180px|bélyegkép
Norvégia történelme i. e. 10 000-ben kezdődött, amikor az utolsó eljegesedés után az első nomád vadász-gyűjtögetők megtelepedtek tengerpartjain. A jégpáncél elolvadása után birtokukba vették a belső, lassan erdősülő területeket is. I. e. 4000-re tehető a mezőgazdaság megjelenése, 2500 körül pedig megérkeztek délről az indoeurópai nyelven beszélő zsinegdíszes kultúra képviselői, a mai norvégok távoli ősei. Az északi népek kereskedelmi és kulturális kapcsolatban álltak a Római Birodalommal, a latin írás alapján fejlesztették ki a saját rúnaírásukat. A viking korban a norvégok megtelepedtek a Britannia északi szigetein és Írországban, felfedezték és benépesítették Izlandot és Grönlandot, valamint az európaiak közül elsőként érték el Amerikát. 1397-ben a három északi királyság, Dánia, Svédország és Norvégia a kalmari unióban egyesült. Svédország 1523-ban kivált az unióból, de Norvégia és Dánia egészen 1814-ig perszonálunióban maradt. A napóleoni háborúk után Norvégia a svéd koronához került, egészen 1905-ig, amikor békés úton, népszavazással kivívta függetlenségét. A világháborúkban Norvégia semleges maradt, ennek ellenére a második világháborúban Németország megszállta. A háború után az ország csatlakozott a NATO-hoz és gyors gazdasági fejlődéssel jóléti államot teremtett. Az 1960-as évek végén olajat találtak az Északi-tengeren, norvég felségterületen, amivel az ország a világ egyik legnagyobb olajexportőrévé vált.
Őstörténet 150px|bélyegkép|bal|Kőkori rajzok Altában Norvégia partvidéke mintegy 12 000 évvel időszámításunk előtt kezdett el felszabadulni az utolsó jégkorszak jégpáncélja alól. Az első nomád vadász-halász embercsoportok nem sokkal ezután kezdték el benépesíteni a tengerpartot: a legrégebbi norvégiai emberi telephelyet (Oslótól nyugatra) i. e. 10 400-ra datálták. I. e. 9300-ra elérték a Skandináv-félsziget északi részén levő Magerøya szigetét is. Az északi mezolitikus leletek a Komsa-, míg a dél-norvégiai kőeszközök a Fosna-Hensbacka kultúrához tartoztak. I. e. 7000 körül a Fosna kultúrát a Nøstvet kultúra váltotta fel, amely már alkalmazkodott a melegedő éghajlathoz, az erdőkhöz és a dél felől betelepedő új emlősfajokhoz. A legrégebbi norvégiai emberi maradvány i. e. 6600-ból származik. I. e. 4000 körül az itteni emberek már palaeszközöket és cserépedényeket használtak, ismerték a sít, a szánt és a bőrből készült csónakot.
A mezőgazdaság i. e. 4000 körül kezdődött az Oslofjord környékén. 2500-ra már széleskörűen elterjedt a zab és árpa termesztése, disznók, marhák, kecskék és birkák tenyésztése. Ebben a korban kezdtek megtelepülni Dél-Norvégia partvidékén a zsinegdíszes kultúra népei, akik feltehetően indoeurópai nyelvet beszéltek és így a mai norvég nyelv előfutárainak tekinthetők.
Bronzkor (i. e. 1800–500) A bronzkor i. e. 1800 környékén jutott el Norvégiába és együtt járt a primitív ekék és az első valóban állandó települések megjelenésével, különösen az Oslofjord, a Trondheimsfjord, Mjøsa és Jæren vidékén. A termésfölösleg lehetővé tette a gazdag törzsfők kiemelkedését, akik megengedhették maguknak a luxuscikknek számító bronztárgyakat. Az emberek ekkor már hosszúházakban laktak és nagy sírdombokat emeltek a halottaknak. I. e. 1000 körül érkeztek északkelet felől az uráli nyelvet beszélő számik.
I. e. 500 környékén lehűlt az éghajlat. A korábbi szil-, hárs-, kőris- és tölgyerdőket nyír, luc- és erdeifenyő váltotta fel. Ekkoriban kerültek be a kelták révén az első vaseszközök.
Vaskor (i. e. 500 – i. sz. 800) 170px|bélyegkép|Rekonstruált hosszúház Az új eszközökkel könnyebbé vált a földművelés és újabb erdőterületeket tisztítottak meg a vetés számára. Nőtt a népesség és egy új társadalmi struktúra alakult ki: a megházasodott fiúk a szüleik hosszúházában maradtak és a nagycsaládokból kialakultak a klánok. A klánok közötti konfliktusokat a szabadok gyűlése, a ting rendezte, amely többnyire egy szent helyen gyűlt össze és meghatározta a bűncselekmények büntetését, többnyire ételben lerovandó bírság formájában.
Az i. sz. 1. századtól kezdve a skandinávok között érezhetővé vált a Római Birodalom kulturális hatása. A latin betűk alapján kialakították a rúnaírást. A kereskedelmi kapcsolatok révén prémeket cseréltek luxuscikkekre. Néhányan a római hadseregben is szolgáltak zsoldosként. A köznép soraiból egyre inkább kiemelkedő törzsfők mutatták be az isteneknek szánt áldozatot és fokozódó gazdagságuk révén fegyveres kíséretet, hirdet tartottak.
A népvándorlás korában 400 és 550 között más germán törzsek északra is terjeszkedtek és a helyi földművelők a törzsfőktől várták a védelmet; ekkoriban több kezdetleges erődöt is emeltek. A 6. században járvány söpört végig Norvégián és több száz tanya teljesen elnéptelenedett. A 7. században a földek újra benépesültek és jelentősen megnőtt az Északi-tengeren át folytatott kereskedelem mértéke is. A kereskedelmet kezükben tartó törzsfők hatalma vagyona jelentősen megnőtt és képesek voltak kiterjeszteni hatalmukat a környező klánokra is.
Viking kor
A viking kor a skandináv népek terjeszkedésének korszaka volt hódítás, betelepülés és kereskedelem révén. A kor nyitányát hagyományosan a lindisfarnei kolostor kifosztásának idejére, 793-ra teszik. A gyors járatú hosszúhajókon érkező északi harcosok meglepetésszerűen lecsaptak a part menti és a folyók alsó folyásánál elhelyezkedő településekre, kolostorokra és összegyűjtötték az értékeket, valamint rabszolgákat és rabszolganőket hurcoltak haza.
A kevés művelhető területtel rendelkező norvégok hamar kirajzottak és megtelepedtek Shetland, Orkney, Feröer és a Hebridák szigetein. Utóbbiakon saját királyságot alapítottak. A norvég vikingek 800 körül megtelepedtek Írország nyugati partvidékén és egyéb városok mellett megalapították Dublint. Az addig egymással marakodó ír klánok azonban összefogtak és 900-ra kiűzték a norvégokat. bélyegkép|190px|Viking hajósok A norvégok 870 körül felfedezték Izlandot és 60 évvel később a sziget már 400 törzsfő között volt felosztva. Vörös Erik vezetésével a 980-as években megtelepedtek Grönlandon is. Erik fia, Leif Eriksson 1000 körül felfedezte Új-Fundlandot és elnevezte Vinlandnak. Itt is megkíséreltek települést létrehozni, de az ellenséges őslakosok miatt feladták a próbálkozást.
A 9. század közepétől kezdődött a legnagyobb törzsfők hatalmi harca, amelynek eredményeképpen Széphajú Haraldnak a döntő hafrsfjordi csata után először sikerült egyesítenie a norvég klánokat. Fia, a 930-ban hatalomra jutott Jó Haakon két törvényhozó gyűlést (tinget) hozott létre, Nyugat-Norvégiában a Gulatinget, Trøndelagban pedig a Frostatinget, ahol a szabadok gyűlése a király vezetésével meghozta az ország törvényeit. Haakon létrehozott egy katonaállítással feltöltött királyi hadsereget is, a ledangot. A trónra áhítozó rokonai azonban megölték és utána a belháborúba süllyedő ország egy időre dán uralom alá került.
Középkor
bélyegkép|190px|balra|Knud Bergslien: A „nyírfalábúak” (háncsbocskorosok) megmentik a csecsemő Håkon Håkonsson koronaherceget, a későbbi IV. Haakon norvég királyt A keresztény térítés kezdete és az első templom építése Olav Tryggvason nevéhez köthető, ám ő 1000-ben elesett egy csatában. Olav Haraldsson (vagy Szent Olaf) volt az aki – sokszor erőszakos módszerekkel – végleg megtérítette az országot, templomokat építtetett, lerombolta a pogány szent helyeket és a népgyűlésekkel elfogadtatta az egyházi törvényeket. A pogány törzsfők azonban felkeltek ellene és 1029-ben támogatásukkal Knut dán király elűzte Olafot és elfoglalta a norvég trónt. Halála után III. Harald kivívta az ország függetlenségét és 1066-ban megkísérelte elfoglalni Angliát, de a Stamford Bridge-i csatában elesett; halálát tekintik a viking korszak lezárásának.
1103-ban I. Sigurd kereszteshadjáratot is vezetett a Szentföldre, ám halála után 1130-tól polgárháborúk sora tört ki, elsősorban a tisztázatlan örökösödési törvények miatt. A viszályokba az egyházat is bevonták és ennek hatására jött létre a különálló norvég nidarosi érsekség is 1152-ben. Az örökösök közötti trónharcok egészen 1217-ig tartottak, amikor IV. Haakon végre általánosan elfogadott örökösödési törvényt hozott, bár elszigetelt felkelések még 1240-ben is kitörtek.
1000 és 1300 között a norvég népesség 150 ezerről 400 ezerre nőtt, ami együtt járt az új szántóföldek feltörésével és a meglevők aprózódásával. Míg a viking korszakban a gazdák többsége a saját földjén dolgozott, 1300-ra a földek 70%-a fölött a király, az egyház és a főnemesség rendelkezett. A tulajdonváltás fő oka az volt, hogy az ínséges időkben eladósodott parasztság kénytelen volt az uraknál elzálogosítani a földjét és bérlőkké váltak. A bérlők azonban továbbra is szabadok maradtak, a birtokok tulajdonosai a nagy távolságok és szétszórt szántóföldek miatt kevésbé tudták függésbe kényszeríteni a parasztokat mint európai kortársaik. Egy 13. századi norvég földműves a termés mintegy 20%-át fizette ki adóba a király, az egyház és a földbirtokos részére.
14. század A 13. század elhozta Norvégia aranykorát. Az ország békében élt, a kereskedelem Angliával és Németországgal jelentősen bővült, a királyi hatalom pedig szilárd volt. Az 1349-es pestisjárvány egy év alatt elpusztította az ország lakosságának harmadát, az ezt követő járványokkal együtt pedig 1400-ra a népesség a korábbinak a felére csökkent. Sok település teljesen kihalt, a földet nem tudták megművelni, ezért sokan inkább legeltetéses állattartásba fogtak. Az adóbevételek csökkenése meggyengítette a király hatalmát, sok főnemes pedig annyira elszegényedett, hogy saját magának kellett művelnie a földjét. Hozzájuk viszonyítva az egyház jövedelmei kevésbé csökkentek és hatalma megerősödött. A nidarosi érsek ekkor került be a király államtanácsába.
A 14. században a Hanza-szövetség vált a norvég kereskedelem domináns szereplőjévé és Bergen maga is Hanza-várossá lett. 1380-ban IV. Olaf megörökölte a norvég és dán trónt is, ám 1387-ben fiatalon meghalt és a két országot anyja, I. Margit kormányozta. 1397-ben a svéd Albert ellen lázadó főurak felajánlották az országot Margitnak, ha elűzi a népszerűtlen uralkodót, így Svédország is csatlakozott a két másik északi országhoz, létrehozva a kalmari uniót. A perszonálunió nem vált egyértelműen Norvégia javára, a döntéseket Dániában – melynek népessége ekkor nagyobb volt mint Norvégiáé és Svédországé együttvéve – hozták, és Margit a támogatásukért cserébe fontos kereskedelmi jogokat adott a lübecki Hanza-szövetségnek. Bergen sokáig szinte állam volt az államban. A Hanzával szemben álló Vitális Testvérek kalózszövetség három alkalommal is kifosztotta a várost (utoljára 1427-ben).
Az Oldenburg-dinasztia 1448-as színrelépése után Norvégia még inkább háttérbe szorult. 1502-ben Knut Alvsson a svédek példáját követve fellázadt a dán uralom ellen, de árulással elfogták és kivégezték. Gustav Vasa 1520-ban kezdődő lázadásában, mely Svédország függetlenségéhez vezetett, a norvégok nem vettek részt.
Dánia-Norvégia