálata fontos és sajátos vizsgálati terület. Egy nagyobb területen eltérő fontosabb jelenség területi megoszlásának bemutatása térképes eljárással (nyelvföldrajz). Az alkalmazott dialektológia területei: nyelvjárás az anyanyelvi oktatásban, a nyelvjárások és a szépirodalom kapcsolata, a nyelvjárás és a társadalom, a nyelvpolitika és a nyelvi tervezés.
A nemzetközi dialektológiai kongresszusok témakörei
Bamberg 1990: 1. a történeti dialektológia és nyelvváltozás, 2. nyelvatlaszok és regionális, ill. tájszótársak, 3. a nyelvjárások tagolódása és osztályozásuk, 4. a számítógépes adatfeldolgozás, 5. a regionális nyelvváltozatok és a standardok, 6. szociolingvisztikai változatok, 7. két- és többnyelvűség, nyelvi kapcsolatok, nyelvhasonlítás, 8. a nyelvjárási nyelvhasználat Budapest 1993: 1. a dialektológia és az elméleti nyelvészet, 2. területi nyelvváltozatok nyelvi sajátosságai, 3. lexikológia, lexikográfia, 4. nyelvatlaszok és geolingvisztika, 5. nyelvi érintkezés, 6. változások a területi és társadalmi nyelvváltozatokban 7. változatosság a területi nyelvváltozatokban, 8. nyelvjárási szótárak, 9. dialektológia és nevelés. Amszterdam 1997: 1. történeti dial. és nyelvi változások, 2. nyelvatlaszok és tájszótárak, 3. nyelvjárástípusok, 4. számítógépes adatfeldolgozás, 5. regionális változatok, 6. kétnyelvűség, többnyelvűség, 7. nyelvi attitűd, 8. rokon tudományok. Lublin 2000: 1. történeti dialektológia és nyelvi változások, 2. a nyelvjárások területi s törzsi tagolódása, a nemzeti nyelv, 3. kétnyelvűség, többnyelvűség, nyelvi analógiák, 4. interferencia és integráció a nyelvi határvidéken, 5. a nyelvjáráskutatás mai módszerei, 6. a nyelvjárások strukturális jellemzői és osztályozásuk, 7. atlaszok és szótárak, 8. a dialektológia, a névtan és az etnolingvisztika problémái. Riga 2003: 1. történeti dialektológia és a nyelvi változások, 2. a nyelvjárások területi és törzsi különbségei és a nemzeti nyelvek, 3. kétnyelvűség, többnyelvűség, nyelvi kontaktusok, 4. interferencia és integráció a határok mentén lévő nyelvek és az etnikailag azonos nyelvek között, 5. a dialektológiai kutatások mai módszerei, 6. strukturalista vonások a nyelvjárásokban, 7. nyelvjárási atlaszok és szótárak, 8. a dialektológia problémái, onomasztika és etnolingvisztika Portugália 2006 Maribor 2009 Bécs 2012 http://sidg.oeaw.ac.at/fileadmin/user_upload/aktuelles_Programm_englisch.pdf
A nyelvjárás
A nyelvjárásokban zajlanak a legnagyobb mértékű változások. A nyelvjárási beszélők a modernizálódásnak és a hagyományőrzésnek magasabb fokú feszültségzónájában élnek, mint a köznyelvi beszélők. A nyelvi változáshoz hozzátartozik a nyelvi rendszer változatossága és heterogenitása. Ezeknek a változásoknak a megfigyelésére a nyelvjárások kitűnő lehetőséget kínálnak. A nyelvrendszertani változások mellett a nyelvhasználati változások figyelemmel kísérése is lényeges. Az ezek nagy részét indukáló társadalmi tényezők és a nyelvhasználati módosulások szociolingvisztikai vizsgálata a nyelvtörténeti kutatások szempontjából is fontos.
A nyelvjárás egy adott nyelv többi nyelvváltozatától rendszerszerűen, azaz meghatározott szabályok szerint eltérő nyelvváltozat, amely területileg kötött, elsősorban szóbeli közlésre szánt és mindennapi életterületeket átfogó beszédmód. Általában a falvakban felnőtt és ott lakó (a hozzá semlegesen viszonyuló) emberek spontán használják elsődleges nyelvváltozatukként a számukra mindennapos, informális-familiáris beszédhelyzetekben, s elsősorban az egymás közötti kommunikációban.
A nyelvjárás jellemzői rendszerváltozat (nyelvjárás = rendszer az adott nyelven belül) területi kötöttség (használata helyi kötöttségű) standardizáltság hiánya (a nyelvjárásnak több nyelven nincs saját írásbelisége, azaz elsődlegesen beszélt nyelvi változat, presztízse alacsonyabb) korlátozott kommunikációs érvényesség (elsősorban csak szóbeli közlésekben vagy csak meghatározott beszédhelyzetekben használják)
Ahhoz, hogy egy nyelvváltozatot nyelvjárásnak tekintsünk, egy strukturális és egy kiegészítő kritériumnak kell teljesülnie. A strukturális kritérium független a beszélőktől, szabályrendszerében az adott nyelvváltozatra jellemző szabályoknak kell lenniük. A kiegészítő kritérium lényege, hogy a beszélőközösség az adott nyelvváltozatot saját, megkülönböztető nyelvhasználati formájának tekintse, érezze.
Nyelvjárási tudat
Nyelvi tudat a beszélőknek az anyanyelvükkel kapcsolatos ismeretegyüttese. Körébe tartoznak a nyelvi intuíciók, nyelvérzék, nyelv kompetencia, nyelvhasználatról való reflexiók. A nyelvjárási tudat a nyelv tudat része, ami a nyelvjárási beszélőknek van.
A nyelvi tudat a nyelvhasználatot alapvetően meghatározó tényező, mely irányítja a nyelv használatakor történő választásokat, például, hogy az adott nyelvjárási beszélő nyelvjárásban szólal-e meg, vagy sem. A nyelvjárási tudat megváltozása kihat a beszélő nyelvhasználatára: ezt a megváltozott tudatot bizonyítja, hogy sok beszélő meghatározott helyzetben nyelvjárását kerülendőnek érzi. Ezt igazolja a nyelvi attitűdjük változása ezekben a helyzetekben, illetve a beszédhelyzet szerinti kódváltás.
A nyelvjárási beszélők nyelvi tudatát formálja az a társadalmi és nyelvi környezet, amelyben élnek.
"Negatív" nyelvjárási tudatról beszélhetünk abban az esetben, ha valaki nem vállalja nyelvhasználatának nyelvjárási elemeit, ennek következtében bizonyos helyzetekben igyekszik leplezni szégyellt kiejtését, szóhasználatát. Pozitív nyelvjárási tudat jellemzi azokat, akik minden szituációban és társaságban felvállalják a köznyelvtől eltérő beszédüket. Ma ez egyre kevesebb nyelvjárási beszélőt érint.
Tájszó
A tájszó legpontosabb definíciója a következőképp foglalható össze: Egy adott nyelv olyan szava, amely nem található meg az írott és beszélt köznyelvben, csak egy, vagy több nyelvjárásban, tehát fő jellemzője a területi kötöttsége. Besorolásuk problémás, mivel a köznyelvi és nyelvjárási szókészlet közötti átmeneti sávban helyezkednek el (Népnyelvi, regionális köznyelvi szavak). Ebből kifolyólag nem tartoznak egyértelműen a standard nyelvhez, de a nyelvterület nagyobb részén használatosak. Ezen elv szerint tehát besorolásuk a következő módokon lehetséges. 1. Tájszavak közé kerülnek, 2. Köznyelv és tájnyelv közti átmenetet képezik, 3. Regionális köznyelvi szavaknak, népnyelvi szavaknak tekintjük őket.
A tájszókészlet változása A tájszók és változataik egy része már az ómagyar korban is csak egy-egy nyelvjárásban élt. Főként a felvilágosodás és a reformkor hozott változást, amikor számos addigi tájszó került be az irodalmi nyelvbe. A huszadik századtól ennek a folyamatnak pont az ellenkezője figyelhető meg: a köznyelv szavai hatolnak be a nyelvjárásokba. A szókészlethez hasonlóan a tájszóállomány folyamatos változása jellemző.
Regionális köznyelvek, regionális köznyelviség
A regionális köznyelviség a nyelvjárási beszélők által köznyelvnek érzékelt, tehát az ő nyelvhasználatukban köznyelvi szerepkörű, de területi vonásokat mutató, sajátos köztes nyelvhasználat. A nyelvjárások és a tömegtájékoztatási eszközök által közvetített, illetve annak megfelelő beszélt köznyelv között helyezkedik el.
A regionális köznyelviség jellemzői: a lazább társalgás tipikus nyelvhasználati formája, plasztikusabb és népiesebb, mint a köznyelv, változatosabb és változásra hajlamosabb, mint a köznyelv, a köznyelvi grammatika szabályaival lazábban, nagyvonalúbban bánik, mint a köznyelv.
Létrejöttének feltételei: viszonylag egységes beszélt köznyelv, magas fokú társadalmi mobilitás, modern képes-hangos információközvetítő eszközök, amelyek lehetővé teszik a köznyelv jelenlétét az országban, illetve a nyelvterület nagy részén.
A nyelvjárások osztályozása