„A magyar duda neve bőrduda, tiliduda, vagy tömlősíp is lehet. A tömlő anyaga állatbőr, amit egyben, tömlőszerűen nyúznak le. Jellemző a birka, vagy kecskebőr tömlő, de használnak ... kutyabőrt is. E szerint nevezik, kecske, vagy kutyadudának. A kutyákat tréfásan bolhazsáknak, vagy bóhazsáknak is szokás nevezni, ami egyben kutyadudát is jelent.”
A dupla sípszáras, kontrasípos, bolhalyukas dudák a magyar dudatípus képviselői.Manga János: A magyar dudák - magyar dudások. Népi kultúra - Népi társadalom I., 127-186., 1968 A magyar dudákat formai gazdagságuk, különböző speciális alkatrészeik jól elkülönítik a többi Kárpát-medencében megtalálható dudatípustól. A hangszer a 19-20. században döntően három területen: a Dunántúlon, – Veszprém vármegyében, Csallóközben, és SzigetközbenTanai Péter: Sós Antal és dudái. Arrabona, 34. 1995, 321-371. o. -, a palócok lakta vidékeken – főként az egykori Hont, Nógrád, Bars, Heves és Pest vármegyében -, valamint Szeged környékén maradt meg. Néhány szigetszerű magyar népcsoportnál, például a zoboralji magyarságnál is fellelhető. Erdély déli részén, Hunyad, Fehér és Maros megyében szintén voltak ilyen bolhalyukas kettőssípszáras hangszerek.
A bőr formája, kikészítése minden típusnál hasonló, így a dudafejek és a hozzájuk csatlakozó sípszárak, az azok végén található toldalékok, a basszussípok formai különbségei, valamint a hangszerek levegőellátásának módja adja az egyes altípusok speciális jegyeit.G. Szabó Zoltán: A duda. A Néprajzi Múzeum Tárgykatalógusai 9., Néprajzi Múzeum, Budapest 2004, 26. o.
A magyar duda részei Koronafa vagy dudafej A dudafej, vagy koronafa. Többnyire kecskére emlékeztető faragott állatfej, melyben derékszögű furat van. Díszítésében a kereszténységet megelőző korokból származó napkultusz nyomai fedezhetők fel. A homlokon kerek, vagy szív alakú tükör van, ami a Napot szimbolizálja. A szarvak egyenesek, végükön gömbbel, így a bika szarvát idézik, ami a hold megfelelője. A szemek pedig a csillagokat jelképezik.
Sípszár A duda legfontosabb része a sípszár. Ez kettőssíp. Egy dallamsípot és egy kísérősípot tartalmaz, melyek csak együttesen tudnak működni, egymást kiegészítve. A dallamsípon egy oktáv hangterjedelmű kromatikus hangsor szólaltatható meg. A kísérősíp (kontrasíp), mint neve is mutatja a ritmuskíséretet biztosítja. A magyar duda különlegessége, hogy a zene három fontos dimenziója – a melódia, a harmónia és a ritmus – egyszerre jeleníthető meg egy hangszeren.
Bordósípszár Mindezeket kiegészíti a bordósíp, ami a dallamsípnál két oktávval mélyebben szól.
A palóc duda Az északi területek duda típusának legszembeötlőbb jegye, hogy a sípszár egy fából faragott kecske- vagy kosfejbe illeszkedik. Ezeket az alkatrészeket a nagy igénybevétel miatt keményfából faragták és ólmozással, rézveretekkel. karcolt, faragott díszítéssel, tükörbetétekkel egyaránt díszíthették. A kettőssípszár dallamjátszó csövén általában öt + egy hangképző nyílás található.A dudatípusnak ezt a két változatát a szlovák dudánál láthatjuk. Lásd a Kontrasípos duda szócikkben
A duda szerepe a nógrádi falvakban tartott legtovább, de a 30-as években gyakorlatilag itt is megszűnt.Manga János: Magyar duda - magyar dudások a XIX-XX. században. Népi kultúra - népi társadalom I. Budapest, 1968. Ennek ellenére, a szegényebbek körében még az 50-es években is több helyütt létezett a dudazene iránti igény, így érthető, hogy a 20-as, 30-as években még néhány pásztorcsaládban megtörtént a zenei hagyomány természetes átadása.
Palóc dudások: Kukucska János és fia, Kukucska Ernő nógrádmegyeri, Pál István tereskei, Bertók Mihály kishartyáni, Lapáti Antal romhányi, Koós József borsosberényi, Zsíros Péter egyházasgergei, Szikora János ipolypalásti, Seres Imre középtúri, Tőzsér Ferenc lukanényei, Lukács Péter csesztvei és Palicza Jóska karancsberényi dudások. Rajtuk kívül ismert még egy zalabai és egy szügyi dudás, Varsányról egy bálintpusztai béres, illetve egy magyargéci dudás, akinek a neve sajnos nem maradt fenn, ugyanakkor Bartók 1910-es dudagyűjtésén hallható.
A csallóközi dudák „A Csallóközben minden ágy alatt volt egy duda.", mondta 2000-ben Ivan Mačák, a Szlovák Hangszermúzeum igazgatója.Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2002, 27. o. Ma azonban egyetlenegy csallóközi dudát sem találunk Szlovákiában. A budapesti Néprajzi Múzeumban található egy – igaz, nem teljes – példány. Ezt Manga János szerezte Patason, de a tulajdonosát nem ismerjük, csak a készítőjét, Gróf István, nyáradi lakost. Ezenkívül a cikolaszigeti Sós Antal dudái is megvannak teljes épségükben. Ezen hangszerek reprezentatív jellege alapján mutathatók be a csallóközi duda jellegzetességei.Tanai Péter: Sós Antal és dudái. Arrabona, 34. 321-371. o. 1995 A dudafej nem kecske-, hanem hengerfejes. A durván megmunkált, kétfuratú sípszáron a bolhalyuk nincs kifúrva. Figyelemreméltó a kontrasíp meghosszabbításának jellegzetes csikó formájú díszítése. Sós Antal dudáin a bolhalyuk ki van fúrva, de be van tömve, azonban kecskefejjel, s nem hengerfejjel csinálta. A sípok bodzaágakból készültek. A csallóközi dudáról elmondható a szóbeli hagyományokat is figyelembe véve, hogy többnyire hengerfejes, néha kecskefejes. A bolhalyuk használatát – a ki nem fúrt, illetve betömött bolhalyukak szerint – nem ismerték ezen a vidéken. A nád- vagy bodzasípok egyszerű hasított sípok. A dudatömlőt általában kutyabőrből készítették. Dunaszerdahelyről van adat, miszerint a bőrre ábrákat festettek. Az itteni dudákat nem fújtatóval, hanem egyszerű visszacsapószeleppel ellátott fújókával (klipács) használták.
A csallóközi dudáshagyomány Mivel a Csallóköz földrajzilag pontosan behatárolható, könnyen azt sugallja, hogy mint néprajzi tájegység területe is ilyen egyértelmű. Ez azonban nem igaz, mert a Csallóközben fellelhető kulturális jelenségek néprajzi határai nem esnek egybe a sziget földrajzi határaival. Ennek az az oka, hogy a Duna nem elválasztotta, hanem inkább összekötötte a két partjára települt lakosokat. Egyrészt a dunai közlekedésből adódóan, másrészt a birtokviszonyok is átnyúltak a folyón – ami összefügghet a Csallóköznek a maitól eltérő vízrajzi jellemzőivel is.Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2002, 12. o. - Elsősorban a csallóközi vokális dudáshagyományt, a vonószenészek dudanóta-repertoárját, valamint a csallóközi dudaelőadásmódot vizsgálja a kutatóelődök (többek között Ág Tibor, Bartók Béla, Bél Mátyás, Dobszay László, Dömötör Tekla, Falvy Zoltán, Kodály Zoltán, Manga János és Vargyas Lajos) gyűjtései, munkái felhasználásával. Ez az állandó kapcsolattartás odavezetett, hogy a szigetközi és csallóközi oldalon élő lakosságnak szinte azonos életmódja alakult ki.Jó példa erre a 13. századból fennmaradt írásos emlékek, amelyek a mai Kis-Duna közös vizahalászatáról ad hírt. Lásd: Koncsol László: Diósförgepatony (Történelmi olvasókönyv) I. Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1991
A karcsai jokulátorokról szóló híradás a térség zenei életének első írásos emléke.Pais Dezső: Árpád- és Anjou-kori mulattatóink. in: Kodály emlékkönyv, Akadémiai Kiadó, 1953 Az oklevelek hírt adnak egy 1253-ban lefolyt perről, amelyben részt vettek Fyntur (Fintor), Fenies (Fényes), Tukam (Tokás ?), Mezam (Mézes) és Chiper (Csípős) nevezetű karcsai mulattatók.Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2002, 24. o. Ezek a jokulátorok zenéléssel, énekléssel, mutatványokkal szórakoztatták a közönséget, ahogy a nevük is mutatja: fintorogva, mézes-mázosan, csípős megjegyzésekkel. Ehhez hozzátartozik, hogy mind a mai napig számtalan csipkelődő, csúfolódó, kriptadikus szövegű dudanótát találhatunk a Csallóközben, amik a népzenekutatók szerint a jokulátorok dalainak késői emlékei.Dobszay László: A magyar dal könyve. Zeneműkiadó, Budapest, 1984 1329-ben Igricfalvi Tamás jokulátorról, 1387-ben Igrichkarcsai Péterről hallunk. Végül 1447-től az igricek Karcsáját Sípos-Karcsának nevezik az okmányokban, ahogy a mai napig nevezik ezt a települést. Amint látható, a jokulátor, az igric és a sípos fogalmak egyazon foglalkozást jelölnek. Hogy a síp alatt milyen hangszer értendő, még nem egészen tisztázott, de a szájjal fújt kettős síp (lásd erről bővebben: Kontrasípos duda) mellett lehetett az akkor népszerű duda is, amit a későbbi korok folyamán a tájnyelvben is többször sípnak neveztek.Éri Péter: Adalékok a duda történeti névanyagának kérdéséhez a XV-XVIII. századi szótárirodalom tükrében. in: A duda, a furulya és a kanásztülök. Planétás Kiadó, Budapest, 2001
A csallóközi dudáshagyományról összefoglalva elmondható, hogy a kárpát-medencei dudáshagyomány egyik dialektusát képviseli, amely a csallóközi szilaj pásztorkodás meglétéből kifolyólag – más területekhez hasonlóan – a pásztortársadalomban koncentrálódott.
Csallóközi dudások, többek között Sós Antal cikolaszigeti,Tanai Péter: Sós Antal és dudái. Xantus János Múzeum Évkönyve, 34. évf. Arrabona, Győr, 1995 Magyarics GáborBartók „Magyari Károlyként” jegyezte le, de Ág Tibor kutatása szerint, a faluban nem éltek „Magyarik” csak „Magyaricsok”, és az MH798 a3 felvételen hallható, hogy Gábor, és nem Károly. Lásd: Tari Lujza: Bartók Béla hangszeres magyar népzenei gyűjtése. Dunaszerdahely, 2011. 83. o. és Balog István nagymegyeri,Manga János: A magyar duda, magyar dudások a XIX-XX. században. Népi kultúra - Népi társadalom. 127-168. o. Laki Mihály nyárasdi, Kollárovits Lukács bagotai, pásztorok, valamint a Tankó fivérek (Mihály és Antal) Jókáról voltak.
A dunántúli dudák A 20. századra a Dunántúlon a Bakonyban, a Kisalföldön, a Velencei-tó környékén, a Duna és a Dráva mentén maradtak meg hangszerek. Ezek közül az egyik típus a palóc dudára hasonlít. A dudafejeket keményfából faragták stilizált kecskefejformára. A szemüreget ólommal töltötték ki, a homlokon háromszög alakú tükörbetét található.
A másik típus a Dél-Dunántúlon, főként Berzence, Csurgó környékén maradt fenn.
Dunántúli ismert dudások: Jankovics Imre és Káplár János
A dél-alföldi (Szeged környéki) dudák A harmadik nagy terület Szeged környéke, ahol a hangszerek díszeként speciális dudafejeket készítettek ember-, menyecske-, kosfejes formára faragva, melyet minden esetben festéssel is díszítettek.
A hangszer levegőellátását minden ismert hangszernél fújtatóval biztosították, amelyet mindkét oldalon bőrrel fedett párnával láttak el, és a játékosok bőrszíjjal rögzítették az oldalukra.
Dél-alföldi dudások: Csonka Bukusza Tanács Ignác szegedi , Csipak András csólyospálosi, Kovács János gádorosi és Csóti Gyapjas Antal ruzsai dudások.Hankóczi Gyula: Foszlányok az alföldi duda emlékeiből. Timp Kiadó, 2007., 24., 35., 56. oldalak
Moldvai „síposok” „Erdélyben a pásztorkodással együtt oláhokra maradt a magyarok első muzsikája. A papi fejedelem kedvenc hangszere annyira divatját multa, hogy magyar dudásról 1900 óta nem is lehetett hallani." – írja Kodály Zoltán 1937-ben. Talán ezért nem keresték a néprajzkutatók a magyar dudát a Kárpátokon túl, a moldvai csángó falvakban. 1973 és 1997 között összesen 6 csángó és egy román dudást talált Stuber György Moldvában, akik még meg tudták szólaltatni a dudát. Ezen a területen még a magyar duda régies megnevezését, a sípot használták a hangszer megjelölésére.
Nem pásztorok, mint a Kárpát-medencében, hanem falusiak használták a dudát egészen az 1960-as évekig.
Moldvai dudások: Dima Mihály (szül. 1926) és Minuc Péter (szül. 1925) ploszkucéni, Duma (Porondi) János (szül. 1890-es években) nagypataki, Gusás József (szül. 1938) somoskai, Kotyorka Antal klézsei, Mesterke Gergely (1923) külsőrekecsini és Zsitár (Csurárka) János magyar, valamint Nicolae Mircea (szül. 1935) zabolai román dudás.
A magyar duda a társadalomban és a szokásokban