A Mercury–Redstone–2 a NASA egyik tesztrepülése volt a Mercury-program során, lényegében az első, emberrel végzett szuborbitális repülés, vagy más néven űrugrás főpróbája, egy majommal a fedélzeten. A biztonsági szempontok miatt az ember repülése előtt egy főemlőst, egy Ham nevű csimpánzt ültettek az űrkabinba, hogy a majdani űrhajóst érő fizikai és fiziológiai hatásokat vele modellezzék, és végképp eldöntse az űrügynökség, hogy egészségügyi, biztonsági oldalról engedélyezik-e az első emberes űrrepülés végrehajtását.
A repülés során a Mercury űrhajó egy teljesen felszerelt példányát bocsátották fel Cape Canaveralről, Redstone hordozórakétával 1961. január 31-én, olyan módon, hogy az űrhajó átlépje a 100 kilométeres magasságot – az ún. Kármán-vonalat, a világűr elméleti magasságát –, de a Föld körüli pályára álláshoz szükséges sebesség elérésének képessége nélkül aztán visszahulljon, és egy parabolaív mentén az Atlanti-óceán egy kijelölt pontjára érkezzen, ezzel modellezve a következő, immár emberrel a fedélzeten végzett repülést. Ham repülése sikeres minősítést kapott annak ellenére, hogy néhány hiba történt, és a majomra a vártnál erősebb igénybevétel hatott.
Előzmények A NASA alakulásakor, 1958. október 1-jén kapta a feladatot, hogy embert juttasson a világűrbe. Informálisan egy héttel később, hivatalosan 1958. december 17-én elindították a Mercury-programot, amelynek keretében olyan űrhajót fejlesztettek, amelyben feljuttathatnak egy embert a világűrbe, lehetőség szerint elsőként a világon. Az elgondolás motivációja inkább politikai volt, abban az időben a Szovjetunió és az USA között egyfajta politikai, technológiai „fantomháború” dúlt, amelyet hidegháború néven ismerünk, és amelynek egyik fejezete volt az űrverseny. A vetélkedésben a Szovjetunió ragadta magához a vezetést a Szputnyik–1 világelső felbocsátásával, majd további műholdak és űrszondák elsőkénti sikeres startjával, ezért az Egyesült Államok mindent megtett a visszavágásért, és a következő logikus lépés ebben az „adok-kapok” versenyben az első ember űrbe bocsátása volt. A NASA feladata ennek mielőbbi megvalósítása lett.
A program tesztrepülések sorával indult, amelyek az előzetes elképzelések fizikai megvalósíthatóságát voltak hivatottak igazolni. Előbb csak költségtakarékosságból, majd a Szovjetunióból érkező hírek miatt – sikeres repüléseket jelentettek be állatokkal visszatérő műholdak fedélzetén, ami egyenértékű volt a versenynek az ellenfél javára billenésével – a tesztek két önálló irányt vettek. Az eredeti elképzelés szerint egy kisebb tömegű (1,5-2,5 tonnás) űrkabin alacsony Föld körüli pályára juttatásához egy éppen fejlesztése végén álló rakéta, az Atlas tűnt megfelelő teljesítményűnek, ezt választották ki a feladatra. Ám ennek működőképességét, megbízhatóságát még igazolni kellett mindamellett, hogy sok teszthez nem volt szükség keringési sebességre gyorsítani egy teljes űrkabint, elég volt csak megfelelő magasságra juttatni. A Föld körüli pályára vezetett repülések költsége volt a legmagasabb, a költségtakarékosság okán jó néhány tesztet olcsóbb megoldással kívánt a NASA végrehajtani, amihez két további – a keringési sebesség eléréséhez alkalmatlan – rakétát, a Redstone-t és a Little Joe-t választották a mérnökök, és a tesztekhez elégséges szuborbitális repülési profilokat (ún. űrugrásokat) is meghatároztak.
1960 végén azonban a szovjet kísérletekből – több nagy tömegű (egy emberrel végzett repüléshez szükséges kabin tömegével egyenértékű), élőlényekkel Föld körüli pályára álló műholdból – világossá vált az amerikaiak számára, hogy vetélytársuk előrébb tart, ezért ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy a program el kell ágazzon két alternatív irányba: tovább folynak az előkészületek az orbitális repülésre, és önálló irányként előkészítenek egy emberrel végzett szuborbitális repülést is. A NASA úgy gondolta, hogy a közvélemény számára megnyugtató lenne, ha bár a mindenki számára nyilvánvalóan „igazinak” tekintett Föld körüli pályán végzett repülésben látható hátrányban is van Amerika, az ehhez vezető utat több lépésben építik fel, és az első lépést (az űrugrást) megnyerik. Ezért el is indították a Redstone rakéta és a Mercury kabin összeépítésével a folyamatot, amelyben előbb egy automata üzemmódban, utas nélkül, majd egy majommal, végül egy űrhajóssal végzett űrugrással három lépésben elhódítható az elsőség a szovjetek elől.
Űrmajmok A világűr elérésére irányuló törekvések mind a szovjet, mind az amerikai oldalon közösek voltak abban, hogy a végcélnak az ember űrbe juttatását tekintették, és e cél elérésére – logikusan – mindkét fél élőlények felbocsátását is végezte. Szovjet oldalon általában kutyák, míg az amerikaiaknál az emberre inkább hasonlító állatok, a majmok kerültek a különböző rakéták kezdetleges űrkapszuláiba, sokszor a túlélés esélye nélkül. Az USA élőlényekkel végzett tesztjeiben a korai időszakban rhesusmajmokat (kis makákókat) „használt”, így a Mercury-program korai tesztjeiben is ezek a majmok szerepeltek, ám amikor elérkezett az ember repülése, mint valós lehetőség, új tesztalanyokat kerestek, amelyre az emberre fiziológiailag leginkább hasonlító főemlősöket (csimpánzokat, gorillákat) találtak legalkalmasabbnak. Azért ezeket az állatokat, mert egyrészről az emberrel nagyon hasonló fizikai felépítésük van, másrészt kisebb méretűek az embernél, így a tervezett kabinba könnyebben, annak különösebb átalakítása nélkül belefértek.
A kísérletekre a Holloman légibázison egy 40 példányból álló majomkolóniát alapítottak. Köztük volt Ham, egy 1956. júliusában, Nyugat-Afrikában, Kamerunban született hím csimpánz, akit 1959-ben vittek Amerikába, egy floridai állatkereskedésbe, ahonnan az USAF vette meg, és vitte az új-mexikói Holloman bázisra. Itt a majmokat egy hosszú kiképzési kísérletsorozatnak vetették alá, hogy kiválasszák a legjobban teljesítő egyedeket. Ezek legfontosabbika volt, hogy az állatoknak különböző hang- és/vagy fényjelzésekre különböző karokat kellett meghúzniuk megadott időn belül. Ha 5 másodpercen belül a helyes kart húzta meg a kísérleti alany, banándarabokat kapott jutalmul, ha tévesztett, vagy kifutott az időkeretből, gyenge áramütéssel büntették. Emellett mikrogravitációs, vagy nagy g-erős terheléses gyakorlatokat is végeztek velük. A tesztek célja az volt, hogy egy űrhajós tevékenységét szimulálják egy űrrepülésen, mivel egy űrutazáson nem volt elég pusztán életben maradnia a leendő űrutazónak, a cselekvőképességének is fenn kellett maradnia minden repülési szituációban (bár a tervezés korai szakaszában orvosilag mindkét feltétel kérdéses volt még). A kísérletsorozatban az egyedek számát 40-ről előbb 18-ra, majd végül 6-ra csökkentették. Ebből a csoportból emelkedett ki a 65-ös számú példány. A csimpánz eredeti neve Chang volt, „leltári száma” szerint pedig a 65-ös sorszámú egyed (a légierő sorszám szerint tartotta nyilván a kísérleti állatokat), ám a kísérletek során a NASA ezt megváltoztatta Hamre, amely néven azonban nem szó szerint (angolul: sonka) volt értendő, hanem egy betűszó volt, a Holloman Aerospace Medical Center kezdőbetűiből (egyes vélemények szerint az űrhivatal így akarta tompítani a negatív publicitást baj esetére, hogy egy névvel azonosított majmot ölt meg).
Mercury–Redstone–1A Az űrugrást először élőlény nélkül próbálták ki, először a teljes kudarcot hozó Mercury-Redstone–1, majd a végre sikeres Mercury–Redstone–1A repülésen. A korábbi, sikertelen próbák miatt igazolni kellett, hogy a teljes kiépítettségű rendszer megfelelően fog működni, ezért 1960. november 21-re kitűzték az első Mercury űrhajó startját egy szuborbitális repülésre, a Redstone rakéta hátán. Ennek a startnak egyben az is a funkciója lett volna, hogy a repülő hardveren kívül a kiszolgáló létesítményeket, az irányító infrastruktúrát is élesben tesztelje. A repülés eredményét jól jellemzi, hogy az irányítás ekként összegezte a repülést: „az egyetlen dolog, amit kilőttünk, az a mentőrakéta”, de a repülés későbbi gúnyos beceneve („A tízcentis repülés”) is összefoglalja a kudarcot. A Redstone rakéta startfolyamata rendben lefutott a hajtóműindítás pillanatáig, majd a rakéta el is emelkedett az LC-56-os indítóállás indítóasztaláról, de a hajtómű szinte azonnal leállt, és az emelkedés mindössze a 10-12 centimétert érte el, ahonnan az egész rakéta visszazökkent és a farokvezérsíkokon megállapodott. A rendszer egyetlen komponense dolgozott hibátlanul, a mentőrakéta – érzékelvén a starthibát – rendben leválasztotta a kabint, és mintegy 1200 méter magasra emelte azt, hogy aztán az ejtőernyőrendszer kinyíltával nagyjából 400 méterre a start kiindulópontja mellett tegye le. A hibát egy biztonsági rendszer túl érzékeny működése okozta (a rakéta túl lassú emelkedését hajtóműhibának vette, és leállította a hajtóművet az emelkedés első ezredmásodperceiben, ez esetben egy kalibrációs hiba érzékelte túl lassúnak az emelkedést).
A hiba feltárását – és az újrakalibrálást – követően 1960. december 19-re tűzték ki a startot, ugyanaz a rakéta és Mercury kabin startolhatott Mercury–Redstone–1A néven. Ez a közel 1 hónapos starthalasztás egyben a majommal végzett főpróbát és az űrhajós repülést is egy hónappal elcsúsztatta. A repülési program – a startfolyamat többszöri rövid leállását követően – lefutott, a Redstone ezúttal tökéletesen működött. A kabin elérte a tervezett sebességet (7900 km/h), csúcsmagasságot (210 km), és a tervezett távolságban szállt le az Atlanti-óceánon. Minden rendszer rendben működött, ami lehetővé tette a majom felküldését a következő repülésen.
A majmok felkészítése Cape Canaveralen bélyegkép|600px|középre|Ham a speciálisan számára kialakított ülésben, egy kvázi szkafanderben a repülés előtt
A Holloman bázison kiválasztott 6 legjobb állattal 20 állat-egészségügyi szakember és gondozó települt át Cape Canaveral-re 1961. január 2-án, ahol egy külön körletet kaptak. Az új helyen először egy akklimatizációs időszak vette kezdetét, mivel a Holloman nagyjából 1500 méter körüli tengerszint feletti magasságáról a tengerszintre költöztek, így a majmok mért egészségügyi értékei objektív okokból megváltoztak. Ezt követően két külön csoportra osztották az állatokat, ahol a két csoport tagjai nem érintkezhettek, ezzel megelőzve, hogy egy esetleges fertőző betegség az összes jelöltön egyszerre söpörjön végig. A startig terjedő időszakban a csimpánzok naponta gyakorolták a Holloman bázison megismert feladatokat, csak ezúttal a fény- és hangjelzések, valamint a válaszadó karok egy életnagyságú Mercury kabin makettbe voltak beépítve, hogy az állatok megszokják az új „munkakörnyezetet”.
A felbocsátás előtti napon a Space Task Group egyik tagja és a hollomani csoport egyik állatorvosa megvizsgálta az állatokat, és kiválasztotta a legalkalmasabbnak tartott jelöltet, Hamet. A repülésre kijelölt csimpánz mellé kijelöltek egy tartalékot is, egy Minnie nevű nőstényt. A két kiválasztott példány számára 19 órával a tervezett start előtt kezdődött a startfolyamat, ekkor erősítettek rájuk életfunkció mérő bioszenzorokat, és etetésükben diétás étrendre tértek át a gondozók. Hét és fél órával a start előtt még egy utolsó orvosi vizsgálat következett. Négy órával a start előtt ültették be a két állatot az erre a repülésre számukra kialakított, nyomás alá helyezhető ülésekbe, hogy aztán kivigyék őket az indítóállásba.
Repülés bélyegkép|balra|260px|A Mercury–Redstone–2 startja 1961. január 31-én