A járókelő-effektus () a szociálpszichológiai elnevezése annak a(z azóta vitatott) jelenségnek, hogy minél többen tudnának segíteni egy rászorulónak, annál kisebb az esélye, hogy segít neki valaki. Az egyik legerősebb és legjobban reprodukálható effektus a pszichológiában. Ennek a hátterében többféle mechanizmus van: bizonytalanság, csoportkohézió és a felelősség megoszlása.
Nem mindig és nem minden kultúrában érvényesül. Ha az áldozatot, illetve a sérültet a bámészkodó járókelők maguk közül valónak fogadják el, akkor a falkaszellem az ellenkezőjére képes fordítani a hatást.
Kutatások A járókelő-effektust Kitty Genovese 1964-es meggyilkolása után kezdték el vizsgálni. A New York Times 37-en látták a gyilkosságot, de senki sem hívta a rendőrséget (37 Who Saw Murder Didn’t Call The Police) című, a valóságot erősen elferdítő cikke szerint: „amikor Kitty Genovese azon a márciusi kora reggelen munkájából hazafelé tartott, lakásának kapuja előtt megtámadták. Támadója többször megszúrta, de Genovese-nek sikerült eltámolyognia az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott. Miközben a környező lakásokban fények gyulladtak, támadója visszatért és újra szúrt. Végül a támadás kezdete után több mint fél órával Kitty Genovese meghalt.”
A nyomozás kiderítette, hogy legalább harmincnyolc ember hallotta segélykiáltásait vagy látta a támadás részleteit, de senki sem értesítette a hatóságokat.
A cikk cáfolata 2004-ben Jim Rasenberger megcáfolta, hogy ennyire megkésve reagált volna a közösség a támadásra, amit pár évvel később többen is megerősítettek. Egyben bebizonyította, hogy a New York Times cikke nem felel meg a valóságnak, ugyanis többen is próbáltak segíteni a probléma felismerésétől fogva.
Az eredeti újságcikk alapján végzett vizsgálatok Az újságcikk hatására John Darley és Bibb Latané (1968) számos kísérletet végzett annak megértésére, miért nem segítenek az emberek a rászorulóknak. Azt gyanították, hogy a szomszédok passzivitása a többi szemtanú jelenlétére vezethető vissza, ami befolyásolta döntésüket abban, hogy a segítségnyújtás az ő felelősségük-e vagy sem. Darley és Latané megkezdték laboratóriumban vizsgálni a segítségnyújtás ezen aspektusát.
Az ilyen kísérletekben általában eljátszottak valamilyen vészhelyzetet, és mérték, hogy a kísérleti alanyok mennyi idő után avatkoznak be (ha egyáltalán); az első, 1968-as kísérletben az alanyok azt hitték, hogy az egyetemi élet problémáival kapcsolatos csoportvitára jelentkeznek résztvevőnek. Mindegyik kísérleti személyt egy-egy külön kabinba ültették be, mely fel volt szerelve a kommunikációt lehetővé tevő szerkezetekkel. Minden egyes alkalommal csak egy igazi kísérleti személy vett részt, de mindegyikük úgy vélte, hogy legalább egy, kettő vagy öt másik csoporttag is jelen van még. A kísérleti személyek hallották, hogy az egyik "csoporttagnak" epilepsziás rohama lett, segítségért kiáltozott, majd hirtelen elhallgatott. A kísérletek rendre azt találták, hogy ha a kísérleti alanyon és az ál-áldozaton kívül mások is jelen voltak, az jelentősen lassította a válaszidőt. A kísérleti személyek reakciói attól függtek, hogy mások hallották-e a segélykérést. Minél több résztvevő volt jelen a kísérleti személy tudomása szerint, annál kisebb valószínűséggel érezte úgy, hogy segítenie kell.Smith, E. R. & Mackie, D. M. Social Psychology Worth Publishers, New York, 1995 Például Latané és Judith Rodin 1969-es kísérletében az alanyok 70%-a ment oda segíteni egy nőnek, aki látszólag elesett és megsérült, ha csak ketten voltak a teremben; de csak 40%-uk, ha mások is voltak ott.
További kutatásokat végeztek Philpot és társai, brit, dél-afrikai és holland erőszakos támadások elemzésével, illetve bolti kamerák felvételeinek felhasználásával. Cikkükben hosszasan elemzik azt is, hogy mikor melyik hatás hogyan érvényesült, és hogy a különféle kísérleteknek milyen korlátjaik vannak.https://onlinelibrary.wiley.com/doi/full/10.1002/ab.21853
Abban, hogy az emberek nem segítenek az arra láthatóan rászorulóknak, számos hatás játszik közre: bizonytalanok benne, hogy valóban szükséges-e, vagy hogy alkalmasak-e a segítségnyújtásra; aggódnak amiatt, hogy ha megpróbálják, de elrontják, nekik is bajuk eshet; nem éreznek szolidaritást a segítségre szorulóval; mivel senki más nem segít, ezt érzik normálisnak és nem akarnak kilógni a sorból (csoportnyomás); úgy érzik, nem az ő feladatuk, segítsen valaki más. A járókelő-effektust leginkább az utolsó okozza; minél több a szemlélő, annál inkább úgy érzi mindegyik, hogy nem az ő felelőssége, hiszen annyian vannak még ott.
A járókelő-effektus ellensúlyozására számos országban jó szamaritánus-törvényeket vezettek be, amik korlátozzák a segítségnyújtó felelősségét az elhibázott beavatkozásért, vagy egyenesen felelőssé teszik a segítségnyújtás elmulasztásáért.
A körülmények szerepe Latané és Darley további három kísérletet szervezett, hogy a nem vészhelyzeti eseteket is modellezze.Darley, J. M., & Latane, B. (1970). The unresponsive bystander: why doesn't he help? New York, NY: Appleton Century Crofts. Eredményeik azt mutatják, hogy igenis számít, hogyan kér segítséget az, akinek segítség kell. Az egyik helyzetben megkérdezte annak a nevét, akihez fordult. Többen igazították útba, mint különben. Egy másik helyzetben pénzt kért. Hogyha elmagyarázta, hogy ellopták a pénztárcáját, akkor többen adtak (72%, szemben 34%-kal). Faul, Mark és társaik az EMS által gyűjtött adatok alapján azt találták, hogy a segítségnyújtás korrelált a helyzet súlyosságával.Faul, M., Aikman, S. N., & Sasser, S. M. (2016). Bystander Intervention Prior to The Arrival of Emergency Medical Services: Comparing Assistance across Types of Medical Emergencies. Prehospital Emergency Care, 1-7.
Latané és Darley szerint a vészhelyzetet a következők jellemzik: Sérüléssel vagy annak veszélyével járnak Szokatlanok és ritkák Egyedi akciót igényelnek Megjósolhatatlanok, és előrejelezhetetlenek Azonnali cselekvést igényelnek
Ezek alapján a járókelőknek a következő folyamatokon kell végigmenniük: Felismerni, hogy gond van Értelmezni a helyzetet Felelősséget érezni Megválasztani a segítségnyújtás módját Cselekedni Felismerés Latane és Darley (1968) a Columbia Egyetem hallgatóival végezte el a következő kísérletet. A hallgatók úgy tudták, hogy kísérletre várnak, közben egy tesztet kellett kitölteniük. Hirtelen füst áramlott a terembe. Azok a hallgatók, akik egyedül voltak, szinte azonnal (5 másodpercen belül) jelezték a helyzetet. Ha együtt dolgoztak, akkor az első jelzésig akár 20 másodperc is eltelt.
Latané és Darley ezt úgy magyarázta, hogy csak a társadalmi elvárásoknak feleltek meg. A nyugati kultúrában nem nagyon szabad tétlenül körülnézni, ez udvariatlanság vagy kíváncsiskodás. Emiatt a járókelők inkább csak magukra figyelnek, ha többen is vannak, mint akkor, amikor egyedül.
Értelmezés Nem elég felismerni a helyzetet, például a füstöt. Az értelmezésre is hat a csoportgondolkodás. Ha az ember azt látja, hogy mások nem reagálnak, akkor megnyugszik, hogy nincs igazán baj. Például a füstös kísérletben habár észlelték a hallgatók a füstöt, mégsem siettek jelenteni még akkor sem, amikor már akadályozta a látást, irritálta a szemet és a légutakat, ha csoportban voltak. Csak egy hallgató jelentett négy percen belül, és a nyolc csoport közül ötből senki sem jelentett a kísérlet végéig. Ezekben a csoportokban kevésbé tartották veszélyesnek a füstöt, és inkább arra gondoltak, hogy a légkondicionáló szivárog, mint arra, hogy tűz van.
Egy másik kísérletben egy férfi és egy nő vitatkozott az utcán. Ha az derült ki, hogy idegenek, akkor 65% avatkozott közbe. Ha pedig az, hogy férj és feleség, akkor csak 19%.
A legtöbb kísérletet olyan helyzetben végezték, ami igazából nem volt komolyan veszélyes. Ezt 2006-ban tesztelték. Ha kevéssé veszélyes a helyzet, akkor a személy inkább segített, ha egyedül volt, mint akkor, ha többen is voltak. De ha potenciálisan nagy a veszély, akkor ez a különbség eltűnik, és még akkor is segítenek, ha nincsenek egyedül. Ennek az a magyarázata, hogy ekkor jobban fel tudják mérni a helyzet súlyosságát. Felelősségérzet Darley és Latané szerint a felelősségérzet három tényezőtől függ: Érzik-e, hogy valóban szükség van-e segítségre Kompetencia Kapcsolat a bajba kerülttel A segítségnyújtás módja Latané és Darley definíciója: Közvetlen segítség, például fuldokló után ugrás Közvetett segítség, rendőrség, tűzoltók, mentők hívása Megvalósítás Mindezek után a személynek meg kell valósítania a kiválasztott akciót.
Abraham S. Ross 36 férfi egyetemi hallgatóval végzett kísérleteket, hogy gyerekek jelentében másként viselkednek-e. Az előzetes várakozások szerint a gyerekek jelenléte növeli a segítségnyújtás esélyét, de az eredmény ezt cáfolta.
Egy 2011-es metaelemzés a következőket foglalta össze: A járókelő-effektus gyengül, ha: a helyzet veszélyes jelen van egy elkövető a beavatkozás költsége fizikai
Mindezek a megállapítások leírhatók az arousal-költség-jutalom modellel. Mivel a veszélyt hamarabb és jobban felismerik, mint egy nem veszélyes helyzetet, emiatt jobban megnöveli az arousalt, ezzel nagyobb segítőkészséget váltva ki. A fizikai segítségnyújtás valószínűsége nagyobb, és az effektus gyengébb, ha: csak férfiak vannak jelen nem tudnak az előzményekről ismerik az áldozatot
Stanley Milgram szerint az effektus azoknak a stratégiáknak a mellékterméke, amelyekkel a normál helyzetekben elkerülik, hogy idegrendszerüknek túl sok információt kelljen kezelnie. Egyes tapasztalati kutatások támogatják ezt.Christensen, K. & Levinson, D. (2003). Encyclopedia of community: From the village to the virtual world, Band 1, p. 662.
Timothy Hart és Ternace Miethe a National Crime Victimization Survey (NCVS) adatait elemezte. Az erőszakos bűncselekmények 65%-ában találkoztak a járókelő-effektussal. A leggyakrabban a testi sértésnél (68%), ezután a rablásnál (49%), és a szexuális bántalmazásnál (28%). A külső szemlélők beavatkozása: nem segített, nem ártott (48%), segített (37%), ártott (10%), segített és ártott (3%). A támadások fele este történt, az áldozat és a szemlélők nem ismerték egymást, és a legtöbb eset testi sértés volt. Kétségek Ha nem egyértelmű, hogy segítségre van szükség, akkor hosszabb idő múlva érkezik a segítség, mintha a helyzet egyértelmű lenne. Például, ha hallják, hogy elesett valaki, de nem biztos, hogy meg is sérült; szemben azzal, hogy segítségért kiabált. A reakcióidő akár ötszörösére is megnő, ha nem biztos, hogy segíteni kell. Ez a tényező független a jelenlevők létszámától. Kétség esetén hajlamosak inkább a saját biztonságukra figyelni. Helyismeret Jobb helyismerettel a jelenlévők jobban tudnak segíteni. Tudják, merre vannak a kijáratok, hol lehet segítséget kérni. Helyismeret hiányában a jelenlevők kevésbé segítőkészek.
Virtuális jelenlevők Garcia és társai (2002) úgy találták, hogy már az is kiválthatja az effektust, ha a jelenlévő egyedül van, de úgy érzi, hogy rajta kívül mások is jelen vannak.
Csoporttagság A csoporttagság is hat a segítőkészségre. Rutkowski és társai megfogalmazásában a csoport tagjai ismerik egymást, és összetartanak. A segítőkészség társadalmi norma, aminek betartását a csoport is segíti. Minél összetartóbb a csoport, annál erősebb a hatása. Kutatók hallgatókból szerveztek csoportokat: két kétfőst és két négyfőst. Az egyik kétfős és az egyik négyfős csoport számára ismerkedést szerveztek, ahol bemutatták őket egymásnak, és hagyták őket beszélgetni, amiről csak akartak. Ez után került sor a tesztre. A legsegítőkészebbnek a szorosabb négyfős csoport bizonyult, míg a gyengébb négyfős csoport a leglassabb volt.