A secessionville-i ütközet (más néven az első James Island-i ütközet) az Amerikai polgárháború egyik ütközete, melyet 1862. június 16-án vívtak. A Port Royal-i ütközetet követően az Uniós hadvezetés 1862 elején elhatározta, hogy megtámadja a polgárháború kirobbantásáért felelős Charleston városát. Kapóra jött, mikor egy szökött rabszolga, Robert Smalls nagyon fontos információkat szolgáltatott a konföderációs védelem állapotáról. Kb. egy hónapnyi előzetes készülődés után megindították a műveletet. Az uniós naszádokat és uszályokat vont össze, majd az Edisto-sziget és a Johns-sziget megszállásával felvonult a James-sziget déli felén. Az konföderációs erők ekkor még Torony-ütegnek, az ütközet után pedig Lamar-erődnek nevezett sáncainál megállították az Unió Charleston elfoglalására indított két hadosztály támadási kísérletét. Henry W. Benham dandártábornok kifejezetten felettese parancsával ellentétesen cselekedve indította meg a műveletet, ezért David Hunter vezérőrnagy leváltotta és hadbíróság elé állíttatta. Az uniós hadbíróság később felmentette Benhamet.
Az ütközet előzményei A Konföderáció védelme
Dél-Karolina partvidékét egymás mögött elhelyezkedő, több sorban elhelyezkedő szigeteknek nevezett mocsaras árterekből állt, melyeket a tengerrel összeérő vízforrások, folyók határolnak. Charleston városa a Charlestoni-öböllel a szárazföld belsejébe benyúló vízfelület mögött, szilárd talajra épült, olyanra, amely a karolinai partvidéken kevés található. Ezt az öblöt számos ágyúállás védte a tenger felől érkező támadásoktól. Ezért az 1861 novemberi sikeres port royal-i támadás után felmerült, hogy a kialakított támaszpont kiindulóhelyként szolgálhat a Charleston elleni támadáshoz. A város fontosságát legjobban Robert E. Lee tábornagy foglalta össze, miután az az Uniós erők láthatóan az Anakonda-terv mentén haladtak előre a háború menetében. Lee szavai szerint: „Charleston elvesztése szinte teljesen elvágna minket a világtól, miután szinte egyetlen megmaradt csatornánk amely a világ maradék részével összeköt, és amelyen keresztül készleteket szerezhetünk külföldről”. Lee-t 1862. március 2-án leváltották a Dél-Karolina, Georgia és Kelet-Florida hivatal éléről és visszahívták Richmondba. Utóda John C. Pemberton vezérőrnagy lett. Pemberton személyesen megvizsgálta a rendelkezésére álló hat üteget a Cole-szigeten, mellyel a Stono-folyó torkolatát védték. Pemberton arra a következtetésre jutott, hogy egy uniós támadás ezeket könnyen elvághatja a szárazföldi konföderációs erőktől. Ezért elrendelte, hogy telepítsék át őket a védhetőbb James-szigetre. Az utasítást Francis W. Pickens kormányzó, Roswell S. Ripley dandártábornok, a 2. katonai körzet parancsnoka és Johnson Hagood ezredes, a Cole-szigeti helyőrség parancsnokának ellenkezése dacára végrehajtották. Csak a 24. dél-karolinai ezred maradt a Cole-szigeten Ellison Capers alezredes parancsnoksága alatt. Ők továbbra is a különböző partraszállási akciók és a vontatóhajók forgalmának megakadályozásán ügyködtek. Brist százados századnyi Palmetto Guarddal a Battery-szigeten (Üteg-sziget) maradt hasonló feladattal.
Charleston védelmében Pemberton sáncok és helyőrségek kialakítását rendelte el a James- és a Morris-szigeten. Május közepe felé States Rights Gist, a Charlestoni partvédelem parancsnoka kiürítette a civil lakosság számára a James-szigetet. Az árkokból és ágyúállásokból kialakított védvonal a Mellishan-háznál kezdődött a keleti parton és a Royal-háznál levő Stono-partokon fejeződött be. Ezután a folyópart mentén a Wapoo-patak torkolatánál egy földerőd, a Pemberton-erőd állt, aminek ágyúi vigyázták a keleti vízi megközelítési útvonalakat. Délre a Torony-üteg nyújtott védelmet, a Charlestoni-öböl bejárata irányában pedig a Johnson-erőd tartotta távol az uniós hajókat a kikötőtől. A konföderációs védelmi erőt több egység alkotta. A 24. dél-karolinai ezred katonái Clement H. Stevens ezredes, a Charleston-zászlóalj, másnéven 1. dél-karolinai zászlóalj Peter C. Gaillard alezredes, a Dél-Karolinai Tüzérség 2. zászlóalja Thomas G. Lamar ezredes, a Eutaw zászlóalj Simonton alezredes, a Palmetto zászlóalj E. B. White őrnagy, a Dél-Karolinai Tüzérség 2. zászlóalja J. W. Brown őrnagy, és a Dél-Karoliniai Lovasság 3. zászlóaljából a D század és a Macbeth könnyű tüzérség kapott szerepet ebben a feladatkörben. Később csatlakozott hozzájuk a John McEnery alezredes vezette 4. louisianai gyalogzászlóalj és az Alexander D. Smith alezredes vezetése alatt álló Pee Dee, vagy más néven 9. dél-karolinai zászlóalj, a 47. georgiai önkéntes gyalogezred és a 22. dél-karolinai gyalogezred.
A Secessionville település közelében levő balszárny egy kis félszigeten épült. Secessionville maga nem volt jelentős település, hanem jórészt csak a James-szigeti ültetvényesek nyári házai alkották. A Folly-folyó egyik ágának mentén építettek egy toronynak nevezett földerődöt, mely fölött egy megfigyelő magaslatot ácsoltak fából. Lewis Hatch ezredes a félsziget legkeskenyebb pontját választotta az erődnek, mely így 115 méter áthidalásával lezárta a további utat. A sánc védelmét erősítette a 750 fős 2. dél-karolinai tüzérezred helyőrsége Lamar ezredes parancsnoksága alatt. A sánc egy óriási M betűt formázott, melynek a szárai a mocsaras parton húzódtak. Kilenc ágyú védte a sáncot, a középső ezek közül egy Columbiad gyártmányú nehézlöveg volt. Ennek két oldalán egy-egy 24 fontos huzagolt csövű löveg állt, majd egy 24 fontos simacsövű ágyú egy 18 fontos ágyú következett. A Torony-ütegtől északkeletre egy második sáncot is kialakítottak, ez volt a Reid-üteg, melyet további két 24 fontos ágyú elsáncolásával hoztak létre. Május végére a Torony-üteget akut munkaerő-problémák miatt még nem fejezték be, ezért az ágyúállás teljes személyzete megfeszített erővel építkezett. A Torony-üteget a víz felől a 2. számú ágyúnaszád védte, melyet a Folly-folyón horgonyoztak le és 8 hüvelykes ágyúkkal volt felfegyverkezve. A 2. számú ágyúnaszád parancsnoka Philip Porcher hadnagy volt.
Az Unió offenzív felkészülése
1862 elején Thomas W. Sherman dandártábornok, a Dél Adminisztrációs hivatal parancsnoka megkérte Quincy Gillmore mérnök századost hogy tervezzen különböző műveleteket Charleston elfoglalásának céljával. Gillmore két verziót vázolt fel. Az első célja a Sumter-erőd bevétele volt, amihez szükséges volt a Sullivan- és a Morris-szigeten partraszállás és ott tüzérségi üteg létrehozása. Ezekkel az ütegekkel fogták volna kereszttűzbe Sumtert, majd az erőd elfoglalása utána tengerészet behatol a kikötőkbe és megadásra bírja a várost. A második verzió szerint szárazföldről indított támadással kell a várost térdre kényszeríteni. Ehhez először a várostól délre fekvő James-szigetet déli részén kell partraszállást végrehajtani, átkelni rajta és az északi part közelében ostromfegyvereket felállítani, melyek a várost és a kikötőt tűz alatt tarthatják és kikényszeríthetik a megadását.
1862 márciusában Shermant a Dél Adminisztrációs Hivatal élén David Hunter vezérőrnagy váltotta fel, aki előzőleg a Nyugati Adminisztrációs hivatalt vezette. Samuel Du Pont tengernagy továbbra is a Dél-Atlanti Blockádcsoport parancsnoka maradt.
1862. május 13-án egy fekete rabszolga, Robert Smalls kormányos megszökött a Planter nevű gőzössel, amire éppen akkor helyeztek el négy ágyút a Charlestoni Hajójavító Műhelyben. Smalls kihasználta, hogy a fehér tisztek a parton töltötték az időt és a fekete legénységgel elkötötték a hajót. Öt konföderációs erőd mellett haladtak el teljes békességben, majd elérték a kikötőn kívül cirkáló Uniós blokádot képező hajókat és megadták magukat nekik. Az Unió kiváló információkat szerzett Smallstól, többek közt arról, hogy a lázadó erők kiürítették a Cole és a Batter-szigetet, melyek most teljesen védtelenül állnak. Ezáltal lehetséges felhajózni a Stono-folyón és közvetlenül a James-szigeten partraszállni, majd megtámadni Charlestont.
Isaac I. Stevens dandártábornok hadosztálya pedig partraszállt a Battery-szigeten és beásta magát, hogy az ellenséges naszádtámadásoktól védve legyen. Június 9-e reggelén Horatio Wright dandártábornok hadosztálya lábon átkelt az Edisto-szigetről a Seabrook-szigetre, majd a Johns-szigeten Legareville településén keresztül elérték a James-szigetet és partra szálltak a Grimball-ültetvény közelében. A két hadosztály egyesített irányítása Henry W. Benham dandártábornok kezében futott össze.
Előzetes összecsapások
Hunter általában lassan reagált, de ebben az esetben azonnal elhatározta a lehetőség kihasználását. Május 17-én északi uszályok hatoltak be a Stono-folyó torkolatába, hogy mélységmérést eszközöljenek. A déliek puskatüzétől az egyik visszafordult a Goat-sziget (Kecske-sziget) alól. Két nappal később számos ágyúnaszád kísérelte meg az áthajózást ugyanott, de miután az egyikük zátonyra futott, a többi feladta a próbálkozást. Május 20-án három északi naszád kerülte meg a homokpadokat és hajózott fel a Stono-folyón. Kettő járőrözni kezdett a Stono-folyón és mindenre tüzet nyitottak, ami a part közelébe ment. Egyikük lehorgonyzott a Cole-sziget mellett.A déliek Capers alezredes és Brist százados különítményét visszavonták a James-szigetre. Május 21-én egy északi partraszálló csapat a Battery-szigeten foglyokat ejtettek a 24. dél-karolinai ezred járőrei közül.
Május végére Hunter hatra növelte a naszádok számát és két személyszállító uszályt szereztek a katonák mozgatására. Május 25-én eldördültek az első ágyúlövések a Stono-folyón. Egy északi naszád és Frank Bonneau irányítása alatt álló déli úszó üteg bocsátkozott egymással a tüzérségi párbajba. Május 31-én az északi csapatok több gránátot lőttek a 24. dél-karolina táborának közelébe, mikor a Stono-folyó irányából Secessionville-ültetvény felé haladtak. Június 2-ra 20 hajójuk volt a Stono-öbölben, A Folly-folyón felhajózva uniós naszád lőtte Chichester százados tüzérségi ütegét a Legare Pointon, Worley százados ütegét a Secessionville-ültetvény közelében, az ültetvényt magát és végül Gist tábornok főhadiszállását a James-szigeten. A 2. számú ágyúnaszád viszonozta a tüzet és egy óráig csatároztak, mielőtt az északi naszád visszavonult. Ugyanezen a napon Isaac I. Stevens dandártábornok hadosztálya partraszállt a Battery-szigeten és beásta magát, hogy az ellenséges naszádtámadásoktól védve legyen.