bélyegkép|220px|Szobra Miskolcon bélyegkép|220px|Rimaszombati szobra. Holló Barnabás alkotása (1902) bélyegkép|jobbra|220px|Tompa Mihály sírja Hanván
Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.)Hanvai ref. egyházközség halotti anyakönyve, 16/1868. folyószám. magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik képviselője volt, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1858).
Élete Családja, felmenői Első ismert őse János és fia, Mihály, azután István, akik I. Lipót királytól a velük valószínűleg rokonságban levő Tóth György révén 1665-ben nyertek nemességet; oklevelüket Borsod vármegyében, Ónodon, 1668-ban hirdették ki. A Tompa nemzetség csakhamar két ágra szakadt, borsodi és hevesi ágra. Előbbiből vármegyei tisztviselők is lettek, míg utóbbi szegénysorsú maradt. A nemesi oklevélben említett Mihálynak egyik unokája, István, Tiszatarjánból Igricibe költözött és kilenc gyermeke közül a negyedik, György, volt költőnk nagyapja. 1769. szeptember 3-án született; húsz éves korában vette feleségül Tóth István igricibeli lakos leányát, Katalint. Tompa György hetven, neje hetvennégy éves korában halt meg. Tompa György szerény vagyonkát örökölt, egy kis alacsony házat a néhány hold földet. A „gyalogok” lenézett osztályához tartozott, mivel lova s kocsija nem lévén, nemesként csupán gyalogos katonai szolgálatot tudott teljesíteni. Hat gyermeke közül a második és az első fiú, Mihály, 1794. szeptember 27-én született. Míg öccsei, István, János és András, otthon az ősi telken földműveléssel foglalkoztak, Mihály a csizmadia mesterségre kényszerült, és megvált az apai háztól. Vándorlása közben Rimaszombatba került, ahol meg is telepedett. 1817. július 19-én megnősült, feleségül vette Bárdos János és Jakab Erzsébet leányát, Zsuzsannát. Az új pár nagyon szegény sorban élt: kicsiny, egyablakos, mestergerendás udvari szobában lakott, s itt született a költő 1817. szeptember 28-án, akit két nappal később kereszteltek meg. Testvére, József 1822-ben született. Cselédként dolgozó édesanyja röviddel öccse születése után tüdővészben elhunyt, apja pedig nem törődött tovább vele.
Fiatalkora Ezután apai nagyapjához került, Igricire. Itt töltötte gyermekéveit, ezen a változatos tájon és színmagyar nép között oltódott lelkébe a természet szépségei iránt való rendkívüli fogékonyság és a magyar néplélek szeretete és ismerete. Itt járta az elemi iskolát, s tanítója, Bihari György felismerte benne a tehetséget, és a község földesurai, a Szentimrey család pártfogásába ajánlotta. Az ő segítségükkel Tompa 1832 őszén a sárospataki református kollégiumba kerülhetett, ahol mint szolgadiák tanult. Tanulóideje nagy nélkülözések közt folyt, de mindig jeles eredménnyel. Egy ízben, részint anyagi szükségből, részint egyik tanítójának méltatlan bánásmódja miatt, elhagyta Sárospatakot és elment a református kollégiumokban akkor dívott szokás szerint falusi preceptorságra. 1837–38-ban segédtanító volt Sárbogárdon, de visszavágyott és 1839 márciusában vissza is ment a kollégiumba, ahol 1844-ig rendre elvégezte a bölcsészeti tanfolyam után a szintén két-kétéves jogi és teológiai tanfolyamot is, hogy akár világi, akár egyházi pályára mehessen. A pataki diákélet egyaránt táplálta kedélyét is, szellemét is.
A költői tehetséggel és képzelettel megáldott Tompa múzsája csakhamar megszólalt, lírai költeményeket, románcokat írt, eleinte még az Athenaeum költőinek modorában, majd regéket is, némileg már a maga hangján. Első költeménye a Mohos váromladékon című románc 1841-ben jelent meg az Athenaeumban, egy évvel Petőfi Sándor fellépte előtt, s ezután szívesen látták a lapban az ő formailag gondos, tartalmilag nemes költeményeit. Nevét már ezek a művek kezdték ismertté tenni, pedig tehetségének sokkal sajátosabb alkotásai voltak népregéi, amelyeket ugyan később adott ki, de még a kollégiumi évei során megírt. A közönség szívesen fogadta mind az új tárgykört, mind az új sajátságokkal fellépő költőt. E gyűjtemény Népregék, népmondák címen 1846-ban jelent meg. A költő különben még mint kollégiumi hallgató bocsátotta ki az előfizetési felhívást.
Egész pályájára kihatott az az ismeretség, amelyet ekkortájt kötött Szemere Miklóssal és Kazinczy Gáborral. 1845-ben befejezvén kollégiumi tanulmányait, egyelőre nevelői állást vállalt, amire Eperjesre meghívták. Ott tartózkodása alatt lépett baráti viszonyba Kerényi Frigyessel, a fiatal lírikussal és ugyanitt ismerkedett meg a pár év alatt országos hírűvé emelkedett Petőfivel személyesen, akit már 1847-ben költői levéllel keresett föl, a bártfai fürdőről. E találkozás emlékét őrzi hármuk költői versenye az erdei lakról. Nevelői állását még abban az évben elhagyta, hogy Pestre menve, népregéi kinyomtatására felügyeljen, írókkal ismeretséget kössön és ügyvédi vizsgájára készüljön. Járt az egyetem jogi előadásaira, de még többet íróbarátai közé. Vérhányás miatt egy ideig súlyos betegen feküdt a pesti Szent Rókus Kórházban, 1846. február 25. és március 11. között, és későbbi hipochondriája már ekkor kerülgetni kezdte a különben erős testű és jó kedélyű fiatal férfit. A kórházban írta több szép verse közt a Télen-nyáron kezdetű ismert népdalát. Verseit a szerkesztők szívesen látták, s ő egyik tagja lett a Tízek társaságának. Petőfi hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé.
1847 késő tavaszáig maradt a fővárosban. Még 1846-ban megírta és az év végén beküldte Szuhay Mátyás című költői elbeszélését a Kisfaludy Társaság emlékezetes pályázatára, amelyen 1847 elején a pályadíjat Arany János Toldija nyerte el. Műve ekkor dicséretben és külön jutalomban részesült, és az év folyamán a Kisfaludy Társaság pályaművei közt megjelent. Aranynak eme diadalával egyszerre kiegészült az ifjú nagy költők triumvirátusa (Petőfi, Tompa, Arany). Tompát a Kisfaludy Társaság az év elején tagjává választotta, aki székét még ugyanebben az évben elfoglalta A vámosújfalusi jegyző című költői elbeszélésével. Ugyanezen évben adta ki vegyes költeményeinek első, már válogatott gyűjteményét, Tompa Mihály versei címmel (Pest, 1847).
A szabadságharc idején Pályájának ebben az évben véget is ért bohém korszaka. 1847 tavaszán Beje Gömör vármegyei község református gyülekezete meghívta lelkipásztorául, ő elfogadta a meghívást és ezzel megtalálta azt a pályát, amelyen holtáig megmaradt. Hívei, valamint a község és vidék előkelő családjai megbecsülték a derék lelkészt és neves költőt, aki szerette hivatását és boldog lett volna vele, ha pszichoszomatikus testi szenvedései, az ország válsága és szerencsétlensége bánatba nem döntötték volna.
1848-ban betegeskedése és szembaja miatt, orvosi tanácsra Gräfenbergbe ment üdülni. Mire hazatért, már kitört a szabadságharc, s ő a gömöri önkéntesekkel szintén a háborúba sietett és ott működött mint tábori lelkész, s jelen volt a schwechati ütközetben. A lázas időket nem kísérte lantja zenéjével; e napoknak Petőfi volt a költője, az ő hazafias költészetének csak azután érkezett el ideje. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. Ebben az évben Petőfivel való barátsága megszakadt. 1847-ben Arany és Tompa levelezni kezdenek egymással, azonban 1852-ig nem találkoztak személyesen.
bélyegkép|200px|Soldos Emília 1849 elején a jövedelmezőbb keleméri lelkészségre hívták meg, ahol elfogadván állását, május 1-jén nőül vette Soldos Emíliát, egy nemesi ház leányát, akivel holtáig a legpéldásabb szeretetben élt.
Az 1850-es évek A szabadságharc még abban az évben elbukott, s az országos gyász lelke mélyéig megrendítette a melankóliára hajlamos költőt, aki jobban tudott hangot adni a bánatnak, a sajgó fájdalomnak, mint a harci mámornak, s ekkor, az önkényuralom éveiben bontakozott ki patrióta költészete a maga erejében és hatásában. Ekkor írta hazafias allegóriáit, amelyekben a maga képekben gondolkozó, szimbolizáló, szemléletes módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve gyászát, erőt, bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. Ezen burkolt jelentésű költemények, leginkább kéziratban, országszerte elterjedtek (A gólyához, A madár, fiaihoz stb.), s amíg a hatalom emberei kevésbé köthettek beléjük, az igaz magyar szív megérezte mondanivalójukat. Rövid hallgatás után nyilvánosan is fellépett a Hölgyfutárban és a Szilágyi Sándor által szerkesztett Pesti Röpívekben, Forradalmi Emlékekben stb., de nemsokára fájt neki a hang, kerülni kezdte a lírát, s inkább menekült a valóságtól távolabb, a regék világába. A népregék sikere is indította erre, s egy újabb ösvényre lépett, a szimbolikus költészetnek ama terére, amely az általános emberi érzéseket és lelki állapotokat a növényvilág egyes példányaival jelképező virágregéket írt. Ebbe az irányra német példák vonzották, s e költeményeiben felbukkan a túlzott szentimentalizmus is, de az még inkább kedélyében leli magyarázatát, mint a német hatásban. Írt emellett regéket is, a régi népregék folytatásaképpen. balra|bélyegkép|Tompa Mihály arcképe a Vasárnapi Ujságban (1856. április 20.)
1850. március 10-én született meg első kisfia, Kálmán, akit ő maga keresztelt meg, majd 1853. január 13-án második fia, Géza. 1852-ben Kelemérről Hanvára hívták meg, s családjára való tekintettel elfoglalta ezt az állást. Itt maradt aztán haláláig, hiába kínálták meg a legnépesebb és leggazdagabb alföldi református egyházközségek lelkészi állásával. Szülővármegyéje megszokott vidékén élte le életét, nem fényes sorsban, de függetlenül és a természetnek ama változatosabb képei közt, melyekhez annyira vonzódott.
A családi örömet gyász váltotta, egy-egy gyermekének halála, s maga is sokat szenvedett betegsége miatt. Névtelenül feladták A gólyához című és egyéb hazafias versei miatt; házkutatást tartottak nála, irományait lefoglalták (egy részüket sohasem kapta vissza), magát Tompát pedig 1852. július 6-án letartóztatták és a kassai haditörvényszék elé idézték, ahol hat hétig zaklatták és végül anélkül, hogy ügyét elintézték volna, hazabocsátották. A következő év februárjában ismét beidézték, és ezúttal nyolc hétig tartották ott, míg 1853. április 3-án végleg fölmentették.Dr. Nagy Sándor: Tompa Mihály a kassai haditörvényszék előtt. Irodalomtörténeti Közlemények 1908. 385-390. old. Online
Mivel neje is beteges volt, a családja miatt ekkortájt kiállott rettegés nyoma örökre megmaradt lelkében. Még megrendítőbb hatással volt rá második, már öt évet megért fiának halála; lelkének ez a sebe sohasem gyógyult be. De érzésvilága mindezzel mélyült és költészete egyre tartalmasabbá, nemesebbé, szívhez szólóbbá vált, a képzelet és érzés szövetsége, a hazafias és az egyéni érzés egysége, a gondolat és forma összehatása ekkor vált nála a legteljesebbé. Dalai, ódái, allegóriái az ember érzésvilágának a melankólia alaphangulatán belül gazdag változatát nyújtották; a fájdalom, a lemondás, a remény, a hazafias és a családi érzések, a természetérzés, az elmúlás tragikuma mélyen mutatkoztak meg műveiben.