200px|bélyegkép|Vörös Hadsereg által elfoglalt terület A Clemenceau-jegyzék az első világháborúban győztes antanthatalmaknak a párizsi békekonferencián hozott határozata a magyar Vörös Hadseregnek a csehszlovák csapatok elleni felvidéki katonai sikerei miatt. 1919. június 7-én táviratban küldték meg a Magyarországi Tanácsköztársaságnak felszólítva a kormányt a Vörös Hadsereg támadó hadműveleteinek beszüntetésére. Majd 1919. június 13-án újabb táviratban szólították fel a tanácsköztársaságot, hogy a magyar Vörös Hadsereg a június 10-én kijelölt határokhoz vonuljon vissza. Nevét Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnökről kapta.

Előzmények

Az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének széthullása

A világháború alkonyán a teljesen feleslegesen megvívott októberi piavei csata ellenére Magyarország képviselt erőegységet. 1918. november 1-jén jutottak a magyar hadvezetőség tudomására az október végén kért fegyverszünet megalázó feltételei. Az antant nem kívánt kevesebbet, mint a teljes leszerelést, a tüzérségi anyag felének átadását, az átvonulási jogot a Monarchia területén az antant-csapatok számára. A hadvezetőség kénytelen volt a feltételeket elfogadni, már csak azért is, mert a Monarchia darabokra való oszlása ekkor már megtörtént és mert a magyar forradalmi kormány hadügyminisztere, Linder Béla ezredes a magyar csapatok fegyverletételét követelte.JULIER Ferenc : 1914-1918 : A világháboru magyar szemmel. Budapest : Magyar Szemle Társaság, 1933. (https://mek.oszk.hu/02200/02221/html/6_9.html)

1918. november 3-án Padovában Viktor Weber von Webenau gyalogsági tábornok írta alá azt a fegyverszüneti egyezményt, amely megszüntette az Osztrák–Magyar Monarchia és az antanthatalmak közötti ellenségeskedést, a demarkációs vonalat az Osztrák–Magyar Monarchia határaiban jelölte meg. A fegyverszünet érvényét az olasz fronton az olasz fél azonban másként „értelmezte”, mint az osztrák–magyar haderő. Az olaszok a fegyverszünetet az elfogadás után csak 36 órával léptették életbe, aminek az lett az eredménye, hogy a magyar csapatok és hadtápalakulatok jelentékeny része – több százezer fő – foglyul esett.

A IV. Károly király által kinevezett, Károlyi Mihály gróf vezette magyar kormány eközben Budapesten olyan információkat kapott, hogy a balkáni antanthaderővel szükséges lenne tárgyalásokat folytatnia. A Károlyi-féle politikai erők úgy vélték, hogy ez a tárgyalás esetleg az önálló magyar államiság elismerését is jelenthetné. 1918. november 7-én a balkáni francia főparancsnok, Louis-Félix Franchet d’Espèrey, a korábbi fegyverszüneti egyezmény helyett egy ún. „konvencióban” állapodott meg a Belgrádba érkezett magyar delegáció tagjaival. A tábornok követelte Horvát-Szlavónország teljes átadását, a Bácskának, a Bánátnak és Erdély déli felének kiürítését, valamint August von Mackensen havasalföldi seregének internálását, ha ez utóbbi a magyar földön való átvonulása folyamán november 20-ig az országot el nem hagyja. A Linder Béla tárca nélküli miniszter által 1918. november 13-án aláírt megállapodás új, Magyarország határain belül húzódó demarkációs vonalat jelölt ki, s az ország számára 6 gyalog- és 2 lovashadosztálynyi haderő felállítását engedélyezte. Jól jellemzi a magyar államiság, érdekek elfogadottságának hiányát, hogy Clemanceaue felelősségre vonta tábornokát, mondván, hogy „egy állítólagos magyar állam” megbízottjával írt alá megállapodást, amelyet „a szövetségesek nem ismernek el, s amely nemzetközileg nem is létezik”. A szerveződő cseh-szlovák állam hadereje közben megindította csapatait az általa birtokba venni szándékozott észak-magyarországi magyar területekre, ahol magyar katonai erő nem tartózkodott. A felbomló Monarchia sereg- és csapattesteinek tisztjei, katonái szinte kivétel nélkül a szülőföldjükre igyekeztek, illetve a létrejövő új államok haderejében látták biztosítva a jövőjüket. A csehszlovák állam, az ismét létrejövő Szerb Királyság, illetve a Román Királyság hadereje pillanatok alatt felszívta az oda jelentkezőket.Szakály Sándor: A magyar haderő kérdése 1918–1919-ben(http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_magyar_hadero_kerdese_1918_1919_ben)

Románia, amely a vele 1918-ban kötött béke alapján Besszarábiát megszállta, katonai erejét kimerítette, csak néhány hadosztályt küldhetett Erdély ellen. Azonban mikor látta, hogy nem talál ellenállásra, vérszemet kapott. Szerbia 1918 novemberében 6 gyenge hadosztállyal rendelkezett, komolyabb hadjárat megvívására – régi hazájuk határain kívül – már nem voltak használhatók. A cseh légiók nem voltak jelentős harcértékűek. Az antant hatalmak pedig már nem voltak hajlandók egyetlen katonájuk életét sem áldozni azért, hogy Magyarország szomszédai zsákmányhoz jussanak.

A magyar haderő alakulása a Clemenceau-jegyzék előtt

Az olasz front összeomlása után a magyar hadosztályok mintegy harmadrésze teljes rendben érkezett a magyar határra. A magyarországi csapattestek – közösek és honvédek egyaránt – állománya a későbbi kisantant államokkal szemben a közhangulatot befolyásoló háborúellenes, pacifista nézetek miatt tömegesen szerelt le. Még a frontokról fegyelmezetten visszatérő és katonai feladatokra használható alakulatokat is azonnali leszerelésre és hazatérésre ösztönözték az ország határainál váró "fogadóbizottságok". Ekkorra már országszerte ismertté váltak Linder Béla szavai – "Nem akarok többé katonát látni!" -, amelyek a helyzetet csak rontották. November végéig 700 000, december közepéig 1 200 000 katona szerelt le és a hónap végére a személyi leszerelés befejeződött.Magyarország a XX. században Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000 (https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/55.html) Az egymást követő rendeletek megszüntették a vezérkart, a hadmérnök törzskart, a tüzér törzskart. Nyugállományba helyezték az összes tábornokot és ezredest, s megindult, majd folyamatossá vált a "tisztikar apasztása" is. A hadügyminiszteri poszton 1918. november 9-én Linder Bélát váltó Bartha Albert alezredes igyekezett minden erejét a haderő szervezésére fordítani, de az 1918 októberében a fegyveres felkelést előkészíteni akaró Csernyák Imre egykori százados vezetésével, zömmel alacsony rendfokozatú tartalékos tisztekből alakult katonatanács ellehetetlenítette, az ellene szervezett tüntetés hatására lemondott. Ebben a kritikus helyzetben a belgrádi katonai konvencióban engedélyezett nyolc hadosztály megszervezése sem sikerült az önkéntesek és a katonai szolgálatra visszatartott legfiatalabb öt korosztály hajlandósága hiányában. 1919. március 21-én hatalomra került kommunista-szociáldemokrata forradalmi kormány önkéntes alapon létrejövő katonai erőben gondolkodva már létre tudta hozni a Vörös Hadsereget. A román, majd a cseh-szlovák támadás hatására feladva korábbi elveiket, a hadseregszervezés érdekében a volt hivatásos és tartalékos tiszteket szolgálatra kötelezte, sorozást rendelt el, és az ipari munkásság körében toborzást indított meg. A Vörös Hadsereg katonai vezetésébe a volt hivatásos tisztek tucatjai kerültek be, akik közül Stromfeld Aurél ezredes – illetve ahogy a Vörös Hadseregben az eltörölt rendfokozatok okán szólítani kellett: "volt ezredes" – a Vörös Hadsereg vezérkari főnöki tisztét vette át. A Tanácsköztársaság 1919 márciusa után, rövid idő alatt még 6 hadosztályra és 3 dandárra tagozott 110 000 főnyi haderőt tudott összeállítani, felszerelni, új ruhába öltöztetni és erős tüzérséggel felfegyverezni. Voltak repülőalakulatai és 30 és feles mozsarai.

Északi hadjárat (Magyarország)

Az 1919 májusára mintegy 150 000 fősre növekedett Vörös Hadsereg már jelentősebb erőt képviselt, de nem olyan erőt, amely egyszerre többfrontos harcra képes. A déli demarkációs vonalon gyakorlatilag nyugalom honolt, mivel a szerb és francia csapatok nem léptek fel támadólag a Magyar Tanácsköztársaság ellen. A román haderő, elérve a Tisza vonalát, nem indított újabb támadást, így a Vörös Hadsereg a gyengébb, de a támadást folytató cseh-szlovák erők ellen léphetett fel a siker reményében. A szomszédos államok előrenyomulásának megakadályozására az újonnan alakult Vörös Hadsereg 1919 májusában Stromfeld Aurél vezetésével északi hadjáratba kezdett a cseh légiókkal szemben, elvágva őket a román hadosztályaktól. A Stromfeld által kidolgozott haditervnek megfelelően a nevükben vörös csapatok 1919 májusában sikeresen foglalták vissza az olasz tábornokok és tisztek vezette cseh-szlovák erőktől az elfoglalt területek jelentős részét, "felszabadítva" így a magyarlakta Felvidék nagy részét. A Vörös Hadseregnek az északi hadjáratban elért sikerei azonban pánikot váltottak ki Párizsban. A párizsi békekonferencia munkáját a hazautazó amerikai delegáció nélkül az elnök, Clemenceau hatá­rozta meg.Ormos Mária: Világháború és Forradalmak 1914-1919 (Kossuth Kiadó)

A jegyzék tartalma

A párizsi békekonferencia 1919. június 7-i Budapestre küldött táviratában felszólította a magyar kormányt, hogy 48 órán belül szüntesse be az ellenséges cselekményeket.

A jegyzék szövege

Közvetlen következményei

1919. június 9-én a budapesti kormány válaszában késznek nyilvánította magát az ellenségeskedések leállítására, azonban e célból konferencia összehívását indítványozta Bécsben. A Clemenceau-jegyzék nem jelölte meg a demarkációs vonalat, amelyre a ma­gyaroknak vissza kellett volna vonulniuk. A konferencia az északi és a keleti határt kijelölő döntését június 10-én hirdette ki, melyre meghívták a csehszlovák és a román képviseletet. Edvard Beneš külügymi­niszter a demarkációs vonalat, valószínűleg a Vörös Hadsereg átütő sikereire tekintettel kisebb módosításokkal elfogadta, azonban Ioan Brátianu román miniszterelnök az egész határt vitatta, és ragaszkodott további magyar területek megszerzéséhez.

Mivel az ellenségeskedés továbbra sem szűnt meg, 1919. június 13-án Clemenceau újabb táviratban felszólította a budapesti, prágai és bukaresti kormányt, hogy 4 napon belül – azaz június 18-án délig – haladéktalanul vonuljanak vissza azon határok mögé, amelyeket a békekonferencia a három államnak egymás között megállapított. Ellenkező esetben a szövetséges és társult kormányok úgy tekintik, hogy szabad kezet kaptak a Budapest elleni felvonulásra, és egyéb olyan intézkedések meghozatalára, melyek megfelelőnek tűnnek egy igazságos és gyors béke biztosítására. A konferencia június 13-án a ma­gyar kormánynak megküldte a két határ leírását is, mint olyan vonalat, amelyre a magyar, valamint a csehszlovák és a ro­mán csapatokat oda kell rendelni. A táviratban – a románok elutasításának tudatában is – arra tettek ígéretet, hogy amint a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát, a román csapatok hasonlóképpen visszavonulnak Magyarország területéről.

Kun Béla 1919. június 16-án annak ellenére elfogadta a jegyzéket, hogy a csehszlovákok azonnal új táma­dásba kezdtek, miután a magyar erők az északi hadjárat sikeres hadmozdulatainak folytatásával leáll­tak. A csehszlovák támadások folytatódtak, a ro­mán haderő pedig nem kezdte meg az addig elfoglalt területek kiürítését. Kun Béla azonban könnyelmű módon bízott Clemenceau ígéretében.

A Forradalmi Kormányzótanács az észak-magyarországi területeknek a demarkációs vonalig való katonai kiürítéséről 1919. június 29-én döntött, arra tekintettel, hogy a háborút a hadseregtől beérkezett jelentések alapján tovább viselni nem lehet és a hadsereg álla­potára való tekintettel, továbbá a diktatúrának minden vonalon való keresztülvitele, a diktatúrának megerősítése és a belső gazdasági élet szempontjából szükséges.