Franz Peter Sigel (Sinsheim, Badeni Nagyhercegség, 1824. november 18. – New York, 1902. augusztus 21.) német katonatiszt, forradalmár, német, magyar és amerikai szabadságharcos. Badenben német katonatiszti képzésen tanult, majd négy évet szolgált a nagyherceg hadseregében. Egy tragikus végű párbaj után leszerelték. Ezt követően a badeni szélsőbal elemeivel került kapcsolatba és forradalmi politika kezdte érdekelni. Az 1848-as felkelés után aktívan küzdött a forradalom milíciájában, majd 1849-ben emigrálni kényszerült. Először Angliába ment, majd 1852-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol tanárként, újságíróként és politikusként dolgozott. A német emigránsok növekvő csoportjával együtt Missouriban telepedett le. Az amerikai polgárháború kitörése után belépett az uniós hadseregbe és katonai képzettsége illetve annak alapján, hogy mozgósítani tudja a német emigránsokat, gyors előléptetéssel ezredes lett Nathaniel Lyon dandártábornok mellett. Részt vett a Wilson’s Creek-i csatában, ahol parancsnoka elesett. Katonai teljesítménye hagyott kívánnivalókat maga után, így a Délnyugati Hadsereg új parancsnoka Samuel R. Curtis vezérőrnagy lett. Sigel tiltakozásul lemondott, mire a németajkú kisebbség követelni kezdte Sigel pozícióban tartását és Lincoln beavatkozására Halleck meggondolta magát. Sigel 1862. január 11-én hadosztályparancsnokká emelkedett. A Pea Ridge-i ütközetben Sigel nem kapott nagy feladatot, de a déliek támadásának visszaverése győzelmet jelentett. A győzelem validálta Curtis parancsnokságát, de Sigel ambícióját nem akarta fékezni. Sigelt áthelyezték a keleti hadszíntérre, ahol képes volt a keleti part német népességét is harcba hívni az Unió ügyében. Abraham Lincoln elnök helyeselte ezt, de felettesei, mint Henry W. Halleck a nyugati hadszíntér parancsnoka, vagy Nathaniel Lyon dandártábornok a Mississipin-túli hadszíntér első parancsnoka erős ellenszenvvel viseltettek irányában. Sigel viszonylag jól teljesített a második bull runi csatában, de azt követően parancsnoksága kibővítését kezdte erőltetni. Ambrose Burnside vezérőrnagy kinevezése után elérte, hogy a tartalék nagy hadosztály parancsnoka lett, de egyetlen egysége sem lett bevetve. A Burnside után következő parancsnok, Joseph Hooker felszámolta Sigel nagy hadosztályát és visszaminősítette hadtestparancsnoknak. Sigel nem akarta ezt tudomásul venni és teátrálisan lemondott. Halleck mint vezénylő tábornok elfogadta és nagyjából egy évre parkolópályára helyezte Sigelt. Az 1864-es választási küzdelemben Lincolnnak jól jöttek a német kisebbség tagjainak támogatása, ezért Sigel ismét fontos beosztást kapott, de olyan vereségeket szenvedett előbb John C. Breckinridge, majd Jubal A. Early erőitől, hogy véglegesen elmozdították. A polgárháború után visszatért a sajtóban végzett munkájához.
Ifjúsága thumb|250px|left|Sigel képmása a karlsruhei Badisches Landesmuseumból. A kép mint a badeni felkelők katonai főparancsnokát és hadügyminiszterét címezi őt. Franz Peter Sigel Sinsheim városában, a Badeni Nagyhercegség területén született Moritz Sigel és Anna Maria Paulina Lichtenauer frigyéből. Hároméves korában, 1827 novemberében születtek Albert és Karl Emil, a Sigel házaspár ikrei. Apja közigazgatási jogász és hivatalvezető volt a Sinsheimi kerületben és az egész családot a demokratikus elvek szellemiségében nevelte. Franz Gimnáziumba Bruchsalban (ma: Baden-Württemberg tartomány) járt, majd beiratkozott a karlsruhei katonai akadémiára, ahol 1843-ban fejezte be tanulmányait. Hadnagyi rangban a badeni hadsereg tisztje lett. A Badeni Nagyhercegség liberálisnak számító alkotmánya mellett széles teret hagyott a forradalmi, köztársasági berendezkedést követelő radikálisoknak. Sigel megismerkedett Mannheimben olyan forradalmárokkal, mint Friedrich Hecker és Gustav von Struve, akik később vezetői lettek a badeni forradalmi megmozdulásnak. Sigel maga is részt vett a forradalmi szervezkedésben. 1847-ben párbajban megsebesült, ellenfelét viszont megölte, ezért leszerelni kényszerült a hadseregtől és jogi tanulmányokat kezdett Heidelberg egyetemén.
1848 márciusában kitört a 48-49-es német forradalom, melyben tevékenyen részt vett szülőföldjén. Mannheimben és Konstanzban szervezte a forradalmi milíciát, a Freikorpst. Hecker és von Stuve köre azonban a frankfurti nemzetgyűlésen nem tudta keresztülerőltetni a fősodor által szélsőbaloldalinak tekintett koncepcióját és leszavazták. Ezért 1848. április 12-én a Boden-tó partján, Konstanzban kikiáltották a köztársaságot és a Hecker-felkelés kb. 1200 katonája észak felé masírozott. Sigel Heckerrel tartott Konstanzból Karlsruhe felé és azon kevesek közé tartozott, akinek volt katonai képzettsége és tapasztalata. A 4 ezer főre szaporodó milícia egyik oszlopát Freiburg im Breisgau alá vezette. A helyi polgárokból verbuválódott felkelők megpróbálták megakadályozni, hogy április 23-án a Lipót badeni nagyherceg sokkal jobban képzett csapatai benyomuljanak Freiburgba. Reménykedve Sigel hadoszlopainak érkezésében 24-én döntő vereséget mértek rájuk. Mindkét oldal 20 fő alatt maradó halottat és sebesültet veszített. Sigel csapatai késve érkeztek ahhoz, hogy bármit tegyenek és a Lipót csapatai elől Svájcba menekült.
A forradalom fordulatos történetében egyik meglepetés a másikat követte. IV. Frigyes Vilmos porosz király 1849-ben visszautasította a frankfurti nemzetgyűlés által megszövegezett alkotmányt és nem kívánt ilyen módon az egyesült német trónra lépni. Ez azonban kirobbantotta a birodalmi alkotmány eléréséért folytatott harcot. 1849. május 22-én Freiburgban köztársasági polgárok a 2. badeni gyalogezred katonáival fraternizáltak. Május 12-én Offenburgban a követelték, hogy a badeni kormányzat fogadja el a birodalmi alkotmányt. Rastattban a forradalmárok elfoglaltak egy erődöt, Lipót nagyherceg pedig május 14-én elmenekült Karlsruhéből, így a forradalom átmeneti győzelmet aratott. A nagyherceg azonban a porosz csapatok beavatkozását kérte. Sigel a forradalmi Badeni kormány hadügyminisztere és 1849. május 25-én vezénylő tábornoka lett. A május 30-i ober-laudenbachi vereség után át kellett adnia a parancsnokságot Ludwik Mieroslawskinak, de főhadsegédként továbbra is szolgálatot látott el. 1849 júniusában a forradalmi hadsereg több vesztes összecsapás után Freiburg felé vonult vissza. Az alkotmányozó gyűlést a Basler Hofba hívták össze Freiburgban június 28-ára. A rastatti fogságából kiszabadult Struve kérésére a tanács úgy döntött, hogy folytatja a fegyveres küzdelmet a német egység minden ellenségével szemben. Sigel ezredes átvette az elzászi és svájci népfelkelőkből álló forradalmi hadsereg vezetését. 1849 júliusában a porosz erőktől elszenvedett vereség és Mieroslawski menekülése után Sigel továbbra is a harc pártján maradt, így ő vezette a maradék csapatok visszavonulását Svájcba. Sigel egész családja száműzetésbe kényszerült, mert apját felségárulásban találták bűnösnek az 1849-es vizsgálatban.
Száműzetésben Sigel Svájba menekült a forradalmi erők maradékával, majd onnan Franciaországba ment. Igyekezett kapcsolatot tartani és építeni a forradalmi körökkel egy esetleges visszatérés esetére, így találkozott Friedrich Engelsszel, Giuseppe Mazzinival és Giuseppe Garibaldival is. A német emigránsok közül megismerte Carl Schurzot, Louis Blenkert és Alexander Schimmelfenniget. Franiaországból a letartóztatástól félve Angliába ment, ahol Engels barátjával, Karl Marxszal is megismerkedett. 1852-ben megismerte Elise Dulont, dr. Rudolf Dulon tiszteletes leányát. Dulon amellett, hogy protestáns lelkipásztor volt, szociálforradalmi elveket vallott, ezért kiűzték Bréma városából. Dulonék 1853-ban az Egyesült Államokba emigráltak, Sigel pedig már korábban, 1852 májusában átkelt az óceánon. New York Cityben földmérőként, tanárként és zenészként dolgozott. Belépett a new yorki milícia 5. ezredébe és újságírással is foglalkozott, cikkei megjelentek a New Yorker Staats-Zeitungban és a New York Timesnál. Testvérével, Alberttel együtt dohányboltot nyitott, amely hamarosan egyre sikeresebb lett. 1854-ben elvette feleségül Elise Dulont, akinek apja 1855-ben megvásárolta a new yorki Feldner iskolát. Sigel tanár lett Dulon iskolájában, matematikát, történelmet és nyelveket tanított.
1858-ban átköltöztek St. Louis-ba, (Missouri) államban, ahol a német emigránsok száma egyre növekedett. Szívesen telepedtek le St. Louis környékén a magyar szabadságharc emigránsai is. Sigel befolyásra tett szert az emigráns közösség köreiben. Részt vette a German-American Institute (Német-amerikai Intézet) megalapításában és a professzora lett. Egy német 48-as emigráns, Rudolf Dulon leányát vette feleségül és tanított apósa iskolájában. 1858-ban megszületett a házaspár első gyermeke, aki a Paul nevet kapta. 1860-ban St. Louisban Sigel lett a st. louisi köziskolák igazgatója, illetve a duloni nevelőintézet igazgatója, majd katonai szemlét is szerkesztett.
A polgárháborúban Harcok Missouri ellenőrzéséért Az amerikai polgárháború kitörésekor Sigel Abraham Lincoln elnök felhívására jelentkezett az uniós hadseregbe. Sigel ekkor már az emigráns németek nemzeti hőse volt és nagy számban tudta őket mozgósítani a háborúba. A 3. missouri ezred parancsnoki beosztását nyerte el. Az ezredesi rangot 1861. május 4-re dátumozták. Katonai alakulatba szervezte főleg a környékbeli német-amerikaiakat és szívesen mentek zászlója alá a magyar származású emigránsok is, akik a szabadságharc bukása után vándoroltak ki. Részt vett a Camp Jackson incidensben, mikor május 10-én St. Louis mellett Nathaniel Lyon dandártábornok, a St. Louisi Fegyvergyár és Raktár parancsnoka letartóztatta a Camp Jackson körül gyakorlatozó déli szimpátiájú milicistákat. A semmi törvényelleneset el nem követő embereket St. Louis utcáin át kísértette a fogda felé. A tiltakozó tömeg megtámadta a katonákat és kétnapos zavargás tört ki a városban.
Júniusban Sigel egy szövetségi oszlopot vezetett Missouri délnyugati felébe Springfield elfoglalására. 1861. július 5-én Carthage-nél megkísérelte elvágni a Missouri State Guard visszavonulásának útját, mely a Boonville-i ütközetben már vereséget szenvedett Nathaniel Lyontól. Észlelve hogy Sigel katonái csak 1100-an vannak, Carthage-nél a déliek megpróbálták a két egymástól elvált északi oszlopot egyenként megsemmisíteni. Sigelnek nem maradt más hátra, mint harcolva visszavonulni délkelet felé. A harc volumene nem haladta meg a csatározás méretét és a 44 fő északi veszteség mellett a déli 200 fő körülit tett ki. Sigel kb. 16 km-t hátrált Sarcoxie településéig, ahol lepihentette a katonákat. Július 7-én Clintonban csatlakozott hozzá Samuel D. Sturgis őrnagy kansasi erői. Ezzel Sigel erői egy dandárnyira nőttek és augusztus 7-én elő is léptették dandártábornoknak, melynek hatályát május 17-re dátumozták vissza. Ezután Springfieldben csatlakozott Lyonhoz.