Az 1919–20-as lengyel–litván háború az első világháborút követően kialakult fegyveres konfliktus volt az újonnan függetlenné vált Litvánia, és Lengyelország között. A konfliktus alapvetően Vilnius (lengyelül Wilno), valamint a Suwałki régió birtoklásáért folyt. Ez utóbbi magába foglal több várost, mint például Augustów, Sejny és a névadó Suwałki. A konfliktus megítélésben nagy eltérések fedezhetőek fel a lengyel és litván történészek között. A litvánok a háborút alapvetően a litván függetlenségi háború részének tekintik, míg a lengyelek pusztán a Suwałki régió birtoklásáért folyó harcoknak tekintik, amely a lengyel–szovjet háború része volt.
1919 áprilisában a lengyel hadsereg elfoglalta Vilniust és felvette a kapcsolatot a litván hadsereggel, amely szintén a szovjetek ellen harcolt. A közös ellenségnek köszönhetően a litvánok kezdetben nem voltak ellenségesek. A viszonylagosan kedvező fogadtatást kihasználva, a lengyelek igyekeztek meggyőzni a litvánokat egy lengyel–litván unióhoz való csatlakozásra, amely egyfajta föderáció lett volna a két ország között. Ahogy a kapcsolatok romlottak, az antant két demarkációs vonalat állított fel, hogy megelőzze a további ellenségeskedést a lengyel és litván felek között. Amikor 1919 augusztusában a lengyel puccskísérlet megbukott, a frontvonal stabilizálódott egészen 1920 nyaráig.
1920 júliusában, Lengyelország vesztésre állt a szovjetek ellen, és kénytelen volt visszavonulni. A litvánok követték a visszavonuló lengyeleket, hogy biztosítsák a területet, amit a szovjetek is elismertek (szovjet-litván békeszerződés). Amikor a lengyelek döntő csapást mértek a varsói csatában a szovjetekre, azok kénytelenek voltak visszavonulni, miközben a litvánok megvédték az új határaikat. A lengyelek nem ismerték el a szovjet–litván békeszerződést, és a litvánokat szovjet szövetségesnek titulálták. Ezt követően az első harcok a Suwałki régióban törtek ki. A lengyelek egy széles, kiterjedt fronton támadták a litvánokat. A nemzetközi nyomás és a Népszövetség beavatkozása miatt a lengyelek aláírták a Suwałki egyezményt 1920. október 7-én, aminek következtében egy új demarkációs vonal alakult ki. Ez egyébként teljesen védtelenné tette Vilniust a további támadások ellen.
1920. október 8-án Lucjan Żeligowski, lengyel tábornok bevonult Vilniusba, hogy „megvédje a helyi lengyelek önrendelkezési jogát”. Habár Vilnius elesett, a litván egységek megállították a lengyelek további előre nyomulását. Żeligowski kikiáltotta a Központi Litván Köztársaságot, Vilnius székhellyel. November 29-én tűzszünetet kötöttek. Az elhúzódó népszövetségi tárgyalások nem változtattak az eredményen, majd 1923-ban status quót hirdettek. 1922-ben a Központi Litván Köztársaságot Lengyelország bekebelezte, Wilnói vajdaság (Województwo wileńskie) névvel. Litvánia nem ismerte el ezeket a fejleményeket, és tovább követelte Vilniust, mint a független Litvánia fővárosát. A háború következtében egészen az 1938-as Lengyel ultimátumig nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között.
Katonai előzmények thumb|300px| A lengyel (kék nyilak) és a litván-német ellentámadás (barna) a szovjetek ellen 1919 elején. A kék vonal a lengyel frontvonal elhelyezkedését ábrázolja 1920 májusában.
A lengyel–szovjet háború elején a szovjetek voltak sikeresebbek, de 1919 februárjában egy fordulóponthoz értek. 1919 márciusában és áprilisában a lengyel és litván hadsereg megindította offenzíváját a szovjetek ellen. A csapatok Vilnius térségében találkoztak. A kezdeti jó lengyel és litván kapcsolat folyamatosan romlott. 1919. április 19-én a lengyelek elfoglalták Vilniust.
Kezdetben a lengyelek és litvánok is a szovjetek ellen voltak, de azzal, hogy Litvánia semleges maradt a lengyel-szovjet háborúban a kapcsolat sokat romlott. Az első összecsapásokra 1919. április 26. – május 8. között került sor, Vievis mellett. Habár hivatalos hadiállapot a két ország között nem állt fenn, júliusra egyre hevesebbé váltak az összecsapások. A hivatalos tárgyalásokra később Kaunasban került sor, de ez nem járt eredménnyel.
Diplomáciai előzmények
Lengyelország nem ismerte el a független Litvániát. A lengyel Józef Piłsudski remélte, hogy újjá élesztheti a Lengyel–Litván Uniót, amiért a versailles-i békekonferencián is harcolt. A katonai beavatkozást igyekeztek úgy feltüntetni, mint a litvániai lengyelek önrendelkezési jogának biztosítására való törekvést. Az 1897-es orosz népszámlálás eredményei szerint Vilnius lakosságának 30%-a lengyel volt, 40%-a zsidó, és 2% litván, de a város körül a litvánok voltak többségben.Lesčius (2004), pp. 289–290Lesčius (2004), pp. 292–293Lesčius (2004), p. 301 Az 1916-os német népszámlálás alkalmával a lengyelek aránya már elérte a város lakosságának 50%-át. A litvánok Vilniust azért követelték, mert történelmi fővárosukként tekintenek rá, s visszautasították a lengyel föderációt. Számukra a lengyel föderáció a lengyelek kulturális és politikai fölényét hangsúlyozná. Az ideiglenes litván fővárosnak Kaunast tették meg. A másik vitatott terület, a Suwałki-régió szintén vegyes lakosságú volt.
A lengyelek és litvánok nemzetközi megítélése nem volt azonos. Míg a nagy kiterjedésű, és népes Lengyelországot hamar elismerték függetlennek, valamint a párizsi békekonferenciákon is részt vett, továbbá a Népszövetség alapítója is volt, addig Litvániát először a szovjetek ismerték el 1920-ban, és az első világháborút követő konferenciára meg sem hívták.
A háború 1919. május–szeptember: növekvő feszültségek
A demarkációs vonal thumb|300px| A demarkációs vonal június 18-án (világoszöld) és július 26-án (sötétzöld) Lengyelország és Litvánia között
Az első demarkációs vonalat június 18-án állították fel, amely nagyjából 5 km-re futott a Varsó-Szentpétervár vasútvonaltól, s inkább katonai, mint sem etnikai alapon húzták meg. Sem a lengyelek, sem a litvánok nem voltak megelégedve a határral. A lengyelek azért nem fogadták el, mert így körülbelül 35 km-nyire kellett volna visszavonulniuk eredeti helyükről, a litvánok meg természetesen nem fogadták el Vilnius és Hrodna demarkációs vonalon túlra való kerülését. Majd miközben a litvánok a szovjetekkel harcoltak az északi részeken, a lengyelek elindítottak egy offenzívát, a vonal mentén egy 100 km-es sávban, és 20–30 km-nyire benyomultak Litvániába.
Július 18-án került sor a második demarkációs vonal felállítására. Ennek javaslatát Ferdinand Foch tette, akiről később elnevezeték a Foch-vonalat. Ezt az antant is jóváhagyta. E második demarkációs vonal a lengyeleknek tovább kedvezett: a Suwałki-régió egészében lengyel kézre került, s mintegy 7 km mélyen a teljes vonal Litvánia felé mozdult el. Néhány helyi összecsapás utána helyzet stabilizálódott július 29-ére.
A sejny-i felkelés
A litvánok elfogadták a Foch-vonalat, s a Suwałki régióból vissza is vonták a csapataikat 1919. augusztus 7-én, habár az etnikailag vegyes lakosságú Sejnyben megálltak, és szándékukban állt hosszabb időre maradni. Ennek következtében a helyi lengyelek aggodalom tört ki, majd augusztus 12-én egy 100 főből álló csoport kifejezte csatlakozási szándékát Lengyelországhoz. A lengyel hadsereg hozzá is látott egy felkelés előkészítéséhez, melynek kirobbantását augusztus 22-e estéjére szervezték. Nagyjából 1000 fő csatlakozott a lengyel önkéntes erőkhöz, a felkelés kirobbant, majd a hadtest átlépve a Foch-vonalat, megtámadta a litván Lazdijai és Kapčiamiestis településeket, de szándékukban állt Simnas bevétele is. A litvánok néhány órára visszafoglalták Sejnyt augusztus 25-én, de másnap augusztus 26-án a hivatásos lengyel katonák csatlakoztak a felkelőkhöz, majd visszafoglalták Sejnyt. A litvánok szeptember 5-én beleegyeztek a visszavonulásra a Foch-vonalon mögé. A lengyelek megerősítették Sejny védelmét, s megkezdték a litván kulturális élet megtörését. A litván iskolákat és szervezeteket bezáratták. A felkelés következtében a lengyel hírszerzési tevékenység fokozódott Litvánia területén, amellyel lényegében előkészítették a kaunas-i kormány megdöntését.
A lengyel puccskísérlet
A lengyelek már július közepén tervezték a litván kormány megdöntését, és annak helyettesítését egy lengyelbarát bábkormánnyal, amely beleegyezne egy unióba. A lengyel Józef Piłsudski hitt abban, hogy terve kivitelezéséhez talál elég litvániai szimpatizánst. Augusztus 3-án megérkezett a lengyel diplomáciai küldöttség Kaunasba. Kettős céllal érkeztek, a vitatott területeken egy népszavazás végrehajtásának elfogadtatása a litvánokkal, illetve a puccs előkészítése. Az előbbit a litvánok rögtön el is utasították, mondván hogy a vitatott területen litvánok élnek. A puccsot egy helyi litván kezdeményezés mögé bujtatták volna, amely célja a német befolyás csökkentése Litvániában. Ennek elindítása érdekében a lengyel lapok, mint német bábállamként beszélnek Litvániáról. A puccsot eredetileg augusztus 27-én éjjel hajtották volna végre, de dátumát szeptember 1-jére módosították. A litván hírszerzés fényt derített a kísérletre, majd 200 lengyel pártit letartóztattak.
1919. szeptember - 1920. június: Kisebb incidensek
A puccskísérlet után számos kisebb határ incidens történt. 1919. szeptember 19-én a lengyelek megtámadták Gelvonait és Ukmergė felé vonultak. Számos alkalommal összecsapások törtek ki hidak környékén a Šventoji-folyónál Vepriai mellett. Október 5-én a lengyelek elfoglalták Salakas-t és megtámadták Kapčiamiestis-t. Ezt követően a front vonal stabilizálódott. 1920 márciusában a lengyelek újabb támadásba lendültek, ezúttal a vasútvonal mentén Kalkūninél és Turmantasnál.
1920. július: Szovjet előrenyomulás, lengyel visszavonulás Diplomácia thumb|300px| A szovjetek előrenyomulása (vörös nyilak) 1920 június - augusztusában. 1920. április 20-án megindította nagyszabású hadműveletét Kijev ellen. A kezdeti sikerek utána szovjet ellentámadások miatt a lengyelek hátrálni kényszerültek, s a szovjetek már Lengyelország függetlenségét fenyegették júniusban. A lengyelek népszövetségi segítséget kértek, ezért a lengyeleknek a Curzon-vonal mögé, a szovjeteknek pedig attól 50 km-re keletre kellett visszavonulniuk, a litvánok pedig Vilnius irányítását kapták meg. Az átadásra július 10-én került sor.
Eközben július 12-én aláírták a Szovjet-Litván Békeszerződést. Az oroszok elismerték a litvánok függetlenségét, s visszavonták területi követeléseiket. A béke értelmében megállapították Litvánia keleti határait, valamint a Vilnius-régiót is Litvánia részeként ismerték el. Augusztus 6-án az oroszok kivonták csapataikat Litvániából.
Területi változások
A bolsevikok július 7-én érkeztek meg Litvániába, s elkezdték visszaszorítani a lengyeleket. A litván hadsereg igyekezett betölteni a lengyelek visszavonulása után következett űrt. Július 7-én elfoglalták Turmantas-t, július 9-én Tauragnait és Alanta-t, Širvintos-t és Musninkait július 10-én, Kernavė-t, Molėtait, és Giedraičiait július 11-én, majd Maišiagala-t és Pabradė-t július 13-án. Július 13-án került sor Vilnius átadására is. A lengyelek viszont megállították a litván vonatokat, és az elsők akik megérkeztek a városba a bolsevikok voltak, akik be is védték a várost, mire a litván hadsereg megérkezett. A béke ellenére, a szovjetek nem akarták átadni a várost a litvánoknak, és reménykedtek abban, hogy egy ideiglenes bábkormányt sikerült felállítaniuk, amely kérné a csatlakozását a Szovjetunióhoz.
Vilnius elvesztése ellenére a litvánok hozzáláttak a Suwałki-régió bevédéséhez. Július 17-én elfoglalták Druskininkait, 19-énVištytis, Punsk, Giby, és Sejny-re került a sor, Suwałkira 29-én, majd augusztus 8-án Augustówra. A lengyelek a bekerítés elkerülése végett Łomza irányába vonultak vissza.
Litván semlegesség