bélyegkép|jobbra|Haiti címere Haiti történelme i. e. 7000 körül kezdődött, amikor az első emberek megérkeztek Hispaniola szigetére. Az 1. század körül az Orinoco-deltából érkező aravakok szorították ki az addigi lakosokat. Kolumbusz Kristóf 1492-ben fedezte fel a szigetet és megkezdődött Hispaniola gyarmatosítása. A járványok és a spanyolok elnyomása miatt az indiánok szinte teljesen kihaltak. A spanyolok 1605-ben kivonultak a sziget nyugati részéből, helyükön pedig kalózok építették ki bázisaikat, elsősorban az északi part mentén fekvő Tortugán. 1660-ban Tortuga francia nemzetiségű kormányzója Franciaország védnöksége alá helyezte a szigetet és nem sokkal később Párizs bekebelezte Hispaniola nyugati harmadát. A cukornád termesztéséből hatalmas jövedelemre tettek szert és a szükséges munkaerő biztosítására afrikai rabszolgákat hoztak a francia gyarmatra. Az afrikaiak hamarosan a lakosság 95%-át tették ki. A francia forradalom után a rabszolgák Toussaint Louverture vezetésével fellázadtak és elfoglalták az egész szigetet. Toussaint halála után Jean-Jacques Dessalines kiáltotta ki Haiti függetlenségét. 1820 és 1840 között Haiti megszállva tartotta a szomszédos Santo Domingót (ma Dominikai Köztársaság). Belpolitikai válságok után a 19. század végén a haiti gazdaság és kultúra fejlődésnek indult. Egy újabb kaotikus időszak után az Egyesült Államok 1915-ben megszállta Haitit. Az amerikaiak 1934-ben kivonultak, ezután diktátorok uralták az országot. François Duvalier (Papa Doc) a 20. század egyik legkorruptabb és legelnyomóbb rezsimét hozta létre. Fia, Jean-Claude Duvalier (Baby Doc) 1986-os elűzése után Haiti belpolitikai életét az egymást követő válságok és katonai hatalomátvételek jellemezték, miközben az ország a nyugati félteke legszegényebb országává vált. Haiti fővárosát, Port-au-Prince-t 2010-ben pusztító földrengés sújtotta, melyben a hivatalos verzió szerint 300 ezer ember vesztette életét.
A gyarmatosítás előtt bélyegkép|Taíno törzsek Hispaniolán Hispaniola első lakói körülbelül i. e. 7000 körül érkeztek meg a szigetre, feltehetően a Floridai-félszigetről vagy Yucatánról. Vadászok, gyűjtögetők és halászok voltak, őket az aravak taínók váltották fel, akik i. sz. 600 környékén települtek meg Hispaniolán. A taínók növényeket is termesztettek és fejlett fazekasságuk volt. A szigetnek a Quisqueya (minden föld anyja) vagy Ayiti (magas hegyek földje) nevet adták és öt törzsbe (Marién, Maguá, Maguana, Jaragua és Higüey) tömörültek, amelyeket a törzsfőnökök, a kacikák vezettek. A mai Haiti területén Marien és Jaragua terült el. Kolumbusz 1492-es megérkezésekor Marien kacikája (a spanyol leírások szerint) Guacanagarix volt, aki a mai Cap-Haïtien környékén fekvő El Guaricóban uralkodott. Kolumbusz találkozott vele és ő engedélyezte neki, hogy megépítse az első spanyol települést, La Navidadot. A legnagyobb törzsi állam a szigeten Jaragua volt, amelynek központja Yaguana (a mai Léogâne mellett) volt, uralkodója pedig Bohechío és nővére, Anacaona.
Spanyol Hispaniola (1492–1625) bélyegkép|bal|170px|Kolumbusz partra lép Hispaniolán Kolombusz Kristóf 1492 decemberében alapította La Navidadot, melynek építésekor a zátonyra futott Santa Maria faanyagát is felhasználták. Mikor második útján, 1493-ban visszatért, a települést lerombolva, 39 lakosát pedig legyilkolva találta. Kolumbusz folytatta útját kelet felé és megalapította La Isabelát a mai Dominikai Köztársaság területén. Három évvel később a gyarmatok központját áthelyezték a délnyugati partvidékre, Santo Domingóba (amely ma is a Dominikai Köztársaság fővárosa). A spanyolok 1502-ben tértek vissza Hispaniola nyugati részére és megalapították Yaguana (a mai Léogâne közelében), majd 1504-ben Puerto Real (a mai Fort-Liberté mellett) városát. Utóbbit 1578-ban átköltöztették és átnevezték Bayahára.
Az indián népességre csak becslések vannak, melyek néhány százezertől három millióig (utóbbi Las Casas adata) terjednek. A gyarmatosítás megkezdése után az őslakosok tömegei pusztultak el, többnyire az európaiak által behurcolt betegségek miatt, részben pedig a spanyolok kíméletlen kizsákmányolása következtében; kényszerítették őket, hogy élelmiszertermelés helyett is aranyat keressenek, a kvótát nem teljesítőket megcsonkították vagy kivégezték. 1506-ra a sziget lakossága az európaiakkal együtt sem haladta meg a 60 ezret, 1540 után pedig a megmaradt néhány száz taínó a hegyekbe húzódott vissza. 1520 után, miután meghódították Mexikót és Perut (és az ottani ezüst- és aranybányákat), a spanyolok érdeklődése csökkent Hispaniola iránt, a nyugati partvidéket pedig szinte teljesen elhagyták. 1595-ben a holland függetlenségi háború következményeként Madrid megtiltotta a kereskedelmet a hollandokkal, de a Karib-tengeri spanyol gyarmatok kihasználva a megemelkedett árakat, továbbra is fogadták a németalföldi kereskedőhajókat. 1605-ben a spanyol kormány elhatározta, hogy véget vet a csempészésnek és Hispaniola nyugati partvidékéről valamennyi alattvalóját átköltöztette Santo Domingo közelébe (Devastaciones de Osorio). A spanyol katonák felégették a nyugati településeket, lakosaikat pedig erőszakkal áttelepítették; a telepesek fele azonban hamarosan éhen halt, mintegy 100 ezer marhájuk gazdátlanná vált, korábbi rabszolgáik pedig megszöktek. Sok telepes inkább az erdőkben bújt el. Az elhagyott partvidéken aztán holland és angol kalózok telepedtek meg, akik bőven találtak élelmet az elvadult marhacsordák révén.
Francia hódítás 1625-ben francia kalózok építették ki bázisukat az északnyugati partok mentén fekvő Tortuga szigetén. Hamarosan angolok és hollandok is csatlakoztak hozzájuk és kialakították a saját társadalmukat, mely elsősorban spanyol hajók fosztogatásából és vadmarhák vadászatából élt. Bár a spanyol hatóságok 1629-ben, 1635-ben, 1638-ban és 1654-ben is felszámolták a településüket, minden alkalommal visszatértek. 1655-ben a jamaicai angol gyarmat finanszírozta az újratelepülést és angol kormányzót ültetett Tortuga élére. 1660-ban őt egy francia, Jeremie Deschamps váltotta fel, aki azonban Párizs védelmét kérte, francia felségterületnek nyilvánította a szigetet és visszaverte a britek ismételt próbálkozásait Tortuga visszaszerzésére. Innen indult a francia terjeszkedés; 1663-ban Deschamps megalapította Hispaniolán Léogâne városát (a korábbi spanyol telep, Yaguana mellett), 1664-ben pedig az újonnan alapított Francia Nyugat-indiai Társaság átvette az új gyarmatot és Franciaország bejelentette igényét Hispaniola nyugati felére. 1676-ban a gyarmat fővárosa Tortuga helyett a vele szemben Hispaniolán alapított Port-de-Paix lett. 1684-ben a ratisboni szerződésben Franciaország és Spanyolország megállapodott a kalózkodás felszámolásában, az 1697-es ryswicki szerződésben pedig Hispaniola nyugati háromnyolcada Saint-Domingue néven formálisan is Párizs birtokába került. A növénytermesztők száma ekkor már meghaladta a marhavadászokét és XIV. Lajos által is bátorítva dohányt, indigót, gyapotot és kakaót termeltek a termékeny északi síkságon. Az ültetvények munkaerőéhségének kielégítésére megkezdődött az afrikai rabszolgák tömeges behozatala. A rabszolgák gyakran fellázadtak vagy a vadonba szöktek és elkeveredtek a megmaradt őslakos indiánokkal.
Az Antillák gyöngye (1711–89) bélyegkép|Saint-Domingue 1789-ben A legnagyobb francia karibi gyarmaton sorra alapították a városokat: 1711-ben Cap-Français-t (amely egyből főváros is lett), 1726-ban Les Cayes-t, 1749-ben Port-au-Prince-t. Utóbbi 1770-ben vette át Saint-Domingue fővárosának szerepét, de ugyanabban az évben földrengés és szökőár sújtotta, melyben 200 ember vesztette életét, de az utána következő éhínségben és járványban 30 ezren haltak meg. Ezt megelőzően 1751-ben is rengett a föld a városban, akkor is csak egyetlen kőépület maradt állva.
A hétéves háborúig a gyarmat gazdasága fokozatosan a cukornád és kávé termelésre váltott át, majd a kereskedelmet korlátozó háború után a nádcukor-készítés erőteljesen felfutott. 1767-ben 72 millió fontnyi nyerscukrot és 50 millió font finomított cukrot exportáltak (és emellett 1 millió font indigót és 2 millió fontnyi gyapotot). Saint-Domingue az "Antillák gyöngyévé", Franciaország egyik leggazdagabb gyarmatává vált. Az 1780-as évekre Saint-Domingue termelte az Európában fogyasztott cukor 40 és a kávé 60%-át.
A cukornád-ültetvényeken kb. 790 ezer afrikai rabszolga dolgozott, az 1780-as években az atlanti rabszolga-kereskedelem harmada ide irányult. 1764 és 1771 között évente 10-15 ezer rabszolgát importáltak, ami 1786-ban 28 ezerre, ezután pedig több mint 40 ezerre szökött fel. Az európai lakosok száma azonban még 1789-ben is csak 32 ezer volt. A rabszolgák döntő többsége afrikai születésű volt és kegyetlen kizsákmányolásuk nem is tette lehetővé, hogy számukat természetes születésekkel fenntarthassák vagy gyarapíthassák.
XIV. Lajos még 1685-ben a Code Noir-ban (Fekete Törvény) szabályozta a rabszolgatartás körülményeit, eszerint a tulajdonos köteles volt szolgáit etetni, ruházni és általános jólétükről gondoskodni. A törvény engedélyezte a fizikai fenyítést is a rabszolga engedelmességének kikényszerítésére. A felkeléstől rettegő ültetvényesek brutális módszerekkel próbálták elfojtani az engedetlenség csíráját is, tanúk szerint sokszor élve eltemették, keresztre feszítették, korbácsolás után hangyabolyra kötözték vagy fortyogó cukorszirupos üstbe dobatták őket.
Ennek ellenére több ezren szöktek meg és a hegyekben közösségekbe verődtek és időnként félreeső ültetvényeket támadtak meg. A leghíresebb szökött rabszolga a félkarú François Mackandal volt, aki több bandát is egyesített és hat évig harcolt a gyarmati hatóságok ellen, míg végül elfogták és élve elégették.
Saint-Domingue-on igen jelentős volt a félvér népesség (jellemzően fehér gazdák és rabszolganőik gyermeke), amely 1789-ben elérte a 25 ezer főt. A fehér férfiak félvér gyerekei a törvény értelmében szabadoknak minősültek és megörökölhették apjuk vagyonát, így létrejött egy néha akár vagyonos "középosztály" az afrikai rabszolgák és a francia gyarmatosítók között. Ahogyan számuk nőtt, a kormányzat korlátozta a "színesek" (gens de couleur) jogait; eltiltották őket bizonyos foglalkozásoktól, a fehérekkel való házasságtól, hogy európai ruhát viseljenek vagy nyilvánosan fegyvert hordjanak magukkal. A földbirtoklás azonban szabad maradt és sok mulatto maga is ültetvényes és rabszolgatulajdonos lett. 1789-re a birtokok harmada és a rabszolgák negyede félvérek kezében volt.
A haiti forradalom bélyegkép|160px|Toussaint Louverture Az Ogé-féle lázadás (1789-91) Az 1789 nyarán kitörő francia forradalom nagy hatással volt a gyarmat életére is. A párizsi Nemzetgyűlés júliusban megszavazta, hogy Saint-Domingue hat képviselőt küldhet a parlamentbe. Vagyonos mulattok egy csoportja, Julien Raimond és Vincent Ogé vezetésével megpróbálta rávenni a fehér ültetvényesek közül kikerült képviselőket, hogy támogassák a színesek teljes polgárjogát, de azok elutasítóak voltak. 1790 márciusára Raimond és Ogé Párizsban a Société d'Amis des Noirs társaság lobbitevékenysége révén kiharcolta, hogy a Nemzetgyűlés a mulattoknak minden politikai jogot megadjon. Vincent Ogé hazautazott, hogy felügyelje a törvény alkalmazását és októberben petíciót nyújtott be a gyarmat kormányzójának. Amikor az visszautasította a követeléseit, az amerikai függetlenségi háború veteránjának, Jean-Baptiste Chavennes segítségével megpróbálta fellázítani a félvéreket. A mulattok azonban vonakodtak felszabadítani vagy fegyvert adni rabszolgáiknak és lázadásukat a fehér milícia és a fekete önkéntesek csapatai leverték. A vezetők átszöktek a sziget spanyol részébe, de elfogták őket és visszakísérték a francia hatóságokhoz, akik 1791 februárjában Ogét és Chavennest kivégezték. Rabszolgafelkelés (1791–93)