Az a posteriori nyelvek olyan mesterséges nyelvek, amelyek az etnikus nyelvek szerkezeti, lexikális és paradigmatikus elemeire épülnek, a forrásnyelvek közös tényeit szervezik rendszerbe. Közérthetőbben: az ilyen nyelvek nyelvtana egyszerű és szabályos, ugyanakkor követi a természetes nyelvek nyelvtanát, szókincsük tükrözi a természetes nyelvek szókincsét.
Az a posteriori nyelvek a 19. század végén alakultak ki, a ma ismert és használt segédnyelvek mind ilyenek.
Az a posteriori nyelvek lehetnek: homogén modellek – egy nyelven alapuló egyszerűsített vagy minimum-nyelvek Giuseppe Peano: Latino sine flexione, 1903 – latin Charles Kay Ogden: Egyszerű angol, 1930 – angol Raoul de la Grasserie: Apolema, 1906 – görög Adalbert Baumann: Wede, 1915 – német kompromisszumos modellek – két különböző nyelvet egyeztetnek össze George J. Henderson (P. Hoinix): Anglo-Franca, 1889 Lancelot Hogben: interglossa, 1943 Alonso Curucca: Frendo, 1966 heterogén modellek – több nyelven alapuló rendszerek eklektikus nyelvek Volapük Eszperantó Ido zonális nyelvek Interszláv Slovio naturalista nyelvek Julius Lott: Mundolingue, 1890 Waldemar Rosenberger: Idiom neutral, 1895 Edgar de Wahl: Occidental, 1922 Otto Jespersen: Novial, 1928 IALA – Alexander Gode: Interlingua, 1950 Magyar Zoltán: Romanid, 1957 Források David Crystal: A nyelv enciklopédiája
Kategória:A mesterséges nyelvek típusai