A kínai buddhizmus (han kínai buddhizmus) rendkívül előkelő és jelentős szerepet játszott a buddhizmus története során, elsősorban Kelet-Ázsiában. A mintegy kétezer év alatt a buddhista ideák és gyakorlatok sokféleképpen formálták a kínai kultúrát, köztük a művészetet, a politikát, az irodalmat, a filozófiát, az orvoslást és a tárgyi kultúrát. Különböző elméletek léteznek a buddhizmus megjelenésének időpontjáról és érkezésének mikéntjéről. Annyi ismeretes, hogy Kína hagyományos uralkodó politikai-vallási rendszere a konfucianizmus volt, központjában az uralkodóval, aki égi mandátumot ( 天命) birtokolva kormányzott. A nagy konfuciánus uralkodók bukása mellett a vallási taoizmus mozgalma is segítette az idegen földről érkező buddhizmus kínai elterjedését, amely felszínes összehasonlításban emlékeztetett a buddhista filozófiára.
A buddhizmus legelőször az első században érkezett Kínába a Han-dinasztia idején, indiai hittérítőkön keresztül. Onnantól kezdve a buddhizmus jelentős szerepet játszott a kínai történelemben egészen a modern korig. Hatalmas mennyiségű indiai buddhista szöveget fordítottak le kínai nyelvre, amelyeket később kiegészítettek olyan szövegekkel, amelyek már Kínában íródtak. Így jött létre a nyomtatott kínai buddhista kánon, amely nagy hatással volt az egész kelet-ázsiai kulturális légkörre, többek között Korea, Japán, a Rjúkjú-szigetek és Vietnám területén. Az India és Nepál területéről származó vallás, filozófia és tudomány hozzájárult a kínai irodalom és a kínai nyelv fejlődéséhez egyaránt. A kínai buddhisták számát rendkívül nehéz megbecsülni. Az amerikai PEW kutatóközpont szerint a lakosság több mint 18%-a tekinthető buddhistának (2015). Az egymásnak ellentmondó adatok ellenére világosan látszik, hogy az enyhülő politikai légkör kedvez a spiritualitás újbóli megjelenésének. Az országban ma már újból több mint buddhista kolostor és templom működik, amelyekben a szerzetesek és apácák száma megközelíti a negyedmilliót.
Története bélyegkép|jobbra|260px|A buddhizmus terjedése a 6. századtól kezdve az észak-indiai szülőhazából (sötét narancssárga) a buddhista birodalmakig (narancssárga) és a buddhizmus elterjedésének történelmi területei (sárga). Mahájána (vörös nyíl), théraváda (zöld nyíl) és tantrikus vadzsrajána (kék nyíl)
Kínában a buddhizmus kezdetben évszázadokon át nehezen lépett ki a taoizmus árnyékából. A kínaiak szemében Buddha személye hasonlatos volt a taoista istenségekhez, ezért a buddhista hitet a taoista hit részeként fogadták el. Valószínűleg emiatt nem említik meg külön a dinasztikus történelmi munkák a buddhizmust. A két vallás azonosításához több tényező is hozzájárult. Mindkettő tartózkodott az állatáldozat bemutatástól szertartásaikban, mindkettőnél hangsúlyos volt a koncentráció és a meditáció, valamint egymáshoz hasonlóan kerülték bizonyos ételek fogyasztását. A buddhisták az újraszületések végtelen körforgását hirdették (szanszára), a taoisták pedig a Nagy Tisztaság égi birodalmában történő halhatatlanság elérésében hittek. A buddhizmus számára előnyt jelentettek a két filozófia közötti felszínes hasonlóságok, ugyanis a kínaiak alapvetően kétkedően és ellenségesen tekintettek minden külföldről érkező dologra.
Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 220)
bélyegkép|A késő Han-dinasztia korából származó szöveg másolata, amely a buddhizmus kínai megérkezését beszéli el, i. sz. 66 – Östasiatiska Museet, Stockholm bélyegkép|jobbra|A Fehér Ló-templom, amelyet hagyományosan a kínai buddhizmus legelső templomának tartanak. bélyegkép|jobbra|Mokao-barlangok: a 8. századi freskón császár buddha szobrok előtt fejezi ki tiszteletét. bélyegkép|jobbra|Temetkezési urna 250-300 környékéből, amelyet egy sor lótusz trónon ülő buddha díszít.
Tudósok generációkon keresztül vitatkoztak azon, hogy a buddhista hittérítők a Han-kori Kínát legelőször tengeri vagy szárazföldi úton (a selyemúton) érték-e el. A tengeri út elmélete szerint (például (梁啟超; 1873–1929) vagy Paul Pelliot) a buddhizmust legelőször Kína déli részén gyakorolták, a Jangce és a -folyó régiójában, ahol (劉英) herceg (a mai Csiangszu) i. sz. 65-ben egyszerre hódolt a Sárga Császár, és Gautama Buddha előtt. A szárazföldi elmélet szerint () a buddhizmus Kína nyugati részéről, a han fővárosból, ból (a mai ) terjedt keletre a kusánok területén keresztül. A han császár alapította meg 68-ban a Fehér Ló-templomot. a pekingi egyetem történelem professzora az új multidiszciplináris felfedezések és kutatások alapján (például a gandhárai buddhista szövegek elemzésével) a következőket mondta: A történelmi források bizonysága szerint a Han-korban három központja volt a buddhizmusnak: (ma Szucsou), és Tonkin (ma Vietnám része). ben hatalmas buddhista templomot építettek, amely mellett felállítottak egy háromezer ember befogadására alkalmas építményt is. ban a császári palotában oltárt emeltek Buddha tiszteletére. A régi kínai irodalom népi elbeszélései a buddhizmus kínai elterjedéséről népszerű legendákat hoztak létre. Ezek közül a legnépszerűbb történetben Ming-ti császár (i. sz. 58–75) kiemelkedően járult hozzá a buddhista tanítások terjesztésében. A legelső feljegyzések (3-5. század) a (牟子理惑論) című buddhista szövegben találhatók:
A császár ezután követeket küldött Dél-Indiába, hogy Buddha tanításai felől érdeklődjenek. A Kínába ilyen módon eljutó buddhista szövegekről úgy tartják, hogy egy fehér ló hátán érkeztek. Erről kapta a nevét később a Fehér Ló-templom. A legenda szerint a küldöttek két indiai szerzetessel, Dharmaraksa és Kásjapa Mátanga, és a Szútra negyvenkét fejezetben ( 四十二章經) című művel tértek vissza. A történet azonban ellentmondásokba ütközik és a források sem egyeznek meg a küldöttség indításának és visszatérésének időpontjában.
Annak ellenére, hogy a melletti Mokao-barlangokban található falfestmények közül az egyik 8. századi freskó császárt (i. e. 141–87 körül) ábrázolja, amint egy arany ember szobrai előtt mutat be áldozatot („egy nomád népek elleni hadjárat után egy han hadvezér arany szobrokkal tért vissza az i. e. 121-ben”), sem A történetíró feljegyzései, sem a nem említi az arany buddhista szobrokat. A különböző indiai nyelvekről kínai nyelvre lefordított buddhista kéziratok legelső dokumentált fordításai 148-ból valók, amikor (安世高) ellátogatott Kínába. A pártus hercegből lett szerzetes közbenjárásával buddhista templomok épültek városban és buddhista szövegeket fordítottak kínaira. Ez bizonyítja a Közép-Ázsiából érkező buddhista hittérítő hullámot, amely évszázadokig tartott. a húsz évig tartó kínai tartózkodása során az alapvető tanításokról, a meditációról és az Abhidharmáról fordított szövegeket. A korábbi katalógusok harmincöt, a későbbiek már kilencven művet tulajdonítanak neki. Az segítőjeként dolgozó (安玄) egy a bódhiszattva ösvénnyel kapcsolatos korai mahájána buddhista szöveget fordított le kínaira.
Kínában a mahájána buddhizmus tanításait legelőször a szkíta származású Lókakséma ( 支婁迦讖) terjesztette, aki az ősi buddhista királyságból, Gandhárából érkezett. Lókakséma fontos mahájána szútrákat fordított le, mint például az Astaszáhaszriká Pradnyápáramitá-szútra, illetve ma ritkának számító, korai szövegeket is átültetett kínai nyelvre a szamádhival és az Aksobhja Buddhán való vizualizációs meditációval kapcsolatban. A tőle származó fordítások sokat árulnak el a mahájána buddhizmus korai időszakáról. Ezek a szövegek gyakran fektetnek nagy hangsúlyt aszkéta gyakorlatokra, az erdei életre és a meditációs elmélyedés állapotainak elsajátítására:
Az általánosan elfogadott nézet szerint a 4. századig a kínai emberek nem álltak be szerzetesnek (bhikkhu), többek között azért sem, mert a császárok csak a külföldieknek engedték meg, hogy templomokat építsenek és csatlakozzanak a szerzetesrendhez. A kínaiak szemében Buddha nem sokban különbözött a taoista istenektől és a buddhista hitet a taoista hit részeként fogták fel. Valószínűleg ezért nem említik meg a dinasztikus történelmi munkák sem a buddhizmust külön. Több okból is azonosították a két vallást. Amellett, hogy a külső hasonlóságok elrejtették a tanítások különbözőségét, mindkettőben kerülték az állatáldozatot, fontosnak tartották a koncentrációt és a meditációt, a légző gyakorlatokat, és korlátokat szabtak bizonyos ételek fogyasztásának is. A buddhisták a szanszárában történő folytonos újjászületést hirdették, a taoisták úgy hitték, hogy a Keleti Tengerben rejtőzik a halhatatlanok földje, s a Nagy Tisztaság égi birodalmában remélték elérni a halhatatlanságot. Ezek a hasonlóságok természetesen előnyösek voltak a buddhizmus számára, ugyanis tanításai könnyebben találtak nyitott fülekre a kínaiak között. Ez fontos tényező akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kínaiak előítélettel viseltettek bármiféle „barbár” dologgal szemben. A kínai buddhizmus korai időszakában az indiai korai buddhista iskolákat tekintették fontosnak és ezeknek a szövegeit tanulmányozták. Ezek közé az iskolák közé tartozott a dharmaguptaka, a mahísászaka, a kásjapíja, a szarvásztiváda és a mahászánghika. A dharmaguptaka hívei mindegyik más szektánál több erőfeszítést tett, hogy a buddhizmust Indián kívülre is eljuttassa. Így jutott el a buddhizmus Iránba, Közép-Ázsiába és Kínába. Emiatt azokban az országokban, ahol Kínától vették át a buddhizmust, szintén a dharmaguptaka vinaját és szerzetesi örökösödési vonalat (bhikkhuk és bhikkhunik) vették át. A.K. Warder professzor szerint ezekben a kelet-ázsiai országokban úgy tekinthetjük, hogy valamelyest a dharmaguptaka szekta maradt fent a jelenkorig. Továbbá Warder kifejti azt is, hogy a korai időszakban a dharmaguptaka alapozta meg a buddhizmust Kínában:
Hat dinasztia (220–589) bélyegkép|Kumáradzsíva szobra a Kizil-barlangok előtt a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen. bélyegkép|Cse-ji ősi festménye bélyegkép|jobbra|A Tripitaka Koreana, a kínai buddhista kánon egyik kiadása, amelyet több mint 81,000 fatáblára nyomtattak. bélyegkép|balra|A Gyémánt szútra egy kínai nyelvű zsebkönyve. A 20. század elején Stein Aurél a tunhuangi kéziratok között találta meg a Gyémánt szútra kínai nyelvű verzióját, amelyen a 868. május 11-ei dátum szerepelt. A British Library szerint „ez számít a legkorábbi dátummal ellátott, teljességében fennmaradt nyomtatott könyvnek”.
Kezdetben több nehézséggel kellett megküzdenie a buddhizmusnak Kínában. Úgy tűnt, hogy a szerzetesség koncepciója és a közösségi élettől való elfordulás ellentmond a kínai társadalomban kialakult régi normáknak és szokásoknak. Voltak olyan vélemények, hogy a buddhizmus ártalmas lehet a kormányzásra, a buddhista kolostorok semennyit nem járulnak hozzá a kínai gazdaság fejlődéséhez, vagy, hogy a buddhizmus barbár és érdemtelen a kínai kulturális hagyományokhoz. Ugyanakkor a buddhizmust gyakran társították a taoizmus aszkéta meditációs hagyományaihoz. Emiatt egy koncepciópárosításos módszert használtak a korai indiai fordítók, hogy a taoista világnézethez és a terminológiához párosítsák a meglévő buddhista ideákat.<ref>
|valign=top|
További információk
Története Broughton, Jeffrey L. – The Bodhidharma Anthology: The Earliest Records of Zen, 1999, Berkeley, University of California Press, Chen, Kenneth Kuan Sheng. Buddhism in China: A historical survey. Princeton, N.J., Princeton University Press, 1964. Dumoulin, Heinrich – Zen Buddhism: A History, 2005, Bloomington, IN, World Wisdom, 1. kötet: India and China, Han Yu. Sources of Chinese Tradition. c. 800. Hodus, Lewis – Buddhism and Buddhists in China, 1923 Kambe, Tstuomu – Bodhidharma. A collection of stories from Chinese literature Nan Huai-Chin (ford: J.C. Cleary) – Basic Buddhism: Exploring Buddhism and Zen, 1998, Red Wheel Weiser Nan Huai-Chin (ford: Thomas Cleary) – The Story of Chinese Zen, 1995, Charles E. Tuttle Company Saunders, Kenneth J. (1923). "Buddhism in China: A Historical Sketch", The Journal of Religion, Vol. 3.2, pp. 157–169; Vol. 3.3, pp. 256–275.