Friedrich Nietzsche (Röcken, Német Szövetség, 1844. október 15. – Weimar, Német Birodalom, 1900. augusztus 25.) német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus. Ismert még aforisztikus stílusban alkotó költőként, illetve zeneszerzőként is.
Nietzsche mindig is vitatott gondolkodónak számított. Filozófiája, művészetfelfogása rendkívül nagy hatású, sok szerzőt, művészt megihletett.
Életfilozófiájával az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára Kierkegaard és Schopenhauer mellett. Kritizálta a korabeli értékrendet, különösen a kereszténységet, a szocializmust és a darwinizmust. Különc zseniként került be a történelembe. Szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítási akarat, nyelvi mágia jellemzi munkásságát.
A vallást hazugságnak tekintette az emberen túli ember szemszögéből nézve, a részvétet a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való megalkuvásnak). A részvét az, ami szerinte tönkreteszi az erős embert, aki magasabb célok felé tekintve ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberi szenvedés láttán képtelen követni elhatározását. Tagadta az akkor fennálló államrend és -szerkezet jogosultságát a néptömegek vezetésében. Az uralomra termett, erős ember ideálját hirdeti.
Nietzsche gondolatai könnyen félreérthetőek, amennyiben olyasvalaki értelmezi őket, aki a sok helyütt prófétai dühöt és indulatot mutató szöveget a metaforákon túl, szó szerint veszi, és a valóságban is megvalósításra alkalmasnak gondolja (ez persze nem zárja ki azt, hogy Nietzsche maga csak gondolati szinten foglalkozott bizonyos értelemben ezekkel az elképzelésekkel). Másrészt nem szabad elfelednünk, hogy Nietzsche nagy részben az akarat filozófusának tekintendő, és az önmegvalósítás szubjektivitásától a szellemi élmények útján át az akarat jelenléte többet nyom a latban, mint egy szó szerint veendő, materiális valóságra irányuló kijelentés.
Élete 150px|bélyeg|bal|Nietzsche 1861-ben Németországban, a Lützen melletti Röckenben született, protestáns lelkészi családban 1844. október 15-én. Nietzsche ötéves korában édesapja meghalt. A család a haláleset után hamarosan Naumburgba költözött.
Az iskolában kitűnt képességeivel a többi gyerek közül – tízévesen zenét komponált és verseket írt –, ezért tanárai ingyen továbbtanulásra javasolták a híres schulpfortai intézetbe. 1858 októbere és 1864 szeptembere között járt gimnáziumba a Naumburg melletti Schulpfortában.
Átfogó klasszikus képzést kapott, és itt találkozott először Wagner zenéjével. Ezekben az években beletemetkezett az antik irodalomba és a romantikus költészetbe, és ekkortájt kezdett eltávolodni a kereszténységtől.
1864-ben beiratkozott a bonni egyetemre, és klasszika-filológiát, művészettörténetet és egyháztörténetet tanult. Később átiratkozott a lipcsei egyetemre, ahol a Theogniszról készült írásai felhívták rá tanárai figyelmét. Már tanulmányainak befejezése előtt, 1869-ben meghívták a bázeli egyetemre tanárnak.
Május 17-én látogatta meg először Wagneréket a Luzern melletti Tribschenben. A bázeli egyetemen május 28-án tartotta meg székfoglaló előadását Homérosz és a klasszika-filológia (Homer und die klassische Philologie) címmel. Ekkor kezdődött kapcsolata Jacob Burckhardttal.
Az élethez és művészetekhez való viszonya radikálisan megváltozott, miután elolvasta Schopenhauer fő művét, a Világ mint akarat és képzet-et, de Wagner zenéje is mély benyomást tett rá, sőt Wagnerhez baráti viszony is fűzte. Schopenhauer az addigi nyugati filozófiával ellentétben nem az észt állította a létezés középpontjába, hanem az akaratot, amely az észt csak mint puszta eszközt használja. Innen ered a nietzschei „hatalom akarása" motívum. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy már a korai írásokban sok fejtegetés és boncolgatás arra utal, hogy a fiatal Nietzsche már akkor sem békélt meg a schopenhaueri akarat fogalmának statikus 'voltával' – jelesül később azt veti szemére Schopenhauernek, hogy nem adott magyarázatot az akarat fogalmára, hiszen az akarat magában már valami után való akarat, amelyet Schopenhauer sem tagad, de ő a kanti magánvalóval való viszonya miatt az akaratot túlságosan axiomatikusan fogta fel. Innen ered a hatalom akarása gondolatilag, de Nietzsche megfogalmazásában pontosan az ellentéte a schopenhauerinek. És végül ez nem azt jelenti, hogy nincsenek közös vonások a két akaratfelfogás között.
1870 márciusában kinevezték rendes professzornak. Augusztustól önkéntes betegápolóként részt vett a porosz–francia háborúban. Súlyosan megbetegedett. Októberben visszatért Bázelbe. Életre szóló barátságot kötött Franz Overbeck teológussal.
1872 februárja és márciusa között előadás-sorozatot tartott Művelődési intézményeink jövőjéről (Über die Zukunft unserer Bildungsanstalten) címmel, amely csak hátrahagyott írásaival jelent meg. Ebben az évben jelent meg A tragédia születése című munkája. Nietzsche szakított az addigi filológiával – a kor nem kis megdöbbenésére –, és új elképzelésekkel állt elő. Új elképzelése nem aratott sikert a kor filológusai közt, így Nietzsche filológiai pályafutása igen rövidre sikerült. Egyetemen meghirdetett óráira nem jelentkeznek diákok, egészségi állapota romlani kezdett.
1873-ban megírta első korszerűtlen elmélkedését: David Strauss, a hitvalló és író (Unzeitgemäße Betrachtung: David Strauß, der Bekenner und der Schriftsteller) – Hans-Joachim Köhler Wagner sugallatát mutatja ki a mű élesen támadó hangvétele és megírásának célja mögött –, majd 1874-ben a második korszerűtlen elmélkedést: A történelem hasznáról és káráról az élet számára (Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben). A filozófia a görögök tragikus korszakában (Die Philosophie im tragischen Zeitalter der Griechen) című töredék csak a hátrahagyott írásokkal jelent meg.
Még 1874-ben elkészült a harmadik korszerűtlen elmélkedés: Schopenhauer mint nevelő (Schopenhauer als Erzieher).
1875–1876 között vetette papírra a negyedik korszerűtlen elmélkedést: Richard Wagner Bayreuthban (Richard Wagner in Bayreuth) címmel.
Egészségi állapotára hivatkozva otthagyta az egyetemi katedrát, és ettől kezdve 1888-ig szüntelen vándorlásban élt Olaszország és Franciaország között.Jobban mondva a francia Riviéra. Ezen kívül Franciaország más részein soha nem járt.
1876 és 1878 között készült az Emberi, túlságosan is emberi című műve. Ebben a műben bontakozik ki először Nietzsche teljes szellemi személyisége: nem engedi magát visszatartani semmilyen előítélettől, semmilyen gondolati következménytől.
1878. január 3.: Wagner utolsó küldeménye Nietzschének, a Parsifal. Májusban Nietzsche elküldte Wagnernak az Emberi, túlságosan is emberi című művét, utolsó levelének kíséretében.
1880–1881 között megírta a Hajnalpír-t. Nietzsche az első nyarát töltötte Sils-Mariában. November 27-én először hallotta Bizet Carmenjét Genovában. Nietzsche az „egyre veszélyesebb kíváncsiság" útját járta, következő műve a Vidám tudomány (Die fröhliche Wissenschaft). 1883 februárjában Rapallóban megszületett az Imígyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra) első része, amelyet a nietzschei munkásság fő művének szoktak tekinteni.
1884 januárjában Nizzában elkészült a Zarathustra harmadik része, és még ebben az évben meg is jelent.
Augusztusban Heinrich von Stein meglátogatta Sils-Mariában. Ez év novemberétől 1885 februárjáig Menton-ban és Nizzában írta meg a Zarathustra negyedik részét, ami 1885-ben magánkiadásban jelent meg. A Zarathustra megírása után betegsége egyre inkább kezdett eluralkodni rajta, egyre felfokozottabb izgalmi állapotban dolgozott a minden értékek átértékelésén.
180px|bélyeg|Az Ecce homo kézirata
Utolsó periódusában megjelent fontosabb munkái: Túl Jón és Rosszon (1886), A morál genealógiája (1887), A Wagner-ügy (1888), Bálványok alkonya (1889).
Összeomlása után jelent meg Az Antikrisztus és legvégül az Ecce Homo című önéletrajzi jellegű műve.
1889. január elején Torinóban bekövetkezett Nietzsche szellemi összeomlása. Ehhez kapcsolódik egy híressé vált esemény: január 3-án, Nietzsche torinói lakásából kilépve egy lovaskocsira lett figyelmes. A kocsi elé kötött ló megmakacsolta magát, mire a kocsis ostorral ütlegelni kezdte. A filozófus odalépett a lóhoz, majd hatalmas zokogásban kitörve átölelte. Miután szolgája hazavitte, ágyba tette Nietzschét, aki innentől kezdve élete hátralévő tíz évét némán, szellemi leépülésben töltötte. Tébolyult leveleket és táviratokat címzett barátaihoz és idegenekhez egyaránt, amelyeket hol „Dionüszoszként", hol a „Megfeszítettként" írt alá. Teljes szellemi összeomlása után édesanyja, majd anyja halála után húga gondozta 1900-ig, amikor Nietzschével – csaknem tizenkét év szellemi elborultság és fokozatos bénulás után – Weimarban végzett a rák késői stádiumaként fellépő agysorvadás.R. J. Hollingdale: Rövid Nietzsche-életrajz . Ex Symposion, 1994 /Nietzsche-különszám
Röckeni (ma Lützen része) sírját egy épülő szénbánya miatt akarták eldózerolni, úgy tűnik, ez a terv meghiúsult.
Munkássága Nietzsche munkássága három egymáshoz kapcsolódó alkotói periódusra tagolható.
Első periódus (1869–1876) 150px|bélyeg|1871. október Balról: Erwin Rohde, Carl von Gersdorff és Friedrich Nietzsche ,Az első periódus művei: A tragédia születése (1872), Korszerűtlen vizsgálódások (1878).
A tragédia születésében Nietzsche a teoretikus, nyugati ember kudarcáról számol be, aki elfeledkezik az önmegismerés függetlenségéről.
Új mitológiát kell teremteni, hogy a modern művészet visszanyerje elvesztett középpontját. Nietzsche a művészet fejlődésében felfedezi az apollóni és a dionüszoszi jelleg, a képalkotó és a nem szemléletes művészet kettősségét. Az egyik az álom, a másik a mámor birodalma; mindkettő túl van a köznapi valóságon és annak mimetikus megjelenítésén. A napsugaras Apollón a látszatteremtés és a plasztikus formaadás istene; a megittasultan tántorgó Dionüszosz a látszatokat és a formákat bontó, magával ragadó zenéé. Az egyik az olimpuszi istenekhez méltó és a harmónia patrónusa, a másik jószerivel barbár, alvilági erőket felszabadító hatalom: életeleme a mértéktelenség. Dionüszosz ebben az értelmezésben valóban egy új mitológia központi alakja; az általa „pártfogolt" művészetben az emberi létezés éjszakai oldala, az ösztönéletnek az ész által be nem világított mélysége fejeződik ki. S ahogyan a görög művészet csak az apollói és a dionüszoszi elv sajátos együttműködéséből vált esztétikai eszményképpé, úgy a kultúra megújhodása is csak a filiszteri optimizmus meghaladásától remélhető.
Mind a zene, mind a tragikus mítosz egyformán a nép dionüszoszi képességének kifejeződése, így hát egyik a másiktól elválaszthatatlan. Mindkettő a keserűséggel játszik, bízván mértékfeletti művészi varázsában; s e játékával mindkettő a „világok legrosszabbikának" létezését is igazolja. Ezen bevallottan schopenhaueri gondolatát később Nietzsche maga is felülvizsgálta, és a moráltól való távolodása során, egyre inkább esztétikai szempontokat figyelembe véve, éppen amellett foglalt állást, hogy a létező világot semmilyen belső szubjektív vagy külső (jelen esetben a kereszténység által feltételezett túlvilág) ítélet nem bélyegezheti meg morálisan. Ezzel visszatért kerülő úton ahhoz a korai, Hérakleitosz gondolataiból átvett megfontoláshoz, hogy a világ egy játékszerű ártatlanságban leledzik. A késői Nietzsche ekkor már Dionüszosz elsőbbségét hangoztatta a korábbi ellentétpárt helyettesítve.
Ami Schopernhauernél a képzet, az Nietzschénél az apollóni; ami Schopenhauernél az akarat, az Nietzschénél a dionüszoszi. Azonban a nietzschei akarat szenved, és legjobban nem-akarni akar. Szenvedésében sugározza ki magából a képeket, meg akar magától szabadulni, és ennek a menekülésnek az eredménye a képzet. Ha ez az akarat menekül az akarás elől, akkor az akarat tagadásából származnak a képzetek, a tagadás még az idealizmus öröksége. Au contraire, Dionüszosz affirmálja a szenvedést, igent mond rá, kacag rajta.
100px|bélyeg|Dionüszosz 100px|bélyeg|bal|Apollón